Shock!

október 15.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Quiet Riot: Road Rage

quietriot_cAlapból is csak nagyon mérsékelt érdeklődést váltott ki belőlem az új Quiet Riot-lemez híre, amikor pedig a felvezető kampány közepette kiderült, hogy a csapat a finisben énekest cserél, és újraveszi az egész anyagot, már tényleg nehezen tudtam komolyan venni a dolgot. Papírforma szerint komplett öngyilkosság ilyesmit megjátszani ennyire a procedúra végén, amikor már egy dalt is bemutattak a megjelenés előtt álló albumról. De végső soron úgy is tekinthetjük: a szerelvényt kormányzó Frankie Banalinak nincs sok vesztenivalója. Ez a zenekar így is, úgy is kaszinókban meg bárokban fog haknizni a tengerentúlon a '83-as slágerekkel, amíg csak léteznek, szóval ebbe akár az értelmetlennek tűnő variálás is belefér egy új lemez esetében, ami amúgy sem nagyon izgat senkit...

Noha a Road Rage első, Seann Nicols énekessel felvett változatáról csak azt az egyetlen dalt hallottam, amit a frontember kirúgása után azonnal el is távolítottak mindenhonnan, okkal feltételezhető: az American Idolból ismert James Durbin érkezése és az újrahúzás jót tett a lemeznek. Az a bizonyos Nicols-féle szám – ami ide végül fel sem került – nemcsak színvonalában, de hangzásában is igen erős kívánnivalókat hagyott maga után, az album végső változatát azonban jól el lehet hallgatni.

megjelenés:
2017
kiadó:
Frontiers
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 7 Szavazat )

Persze az ember véleménye attól függően is változhat az anyagról, mit vár a csapattól. Én például könnyen rámondom, hogy okés a cucc, mivel sosem számított a kedvenceim közé a csapat, tehát különösebb elvárásokat sem tápláltam velük szemben. Akármennyire is vonzódom a '80-as évek Sunset Strip-rockjához, amelynek ugye a Quiet Riot a Mötley Crüe-höz, a Ratthez, a Dokkenhez fogható jelentőségű alapbandája volt, sosem tudtam őket annyira megkedvelni, mint az említetteket (még úgy sem, hogy a Metal Health lemezt előbb-utóbb már csak jelentősége okán is muszáj lesz betenni a Klasszikushockba). Mindent elárul róluk, hogy szerintem még a válogatásaikon is akadnak töltelékek, szóval a jó dalok mellett voltak szép számmal közepes megnyilvánulásaik is. Az meg ugye eleve még a rajongótáborban is vita tárgyát képezi, hogy egyáltalán mennyire tekinthető ez a mostani formáció tényleges Quiet Riotnak, benne mindössze két régi figurával, az egyetlen őstag Banalival, illetve a szintén veterán, de a kezdeti sikerkorszakról már épp lecsúszott Chuck Wright basszerrel. Mindegy, ennél cifrábbakat is láttunk már... Főleg, hogy a 2007-ben elhunyt Kevin DuBrow énekest az orvostudomány mai állása szerint nem lehet visszahozni a sírból, Carlos Cavazo gitáros meg hosszú évek óta jól elüzemel a hajdani vetélytárs Rattben.

Nos, ha mindezt összeadjuk/leszámítjuk, az album simán hallgatható. Semmiképpen sem kiemelkedő, de ennél sokkal rosszabb visszatéréseknek is lehettünk már fültanúi hasonló ívású bandáktól. Arról nyilván lehet vitázni, mennyire Quiet Riot-ízű a cucc – szerintem kábé annyira, mint amennyire ilyen leosztással az lehet. És ebbe most kéretik beleérteni nemcsak a DuBrow-éra szimpla rágógumi-rockját, hanem a Paul Shortino által fémjelzett érettebb, későbbi korszakot is, ugyanis utóbbi is bőven felrémlik a nyersebb, bluesosabb témák hallatán. Nem mondanám meg minden egyes dalról azonnal, mit hallgatok, de összességében simán elfogadhatók ezek is Quiet Riotként. És ami a lényeg, a háttérzeneként jó, de nem túl érdekfeszítő, szögegyenes rock'n'rollok mellett a csapatnak sikerült pár tényleg kiugró nótát is írnia a lemezre. Az izgalmas dallamvilágú Freak Flag például akármilyen hajmetal-albumon szemet szúrna szép ívével, okosan kibontott refrénjével, szerintem egyértelműen ez a lemez legerősebb momentuma. De majdnem ennyire pofás a hullámzó tempókkal ellátott Wasted, a Zeppelin, illetve a Shortino-érás Quiet Riot mellett sziréna-énektémáiban a korai Slaughtert is megidéző, megamelodikusan szenvedélyes Still Wild, az epikus Renegades és a melankolikus, viszont nagyon kellemes dallamokkal felvértezett The Road is. A többi dallal sincsenek nagy gondok, de hosszabb távon azért átlagosabbak.

Ami a legkényesebb pontot illeti, Durbinre biztosan nem lehet panasz, magas fekvésű, kicsit nyávogós hangja végig szépen érvényesül a dalokban – Banali szerencsére nem akarta kierőltetni belőle a DuBrow-klónt. Alex Grossi is elereszt pár kiválóan elcsípett szólót a dalokban, a hangzás meg biztosan lehetne kevésbé tufa és bárdolatlan, szóval jobb, dúsabb, gazdagabb. De legalább nem az a szokásos dobgépes műanyag-sound, ami a Frontiersnél olyannyira jellemző az utóbbi években... Összességében egy hetes szerintem teljesen reális pontszám a lemezre: ha szereted az ilyesmit, hallgasd meg, a fenti számok nálam abszolút betaláltak, és a maradék sem rossz. Az előzmények alapján sokkal kellemetlenebb végeredményre számítottam.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.