Shock!

A Pyramaze volt az a zenekar, ahol Matt Barlow 2007-ben visszatért, miután szeptember 11. miatt úgy döntött, hogy a profi zenészkarrier helyett inkább rendőrként kívánja szolgálni hazáját. Barlow előtt Lance King (ex-Balance Of Power), 2008-as távozása után pedig Urban breed (ex-Tad Morose, ma Serious Black) állt a zenekar élén, engem azonban egyik velük készült lemez sem győzött meg igazán. Ezek a korongok simán harmadvonalasként aposztrofálható prog-power metalt rejtettek, és hiába hallatták hangjukat rajtuk a színtér legjobb énekesei, igazán kiugróra egyik sem sikerült. Így pedig egy-egy új Pyramaze-anyag érkezésének híre kábé annyira hozott lázba, mint egy újabb nemzeti konzultációs kérdőív, azaz totálisan ingerküszöb alattiak voltak számomra a zenekar körüli történések.

2015-ben aztán új énekes érkezett, és a csapat hét év kihagyás után jelentette meg negyedik nagylemezét, a Disciples Of The Sunt. Ugyan az itt bemutatkozott Terje Haroy közel sem akkora név, mint elődei (a Memorized Dreams és a Teodor Tuff nevű formációkban volt eddig hallható), képességeit tekintve simán illik a sor végére, és úgy tűnik, hogy vele végre megtalálták azt az énekest, akivel stabilan tudnak működni. Legalábbis erre utal, hogy szűk két évvel később, már itt is van a folytatás. És ugyan az alapító gitáros, Michael Kammeyer továbbra sincs a csapatban (a 2015-ös comebackben ő már nem vett részt, helyét a többek között a Beyond Twilightból és számtalan stúdiós munkájáról ismert Jacob Hansen vette át), a Pyramaze-érzés továbbra is ott van a dalokban.

Azokban a dalokban, amelyek ezúttal viszont kifejezetten erősnek tűnnek: a nyitó Land Of Information refrénjének slágeres fogóssága, a Star Men utaztatós hangulata és roppant érzelemgazdag gitárszólója, netán a klipes 20 Second Century és a Nemesis énekdallamai mind a műfaj legszebb hagyományait idézik. A minden bizonnyal koncepciózus lemez kezdeti magas színvonalát viszont nem tudják végig tartani: a Kristen Foss vendégszereplésével hallható ballada The Tides That Won't Change például sajnos kifejezetten szürke, fölösleges és unalmas lett, ahogy a két részre bontott címadó is totál érdektelen.

A lemez pedig pont ezeknek köszönhetően lesz majd' egy órás, azaz túl hosszú, és hogy ellőjek egy bődületes közhelyet is, a kevesebb ezúttal valóban több lett volna. Bár a lemez végén is akadnak kifejezetten jó pillanatok (így a Heir Apparent és a záró Symphony Of Tears), ezek sem tudják maradéktalanul feledtetni a szürkébb megoldásokat, így pedig hiába indul kifejezetten ígéretesen a Contingent, a végeredmény kissé felemás.