Shock!

január 28.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Prong: Power Of The Damager

Rossz az új Prong, és ezen egyszerűen nincs mit finomítani. Komolyan nem értem, mire számít Tommy Victor a Power Of The Damagerrel, de akármire is ácsingózik, semmi mentsége nem lehet arra, hogy ilyen fércmunkát ad ki ezen a néven. Persze a másik oldalról azt sem tudom, miért is számítottam tőle bármi komolyan értékelhetőre, hiszen már a visszatérésnek készült 2003-as Scorpio Rising sem volt méltó a klasszikus New York-i hardcore-indusztriál-modern metal pionírok múltjához.

megjelenés:
2007
kiadó:
13th Planet Records
pontszám:
5 /10

Szerinted hány pont?
( 7 Szavazat )

Ha esetleg nem tudnád, mi az a Prong, akkor ne is olvass tovább, hanem azonnal szerezd be a '94-es Cleansinget, és egyből meg fogod érteni, miért mondom, hogy az a lemez egész múlt évtized egyik legütősebb brutál anyaga volt, tipikusan olyan cucc, ami nélkül egyetlen komoly gyűjtemény sem lehet teljes. Nagyon kevés albumon testesült meg annyira tökéletesen a súlyosabb fémzenék lényege, mint ott. Persze már az azt megelőző Beg To Differ – Prove You Wrong kettős is méregerős volt, és a '96-os Rude Awakeninget is csak ajánlani tudom. Ellentétben a Power Of The Damagerrel, ami leginkább olyan benyomást kelt, mintha az utóbbi évtizedet a Danzigben és a Ministryben töltő Tommy a '90-es évek közepén kiszórt dalkezdeményeit gyűjtötte volna össze rá. A Cleansing vagy a Rude Awakening színvonalát nyilván nem nagyon lehetne überelni, nem is várnék ilyesmit, de az azért mégiscsak botrányszámba megy, hogy kettő, ismétlem, kettő komplett nótát tudok csak megdicsérni az itt sorakozó 12-ből, ezen túlmenően pedig csupán egyes ötleteket, riffeket, átkötéseket. Erre mondják azt, hogy az egésznek többnek kell lennie a részletek összességénél. Hiába akad szinte minden dalban valami használható, ha egyben nézve nem áll össze a kép, ráadásul még plusz bosszankodást is jelentenek azok az ígéretes témák, amiket aztán szinte menetrendszerűen elrontanak.

Már a nyitó Looking For Them sem indul be úgy, ahogyan azt az ember várná. Egyértelmű, hogy a Prong zenél, Victor gitársoundja és riffelése összekeverhetetlen, de mintha csak valami méltán kiszórt demót hallgatnánk. És ez az egyik legértékelhetőbb téma az egész anyagon... A No Justice még jól is indul a maga tipikus bivalydöntögető riffjével, de csak addig tart az öröm, amíg be nem jön az ének. Tommy körülbelül olyan benyomást kelt itt, mint valami hullarészeg csöves, aki fogatlanul, nyálfröcsögtetve kurvaanyázik utánad az utcán, amiért nem adtál neki pénzt. Ez egyébként az egész anyag egyik legkomolyabb hibája: Victor a nyomába sem lép egykori önmagának. Üvöltései elhalóak, erőlködősek, de az igazi kínszenvedés csak akkor következik, amikor tiszta dallamokkal próbálkozik, itt ugyanis többnyire olyan hamis, mint a szennytengeres James Hetfield és egy legrosszabb formáját hozó Phil Anselmo együttvéve. Ebből a szempontból talán a nomen est omen Worst Of It a mélypont, amit egyenesen kínszenvedés végighallgatni, annyira gyalázatos benne az ének, pedig akár csúcspont is lehetne, ha valaki szól Tommynak, hogy szépen fusson neki újból.

A pörgős címadó egyértelműen a Cleansingre hajaz feszesre húzott, vadbarom riffjével és remekül elkapott tempóival. Ha valami ilyesmi lenne az egész lemez, nem szólnék egy rossz szót sem... Szintén tetszik a 6 perc körüli The Banishment, aminek nyitóriffje olyan, mintha Tommy egy Judas Priest témát cirkuláltatott volna keresztül a rendszerén, a folytatásban pedig a Rude Awakening ízei köszönnek vissza. A 3rd Optionben is vannak kifejezetten erős megoldások, az a thrashes riff például gyilkolni tudna egy normális környezetbe ágyazva, a refrén viszont egyszerűen gyenge. Ez a dallamosabb Pure Either legfőbb rákfenéje is, az itt hallható ostoba és elcsépelt keménykedést ugyanis legfeljebb egy gyilkos kórussal lehetne megmenteni, Tommy azonban megint csak valami hamis refrénkezdeményre volt képes. A záró Changing Ending Troubling Time második felében nyomott száraz, doomos betonozás is kellemes a fülnek, de a dal a maga egységében nézve sajnos megint nem valami nagy eresztés, ráadásul indokolatlanul hosszú is így szerény 6 és fél percben.

Az összképen csak tovább ront a hangzás, ami arányos ugyan, de mégis vértelen, energiamentes, lapos, tompa és erőtlen. Az benne a legbosszantóbb, hogy külön-külön még nem is lenne gond az egyes hangszerekkel, együtt viszont valamiért nem szólalnak meg. A 13 évvel ezelőtti Cleansing megdörrenés szempontjából is megeszi reggelire ezt az anyagot, és ezt már csak azért sem tudom mire vélni, mert Victor mellett Al Jourgensen volt a producer. Utóbbi tény viszont talán valami halvány magyarázatot jelenthet arra, miért nem zavarta vissza senki Tommyt újraénekelni a dalokat...

Ez tipikusan az az eset, amikor pont azért vagyok szigorúbb, mert egy régi nagy favoritról van szó. Nem is tudom, mikor hallottam utoljára ennyi kihagyott ziccert egy rakáson. A Power Of The Damager nem több, mint számtalan módszeresen elszúrt jó ötlet felvillantása némi céltalan és sikertelen múltidézgetés közepébe ágyazva, az invenció legkisebb szikrája nélkül. Szarvashiba volt kiadni, felejtsük is el szépen az egészet úgy, ahogy van.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.