Shock!

december 07.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Periphery: Juggernaut Alpha / Juggernaut Omega

1121per1A marylandi Periphery nevéhez erősen kapcsolódó djent stílusmeghatározás már abszolút nem nevezhető újszerű fogalomnak, magának az irányzatnak pedig már a Meshuggah '90-es években megjelent lemezein kialakultak az alapjai, elsősorban Fredrik Thordendal gitárosnak köszönhetően. A mélyrehangolt, hét-nyolchúros hangszerekkel kialakított, ultrabrutál, zúzós hangzáskép később divattá vált, és az ezredforduló utáni időkben hihetetlen mennyiségű új banda kattant rá a stílusra, akik nem voltak restek kihasználni a technika adta lehetőségeket. A djent – ha úgy vesszük – találó elnevezés a műfajra, hiszen a szó lényegében a zs-re hangolt gitárok által kiadott hangot jelenti. A Periphery gitárosának, Misha Mansoornak nagy szerepe volt e gitárhangzás kifejlesztésében és népszerűsítésében, ami miatt a fogalom szinte összeforrt a Periphery nevével. Innentől kezdve pedig sokak által elfogadhatatlan trenddé is vált egyben.

megjelenés:
2015
kiadó:
Century Media
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

Mindezt csak az érdekesség kedvéért írtam le, hisz a zene fogalmához valójában nem sok köze van a stílusmeghatározásnak. Ahogy az embereket sem a bőrszínük, vallási vagy politikai hovatartozásuk alapján ítélünk meg elsőre, úgy a zenéről sem alkothatunk műfaji előítéleteket. Tehát a Periphery új albumát sem úgy ültem le meghallgatni, hogy most akkor djent-túladagolásban szeretnék „szenvedni", és fejjel akarok falat bontani, hanem inkább csak egy jó zenekar legfrissebb munkáján szerettem volna szórakozni. Közben persze előkapartam az előző két anyagukat is, de sajnos nem sok dalra emlékeztem a tömény masszából, pedig annak idején oda-vissza hallgattam őket. Talán az előző, Periphery II: This Time It's Personal című lemezükön hallható Luck As A Constant nóta és az első lemezen szereplő, felfoghatatlanul komplex Zyglrox volt kivétel ezalól. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez a banda akár még túlértékelt is lehet, hiszen számtalan díjat és elismerést besöpörtek az előkelő listás helyezésektől kezdve a Dream Theater előtti vendégszereplésig, de nem akarok rosszindulatú lenni, inkább örüljünk, hogy általuk a stílus is egyre népszerűbb lett...

Ugye mondanom sem kell, hogy a csapat irgalmatlanul nehezen befogadható, összetett, bonyolult és extrém muzsikát játszik, amelyhez sokszor tényleg acélidegek és nagyfokú nyitottság szükséges. Amennyiben a lemezeiken hallható ritmus- és hangorkánt a koncertjeiken is tökéletesen prezentálják, tényleg minden tisztelet és elismerés megilleti őket. A két éve ígérgetett új, dupla konceptalbumot tavaly egy EP előzte meg, és ezzel a még hosszabbra nyújtott anyaggal természetesen azt is sikerült elérniük, hogy még nehezebb legyen befogadni a muzsikájukat. Annak ellenére, hogy a hangzás elsőosztályú, mégis azt kell mondanom, hogy ebből a fajta, agresszív, megfejthetetlen, matekos ritmusképletekkel operáló, elsőre kiábrándító és barátságtalan zenéből sok ez a 80 perc. Pedig Spencer Sotelo kiváló énekes, aki nagyszerűen váltogatja a tiszta éneket az extrém acsarkodással, hosszútávon mégis kifejezetten fárasztó a süvöltözése. Ami pedig még ennél is aggasztóbb, hogy néha túlságosan is erőltetettnek és kiszámíthatónak tűnnek a panelesen visítozós megmozdulások. Valahogy annak idején Mike Pattonnak, Phil Anselmónak és Tom Arayának jobban elhittem, hogy tele van a töke a világgal. Mindez persze semmit sem von le Sotelo tehetségéből, ráadásul a Periphery tudatosan kimunkált, precíz, futurisztikus muzsikája ezt az énekstílust kívánja meg.

1121per2Ha szigorúan csak a zenei oldalról vizsgáljuk meg a dolgot, egyáltalán nincs egyszerű dolgunk, mert amit ezek a csókák itt összematekoznak, az nemhogy elsőre, de többszöri nekifutásra is felfoghatatlan. Még zenészaggyal is nehéz megfejteni, hogy valójában mi is történik itt, hiszen a dobosnak nevezett Matt Halpern áramköreit egészen biztosan valamiféle rögtönzött sorrendben kötötték be. Őrület, hogy miket művel azzal a lábdobbal... De a többi muzsikus összehegesztéseivel is akadhatnak gondok. Lehetetlen témáik ismét bizonyítják, hogy az ember hihetetlen dolgokra képes. Már az a tény is nehezen emészthető, hogy hogyan lehetséges ennyi megjegyezhetetlen hangot és ritmikai sokszínűséget memorizálni, pláne kotta nélkül. Ezúttal már hallhatóan jobban törekedtek a kifinomultabb dalszerzésre, azonban ez esetükben még mindig nem jelent hagyományos számszerkezeteket. A lassú bevezető után persze egyből megkapjuk a rájuk olyannyira jellemző, többszólamú és disszonáns skálákkal fűszerezett, kakofóniát súroló zúzdát, amitől egyből leszakad az ember agya, ha tetszik, ha nem. A tömény orgiát persze kénytelenek egy jazzbetéttel is színesíteni, de szerencsére utána ismét visszahozzák a súlyt és a feszültséget, ami egészen a hatodiknak felvezetett, címadó Alpháig kitart. Itt végre hagyományos értelemben vett dallamokat is hallhatunk. Az izgalmas riffekkel felvértezett 22 Faces szólója is tanítanivaló, és nagyszerűen illeszkedik a bonyolult, groove-os zenei környezetbe. Ilyen ötlet kellene még több, és mindjárt sokkal színesebb lenne a tömény mechanikusság, ami néha sajnos pont a zeneiséget öli ki a dalokból.

A Four Lightsban hallható súllyal minden bizonnyal bányákat lehetne beomlasztani, de az égboltot a vállain tartó Atlasz térdei is valószínűleg megroggyannának a Hell Below hangjainak terhétől, amelyek már tényleg valahonnan a pokol legmélyebb bugyraiból böfögnek elő. A második lemez címadójában, az Omegában Mansoor ujjai – mintegy felüdülésként - végre rátaláltak a hangszer magasabb hangjaira is, és egyre bátrabban, ötletesebben futkároznak a közepes regiszterekben. Az album végére pedig egy szürke, füstölgő romokból álló, földdel egyenlővé tett apokaliptikus világ látványa jelenik meg az ember lelki szemei előtt, amivel a Periphery lényegében át is adta üzenetét a „megkönnyebbült" emberiségnek.

Matematika, fizika és szorgalom tantárgyakból egészen biztosan jeles osztályzatot kell bevésni a hatosfogat bizonyítványába, de hogy mindez nagybetűs életben is eredményes és szórakoztató lesz-e, az csak március 12-én, a Barba Negra Music Club színpadán derül majd ki, ahol a Devin Townsend Band és a Shining társaságában lép fel a Periphery.

 

Hozzászólások 

 
+14 #1 skyforger 2015-02-08 10:43
Nagyon jó album! Többszöri meghallgatás után szép lassan kezdi felfedni az értékeit: van dinamizmus, keménység, dallamok, van íve a daloknak, gyönyörű szólók, nem unatkoztam, minden hallgatással többet adott.
Egyelőre a kettes lemezüket egy picivel erősebbnek tartom (számomra több volt ott a jobb szám, lehet, hogy itt a konceptalbumból adódóan több a hangulati átkötő, és emiatt).
Spencer megint nagyokat énekel, jól ellenpontozza a komplex zenét a dallamaival, pl. Alpha és Heavy Heart, ezek szinte azonnal ragadó számok.
Nekem ez kb. reálisan 8,5 pont körül mozog.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.