Shock!

február 21.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Paradise Lost: Icon 30

0724iconEzerszer leírtuk, hogy mennyire kétélű vállalkozás újravenni egy – nem, nem kérek elnézést – ikonikus régi albumot. A Paradise Lost esetében abszolút indokolható a mostani vállalkozás, hiszen különböző, egyébként minden ízében nem részletezett jogi okokból került sor a dologra, ugyanakkor a háttér önmagában még nem teszi kockázatmentessé a dolgokat. Főleg, hogy az Icon kiemelt jelentőséggel bírt a borongós britek pályafutásán, ezzel kerültek a színtér meghatározó csapatai közé, szóval egy szent tehén bolygatásáról van itt most szó, nem másról. Az ilyesmiből pedig nem feltétlenül lehet jól kijönni.

Az eredeti lemezről minden lényegeset igyekeztem összeszedni a Klasszikushockban, így a dalok részletes vesézésétől ezúttal eltekintenék, koncentráljunk az összhatásra inkább. Sokszor elmondtuk azt is, hogy csakis akkor lehet hozzátenni és nem elvenni egy-egy ilyen régi mesterműből a friss verzióval, ha az aktuális felállás zeneileg jobb az akkorinál, illetve ezzel párhuzamosan sikerül érdemben fejleszteni a hangzáson. Bár utóbbi igazából a mellékesebb körülmény: én a magam részéről nem feltétlenül cserélném el a '80-as és '90-es évek nem feltétlenül klinikai tökéletességgel szóló, ám érzésben e hiányosságokat pótló alapműveit napjaink futószalagon érkező, túlkompresszált és lélektelen megszólalású metállemezeire. Ráadásul az Icon már a maga idejében is kimondottan jól szólt, még a maga kissé kopogós dobjaival együtt is.

megjelenés:
2023
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
- /10

Szerinted hány pont?
( 24 Szavazat )

Ha nagyon szigorúan vesszük, a lemezt azért persze bőven lehetett fejleszteni az eredeti változathoz képest. A felállás azóta mindössze egy ponton bizonyult – és bizonyul folyamatosan – instabilnak a Paradise Lostban, ám ahhoz nem nagyon férhet kétség, hogy Matt Archernél később kizárólag jobb dobosok játszottak a csapatban. Emellett az elmúlt három évtizedben Nick Holmes is elég jól megtanult énekelni, vagyis elhárult az akadály az 1993-as album hiányosságai, a kissé tufa, néhol tempóilag sem makulátlan dobolás meg a hamis ének kistafírozása elől. És itt jön be a hatalmas DE: mivel ezek a dalok az eredeti formájukban égtek belém, hiába hallom, hogy zeneileg előrehaladottabb, professzionálisabb ez az új felvétel, még így sem mondanám, hogy jobb. Persze eleve nem számítottam másra: nincs igazán érzékletes magyar megfelelője annak a kifejezésnek, amit angolszász nyelvterületen csak lightning in a bottle-ként szokás emlegetni, de az Icon kétségtelenül ezen esetek sorát gyarapítja. Vagyis akkor és abban az időpillanatban örökítette meg a Paradise Lostot, amikor a csapat valósággal szétrobbant a kreativitástól meg a közlésvágytól, és sikerült elcsípni náluk valami igazán különlegeset és kivételeset. Márpedig ez a fajta éhség mindig dominánsabb egy lemezen, mint az esetleges technikai hiányosságok – úgy is mondhatnám, előbbi zárójelbe teszi az utóbbiakat.

Máshonnan közelítve tehát fura ezeket az ezerszer hallott, kívülről fújt dalokat Guido Zima pontos, kellően technikás dobjaival és a helyére fésült énekkel hallani. Ráadásul e két téren olyannyira volt mit igazítani az alapanyagon, hogy egyes dalok tényleg eléggé másképp szólnak a '93-asokhoz képest, nyilván főleg a progresszívebb, komplexebb tételek, így például a Dying Freedom vagy a Shallow Seasons. Más nóták pedig – valahol maximálisan érthető, mégis pikáns módon – elég határozott Draconian Times-bukét kaptak az átgenerálozástól, különösen a Remembrance új változata kelt '95-ös hatást. Itt-ott persze ezen túlmenően is bele-belenyúlogattak az alapanyagba, Greg szólisztikus motívumai például összességében is nagyobb hangsúlyt kapnak a dalokban, mint annak idején.

Valójában olyasvalaki véleményét lenne érdekes hallani, aki nem ismeri az eredeti lemezt, és ebben a formában hallja először az Embers Fire-t, a Joys Of The Emptinesst, a True Beliefet és társaikat, majd innen ás vissza 1993-ba. Tőlem kénytelen leszel annyival beérni, hogy érdekes és színvonalas kiegészítés ez az album, de az eredetit nálam biztosan nem pótolja. Az is garantált, hogy ha abba a hangulatba kerülök, ösztönösen azt fogom majd elindítani. Ám ettől még tetszik ez a mostani, profibb és kiműveltebb Icon is. (Voltaképpen csak azt nem értem, hogy az éra szerves részét képező, Seals The Sense EP-s Sweetness miért maradt ki a szórásból, ha már mindent újravettek.)

 

Hozzászólások 

 
#6 teszter 2024-01-26 09:49
Idézet - Tulus:
Nem szeretem az újrajátszásokat , azonban Nick Holmes-ék jól nyúltak hozzá, az Icon 30 méltó az eredeti lemezhez.


igy van, a legjobb amit hallottam eddig. korabban nekem a testament elso ket lemezes ujrajatszasa tetszett, de ott azert zavart, hogy nem csak bika hangzast kaptam, hanem nagyon sok dolgot maskeppen jatszottak.de peldaul a napokban hallottam egy sepu territory ujrajatszast dave ellefsonnal, es az meg nem szol jol, de sokkal mocskosabb a gitar mint az eredetiben, es a gitartemak cifrazasa is jott tett a notanak.
Idézet
 
 
#5 pumpika666 2024-01-23 15:30
ami érdekes, hogy egy csomó hazai netes lemezboltban nem látni, ennyire limitált lett volna? nem 1-2 helyen lestem, de még előrendelhető állapotban, vagy hogy elfogyott volna, sem láttam
nyilván nem fogom feltúrni érte a netet, az eredeti itt van cd-n és llp-n is a polcon, csak furcsa a dolog...
Idézet
 
 
#4 geplovagx 2024-01-23 11:59
Nekem ez a verzió jobban tetszik mint a régi, annak ellenére, hogy egyet értek azzal, hogy sok régi anyag lelke elvész azzal ha modern technikával újraveszik, a "piszkossággal" együtt oda lesz az ”őszinteség" is.
Idézet
 
 
#3 Tulus 2024-01-20 13:29
Nem szeretem az újrajátszásokat , azonban Nick Holmes-ék jól nyúltak hozzá, az Icon 30 méltó az eredeti lemezhez.
Idézet
 
 
#2 Davidian 2024-01-20 11:39
Meghallgattam, de Ádámnak teljesen igaza van. Az eredeti úgy jó ahogy van :D
Idézet
 
 
#1 Andor 2024-01-20 11:36
Nekem semmi bajom nem volt az eredetivel, origi kazin volt van meg és arra a szépen tisztán szóló cinekre most is emlékszem. Walkmanben pazar volt. Ezt meg lelőttem a Forging Sympathy-nál, puffogó dobok és a gitár is más. Persze ha nem lenne a 93-as ezen fosnám össze magam.
A Sweetness-t nagyon benézték, nagy kár érte. Ki mer ma olyat csinálni, kinek jutna eszébe, hogy leuszi után egy feluszi csak egy másik levezető riff kedvéért? Csodálat, meghajlás.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Watch My Dying - Budapest, Almássy téri Szabadidőközpont, 2007. március 23.

 

Wackor - Budapest, Wigwam, 2005. március 18.