Shock!

A hazai rock/metal színtéren is sorra bukkannak fel ismét a régi, patinás nevek és a tavalyi év óvatos tapogatózása (előzetes maxi, koncertek) után a Cserháti István billentyűs vezette P. Box is igyekszik lemezen meggyőzni újbóli életképességéről - számomra nem várt sikerrel!

Alig hittem volna, de Pityi mester rátalált azokra a társakra, akikkel megvalósult a három lemezig tartó 80-as évekbeli történet méltó folytatása. A legkritikusabb ponton, nevezetesen az énekesi poszton, Koroknai Árpád ragyogóan tudja kamatoztatni kiváló adottságait és dallamainak minősége okán sikerült felnőnie az etalonnak tekintett Varga Miklós- vagy Vikidál Gyula-féle témákhoz. Hangja tiszta és erős, igazán rockos, miközben a nagy elődök orgánumára nyomokban sem emlékeztet és nem is próbálja azokat imitálni. Sándor "Günter" József gitáros érett teljesítménye ugyancsak főhajtásra késztet. A srác riffjeiben ott a régi idők ereje és szólóit is ízzel, ízléssel vezeti elő, ezeket szintén gond nélkül lehet dúdolni, mint egy jó kis refrént. Pityi arculatformáló, de nem hivalkodó Hammondja, billentyűs hangszerei teszik teljessé a 70-es/80-as évek feelingjét és ami különösen tetszik, a ritmusszekció ötletes játékát sem rejti el a hangzás.

Ahogy a sziporkázó megoldásokkal sem fukarkodik az öt zenész, úgy a játékidő sem átlagos: 14 szám préselődik össze a CD-n, közel 70 percben! A tavalyi maxiról három dal került újbóli felhasználásra, ami persze indokolt, hiszen most, ebben a verzióban kerülnek a nagyközönség elé ezek a szerzemények. Ám az azóta írt és rögzített tíz darab sokszínűsége rajtuk is túlmutat. Több számban váltakoznak lírai betétek a kemény, beindulós részekkel és az ennek szellemében fogant Legyek az első receptje szerint íródott egyik kedvencem, az Álmodj!, amelyben Pityinek a Savatage Edge Of Thorns dalát idéző futama a visszatérő motívum. Hagyományos értelemben vett ballada a Várj még!, a záró Árnyék meg amolyan féllírai dal. A vérbeli rocknóták közül a Szerelem ára, a Milyen legyen? vagy az Óriás és a törpék tetszik különösen. A klasszikus, Vikidál korszakból származó Fantomlány pedig másodvirágzását éli a lemezen; itt hosszabb hangszeres varázslat után érkeznek a sejtelmes énekdallamok, majd nagyívű, ízig-vérig hard rock refrén koronázza meg a dalt. A szövegek a megszokott érzésvilágot tükrözik. Egyes sorok akár húsz éve is születhettek volna, de többségük napjaink újabb keletű problémáira is élesen rávilágít. Találóak, és ha kell, a humor sem hiányzik belőlük.

Nos, az előzmények ismeretében (és ugye a P. Mobil, ahol Pityi azelőtt zenélt, vagy a Tunyogi Rock Band szintén aktív) nincsenek sosem hallott, innovatív dolgok a P. Boxban - és mégis mindenkinek tud újat mondani a csapat! A fiatalabb generációnak azért, mert egy számára vélhetően még ismeretlen kor jellegzetes stílusát tárja elé, a régi rajongóknak meg azért, mert az általuk imádott zenei világot hozza el újra, méghozzá mai megszólalással, tengernyi jó nótával. Reménykedjünk a legalább ilyen színvonalú folytatásban, részemről az ítélet majdnem maximum.