Shock!

november 21.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Omen: Nomen Est Omen

Szép magyar szóval coming outolok egy ízeset: a magam részéről annak idején, tizenévesen kevésbé hallgattam az akkor jól menő hazai heavy metal bandákat, az Omen jelentette a kivételt. Több oka is volt ennek: egyrészt a Nagyfi Laciék által felvállalt poweresebb zenei irány mindig is közel állt hozzám, de bizonyára az is közrejátszott, hogy Horváth Attilának köszönhetően az Omen szövegei többnyire mentesek voltak azoktól a kínos kliséktől, kínrímektől, prozódiai hibáktól, amik számomra akkoriban sok olyan magyar csapat lemezeit is hallgathatatlanná és komolyan vehetetlenné tették, akiknél maga a zene önmagában egyébként tetszett. Az 1994-es Jelek lemezt például a mai napig minden idők legjobb magyar albumának tartom ebben a stílusban, és tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel a vélekedésemmel. Aztán utána valahogy félrement a csapat vonata, és habár bőven lenne mit írni az elmúlt tíz-tizenöt évükről, némi mérlegelés és egy roppant kedélyes hangulatú interjú után végül úgy döntöttem, eltekintek a dologtól. Az egyes állomásokkal úgyis mindenki tisztában van, és bizonyára maga a csapat is pontosan tudja, mit kellett volna másképp, vagy mit nem kellett volna egyáltalán...

megjelenés:
2012
kiadó:
Hammer
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 41 Szavazat )

A lényeg, hogy most végre megérkezett az új album, a felállás pedig Koroknai Árpád énekes (lásd még P. Box, A Társulat, illetve még előtte Szfinx) három évvel ezelőtti csatlakozása óta stabil. Még jobb hír, hogy a Nomen Est Omen végre tényleg egy olyan zenekar benyomását kelti, ahol mindenki egy irányba húz, és még ha nem is nevezném minden ízében tökéletesnek, arra vitán felül alkalmas, hogy visszaállítsa a hazai színtéren az Omen alaposan megtépázott renoméját. Kori csatlakozásakor eleinte felemás érzéseim voltak: különösebben nem kedveltem azokat a korábbi lemezeket, amiken szerepelt, és viszonylag nehezen tudtam őt elképzelni az Omenben. Emiatt egy ideig a Nomen Est Omen dalaiban is furcsán hatott a stílusa, de némi ismerkedés után hozzászoktam, most pedig már ki merem jelenteni: a bemutatkozás jól sikerült. Ennek legékesebb bizonyítéka egyébként az, hogy az új torok nemcsak az új nótákban, hanem a dupla anyag második CD-jén, a klasszikus dalok szimfonikus átértelmezéseiben is kiválóan hozza, amit hoznia kell.

Ami a „rendes" albumot, tehát az új zenei anyagot illeti, hamisítatlan Omen lemezről van szó, ebből a szempontból a cím is találó. A Töfi-féle hangzás ráadásul minden túlzás nélkül állati jól sikerült, a tökéletesen kidomborodó karcos, horzsoló gitársound helyből megadja az alaphangulatot, és Nagyfi Zoli dobjai is úgy csattannak, ahogy azt tőle megszokhattuk. Maga a zene pedig száz százalékos Omen metal, vagyis vastagon riffelős, elsősorban különböző középtempókban dohogó power metal (méghozzá a megjelölés eredeti értelmében). Nyilván nem kell az örök etalon Jelek kihívójára számítani ennyi év után, de kellemesen döngölnek a dalok, és az érzésvilág is összekeverhetetlen. Erre már helyből a nyitó Remélem rémálom tökéletes példát szolgáltat fülbe ülő gitárdallamaival, sodró tempójával, majd belassuló, súlyos refrénjével, de a Láthatatlan holnap is védjegyszerűen omenes zakatolást hoz. A legszebb emlékeket ugyanakkor egyértelműen a Világvége talponálló hozza vissza, ahol nemcsak a zene, de még a szöveg hangulata is azonnal visszarepíti az embert a '90-es évek első felébe. Ugyanígy a Daczi Zsolt emlékére íródott Eltűnt 2007-ben is a csúcspontok közé tartozik, amely – témájához illően – sötétebb, borúsabb szerzemény.

Ha a fentiekből most arra következtetnél, hogy az Omen csinált egy hátraarcot, és szégyentelen módon lekopírozta csaknem húsz évvel ezelőtti önmagát, természetesen nagyot tévedsz. Már eleve az új hang miatt sem lehet minden olyan, mint azelőtt, de itt-ott a zenében is felbukkannak tőlük újszerű elemek, például Zakk Wylde-szerű nyújtások, gitárkínzások (halld például Kísértet az utcán), ami Laci fanatizmusának ismeretében nem meglepő, és jól is áll a csapatnak. Kori pedig a zene stílusához illően, agresszív, lendületes modorban hozza az énektémákat, amolyan klasszikus amerikai street metalos stílusban – ha nem is a hangszínéről, de előadásmódjáról, hozzáállásáról olyan bandák ugranak be, mint a régi Skid Row és társai, vagy itthonról a korai Carmen, amikor még nem kizárólag agyszaggatásban és rekesztésekben, hanem igazi dallamokban gondolkodtak. Vagyis dögös, odaverős zenei anyagról van szó, aminek nagyon tudok örülni, Szíjártó Zsolt gitárszólóit pedig még emellett is muszáj külön kiemelnem. Szupermennek nem akármilyen elődei voltak a bandában, és a versenyző komoly voltát igazolja, hogy az emberben még Szekeres Tamás, Sárközi Lajos és Daczi Zsolt munkássága után is az anyag egyik fő erősségeként maradnak meg a szólók, méghozzá már az első hallgatást követően is. Egyszerre technikás, dallamos és mindenek felett ízes, amit csinál, tényleg le a kalappal előtte.

A fenti pozitívumok mellett sem hallgathatom el, hogy nem érzek minden dalt kiugróan erősnek, aminek szinte minden esetben szövegi okai vannak. Mivel Horváth Attila ezúttal nem ért rá megírni a teljes anyagot, így tőle ezúttal csak két szöveg jött, az oroszlánrészt az Exitből is ismert Szeberényi Attila vállalta magára a csapat segítségével. Ezek közül van, ami tetszik (például Remélem rémálom, Világvége talponálló), és van, ami egyáltalán nem: utóbbi kategóriába esik mondjuk az Unom vagy a Késztermék, ami egyébként zeneileg a legerősebb témák egyike, a sorokat azonban túlságosan is direktnek érzem benne (és még akkor is felesleges támadási felületet hagynak magukon a tehetségkutatókról szóló témával, ha mindenki tudja, hogy Koriból nem A Társulat csinált énekest). Az Elválasztva lírában a ritmizálás hat természetellenesen, a szép harmóniákkal alázengetett refrénű Van élet...?-ben pedig az óóó-zós betét nem ül igazán.

A szimfonikus bónuszlemez sajátos képződmény, a magam részéről annyira nem kedvelem az ilyesmit, az Omennek azonban sikerült ízlésesen megcsinálnia a nagy vállalkozást: nyilván nem jobbak ezek a verziók az eredetieknél, de nem is vesznek el azokból, és hálistennek erőltetettnek sem hat a végeredmény, mint sok más esetben. Kori itteni teljesítményéről már volt szó: a régi nótákban különösen kényes feladat várt rá, hiszen Kalapács József olyannyira karakteres arcot adott a témáknak, hogy azokat utána bárkinek embert próbáló feladat tartalommal megtölteni. De ezen a téren is sikerült a vizsga, még ha érdekes is másik hanggal hallani az oly régóta ismert dalokat. Amúgy meg a Padlón vagyok, a Pokoli évek, a Fagyott világ vagy a Vámpírváros a magyar metal történelem csúcspontjai közé tartoznak, ezeket a nótákat bárhol, bármilyen formában jó hallani – így, „megszimfonizálva" is.

Ahogy arra fentebb is utaltam, nem tetszik egyformán minden dal a lemezről, de ami kiugró, az tényleg kiugró lett, az összkép mindenképpen pozitív. Most már tényleg csak arra lenne szükség, hogy a zenekar tényleg sokat koncertezzen, és nagyjából emberi időn belül készítsék el a folytatást is, ne hat-hét-nyolc év múlva. A pontszámomban az összeérett új felállásnak megszavazott bizalom is benne van – remélem, sikerül megerősíteniük a pozícióikat ezzel az anyaggal.

 

Hozzászólások 

 
+6 #1 garael 2012-05-16 15:22
Én azért hozzátenném, hogy a dallamtémákban visszaköszön a P. Box, - illetve hát Kori markáns dallamvilága -, nekem, akinek pedig tetszettek a korábbi Kori albumok, éppen ezért kedves ez a mostani lemez. Töltelék szerintem is akad egy-kettő, de a szimfo-lemez ellensúlyozza ezeket: Mindenesetre számomra a várakozáson felüli visszatérést produkált a csapat, aminek igazán örülök.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.