Shock!

április 03.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nickelback: Here And Now

Minden korszaknak megvannak a maga zenekarai, amiket sikk utálni, és nem kérdés, hogy napjaink egyik legkedveltebb fikacéltáblája a kanadai Nickelback. Chad Kroegerék közönségét persze nem nagyon érdekli, hogy az úgymond hozzáértő körök és a kritikusok többnyire szívből gyűlölik a csapatot: miközben már jóformán senki sem vesz CD-ket, a Nickelback még a legutóbbi, 2008-as Dark Horse-ból is több mint 5 millió példányt értékesített világszerte, vagyis röhögve ott vannak a legkomolyabb rockzenei lemezeladók között, nagyjából egy elitklubban az AC/DC-vel, a Metallicával, a Red Hot Chili Peppersszel meg a Linkin Parkkal. Mivel a Here And Now novemberben ismét a Billboard-lista második helyén startolt alig néhány ezer példánnyal lemaradva Michael Bublé karácsonyi albuma mögött, nem nehéz megjósolni, hogy a csapat sikersztorija tovább folytatódik majd a következő periódusban.

megjelenés:
2011
kiadó:
Roadrunner
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 43 Szavazat )

Mindig jókat röhögök, amikor valaki divatbandának titulálja a Nickelbacket, hiszen Chadék idestova tíz éve folyamatosan sikeresek és ott vannak a reflektorfényben, bár természetesen értem, miért olyan ellenszenves sokaknak a zenekar. A Nickelback valóban mindent megtestesít, amit úgymond nem sikkes szeretni a rockban: közérthetőek, a tömegekhez szólnak, kommerszek, és aki kizárólag a slágereiket ismeri, simán hiheti azt, hogy a banda csak és kizárólag háziasszony-ríkató balladákról, illetve kisebb mértékben a tízezreket átmozgató, biztonságos arénahimnuszokról szól. A zenekar ráadásul két olyan stílus szintézisében utazik, amik sokak szemében összeegyeztethetetlenek. Ők nyilván elfelejtik, hogy a '80-as évek nagy arénarockerei meg a Seattle-hullám bandái alapvetően mind Led Zeppelinen és KISS-en nőttek fel... Vagyis az én szememben mindez nem érv, pláne, hogy Kroeger a panelességét leszámítva minden túlzás nélkül állati jó dalszerző, aki pontosan tudja, mitől ragad a fülbe egy refrén.

A Dark Horse-on a Nickelback a leginkább a Def Leppard mellől ismert producerguruval, Robert John „Mutt" Lange-gel dolgozott, aki elég rendesen rájuk is nyomta a bélyegét: az album néhol legalább annyira volt Leppard vagy klasszikus – értsd: 1991-gyel bezárólagos – Bryan Adams, mint Nickelback. Nekem nagyon is bejött ez a megközelítés, de azt azért nem csodálom, hogy a Here And Now-val kicsit visszaléptek az ösvényen. Mutt és a Dark Horse vonala ugyanakkor nem tűnt el nyomtalanul, több dal is leplezetlenül utal vissza az előző anyagra, egyszersmind azonban modernebb, digitálisabb jellegű a hangzás, mint bármelyik korábbi Nickelback anyagon. Ezt leszámítva viszont nincs igazi változás: Chad stílusa eleve annyira jellegzetes, hogy radikális kanyarok nélkül nem is lehetne alapjaiban megreformálni a banda hangzását. Meg legyünk őszinték, hülyék is lennének változtatni a bevált recepten: a Nickelback igazi középutas csapat, még csak meg sem próbálják eljátszani, hogy baromi nagy művészek, akik a megfejtőknek zenélnek. Ha valaki képes ezen túltenni magát, ezen a csapaton nem nagyon van mit utálni.

A fentiek persze nem jelentik azt, hogy a Here And Now a modern rádiós hard rock vonal nonpluszultrája lenne, sőt, ezen a téren egyértelműen elmarad a csapat csúcsalkotásának tekinthető 2005-ös All The Right Reasonstől, és összességében a Dark Horse is átütőbb volt. Nagy gond nincs a lemezzel, bármikor elszólogat a háttérben, ezúttal azonban nem hallok a bandától olyan átütő erejű hard rock témákat, mint amilyenek a Follow You Home vagy az Animals voltak két kanyarral ezelőtt, vagy például a Just To Get High és a Shakin' Hands legutóbb. A legközelebb még talán a This Means War és a Bottoms Up nyitó kettőse merészkedik ehhez a kategóriához, ezek remekül sikerült, hamisítatlan Nickelback nóták minden jól ismert stílusjeggyel. A Bottoms Up különösen Dark Horse-ízű, ugyanaz a „Nickelback-meets-Def Leppard-meets-ZZ Top" hangulat kísért benne, mint a 2008-as témák jelentős részében, de ezt a vonalat képviseli például a Gotta Get Me Some is, ami szintén tetszetős. A Kiss It Goodbye is jó, az Everything I Wanna Do-t az teszi rokonszenvessé, amikor a szólórésznél full metalba váltanak, a Midnight Queen azonban még a szexista szöveg ellenére sem képes kinőni a törzskönyvezett töltelékdalok családjából.

Egy Nickelback album persze nem lehet teljes nyugis dalok és pár könnyfakasztó ballada nélkül, az ilyesmit úgyis zabálja tőlük a jónép. A lírai vonalon ezúttal sajnos nem igazán sikerült kiemelkedőt alkotniuk, sem a Lullaby, sem a Trying Not To Love You nem valami nagy eresztés, és ugyanez áll a lemezt a szokásos belazult hangulatban záró Don't Ever Let It Endre is. Utóbbi még csak megközelítőleg sem ácsingózhat akkora sikerre, mint két elődje, a Rockstar és a This Afternoon, pedig a cél valami hasonló lehetett vele. A kissé a Feelin' Way Too Damn Good hangulatát felidéző Holding On To Heaven is inkább csak aranyos, mintsem igazán kiemelkedő, a laza vonalon azonban egyértelműen az első klip When We Stand Together képviseli a végleteket. Ez itt a maga végtelenül habos dallamaival, kongás-együtténeklős hangulatával száz százalékos popzene, kábé még Kroeger Carlos Santanával elkövetett Into The Night slágere is rockosabb volt nála. Mérgezően fogós egyébként, de annyira geil, hogy már nekem is túlzás tőlük...

Mivel alapvetően szeretem a banda hangulatait és Kroeger érces hangját, illetve dallamvilágát, szívesen elhallgatom a Here And Now-t, de az előző két album egyértelműen jobban tetszett ennél. Biztos sokat szól majd ez a lemez a kocsiban meg a háttérben, de összességében nem érzem úgy, hogy egy hetesnél többet kellene adnom rá.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.