Shock!

május 21.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Michael Schenker Fest: Resurrection

michaelschenkerfest_cEgy régen jól csengő név sokat nyom a latban, több régen jól csengő név pedig még többet – nem nagyon tudom mással magyarázni, hogy egyenesen a Nuclear Blast jelentette meg Michael Schenker új albumát. Az egykor sokkal szebb napokat látott Michael az utóbbi években adott interjúi alapján leginkább leépült, megkeseredett alkesznek tűnt már nekem (a bátyját, illetve a Scorpions-t savazó, rendszeres nyilatkozatai különösen ellenszenvesek), mintsem a legnagyobb metalkiadó potenciális reménységének... De a gitáros szólókarrierjének összes jelentős énekesét felvonultató koncertek sikere eszerint meggyőzte a Nucleart. Akár egyfajta újrakezdésnek is beillik tehát ez a lemez, nyilván a címe sem véletlenül lett pont ez.

Egy ilyen össznépi Schenker-bulin tavaly Pálinkás kolléga is megfordult Barcelonában, és csakis jókat mondott róla, így aztán kíváncsi voltam, mire jut lemezen Michael és illusztris társasága. Aztán megjött az album, hallgatom is már egy ideje, és összességében azt kell mondanom: nem minden arany, ami fénylik. Vagy legalábbis nem feltétlenül 24 karátos arany. Szó se róla, nem rossz a Resurrection, de nem is kiugró semmilyen szempontból. Hiába bábáskodott az album felett az utóbbi években a Phantom 5-val slágergyároskodó Michael Voss, és hiába vonul fel a dalokban Michael három legklasszikusabb énekese Gary Barden, Graham Bonnet és Robin McAuley személyében, hogy a nem kevésbé kiváló Doogie White-ról se feledkezzünk meg. Sőt, valahogyan még egy ős-schenkerista fanboy, bizonyos Kirk Hammett is idekeveredett...

megjelenés:
2018
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Mint mondtam, simán hallgatható az album, viszont ismerkedés közben tudatosult bennem egy alapvetés Mihályunkkal kapcsolatban, amit ebben a formában még nem nagyon fogalmaztam meg magamban azelőtt. Jelesül, hogy emberünk messze nem volt soha akkora spíler dalírásban, mint a jellegzetesen szárnyaló, közben pedig szinte beszélő szólók sorozatgyártásában. Úgy is mondhatom, Schenker tényleg csúcskategóriás gitáros, vezető dalszerzőként viszont – néhány menetrendszerű felvillanástól eltekintve – leginkább valahol a felső középmezőnyben tudnám csak elhelyezni. Éppen ezért mindig is inkább a klasszikus UFO-lemezeket favorizáltam tőle, ahol partnerként tökéletesen dolgozott Phil Mogg keze alá, mintsem a különböző MSG-mutációkkal készített, kvázi önálló cuccait. Utóbbiak közül igazából még a '80-as évek fénykorából is csak alig néhányat tartok kiemelkedőnek, a többi inkább amolyan „elhallgatom, de valójában megvagyok nélküle" kategória. Na, hát a Resurrection is ezt a sort gyarapítja: korrekt hard rock tele ízes gitárszólókkal, de igazából kevés jelentőségteljes pillanattal.

Utóbbiak közül érdekes módon nem egy, az old school torkok egyikével megerősített darab ugrik ki elsőként, hanem a Take Me To The Church, amelyben Doogie barátunk domborít, és szerintem simán a lemez legjobbja. A feeling itt legalább annyira idézi Glenn Hughes legfajsúlyosabb hard rock himnuszait, mint a klasszikus MSG-t – főleg, hogy Doogie nemcsak a frazírokat, de még az alrightokat is nagyon glennesre vette –, viszont ezzel együtt is állati erős és fogós téma, a refréntől Michael gyönyörűen felépített szólójáig. Kettes számú kedvencem pedig a Graham Bonnettel megerősített Night Moods, nyilván nem kevés klasszikus Rainbow-érzéssel, amely még annak ellenére is meggyőző, hogy a főhős hangja elég rendesen megkopott. De hát decemberben ő is betöltötte a hetvenet, szóval ezen alighanem igazságtalanság lenne reklamálni. Robin McAuley viszont feltűnően kirobbanó formában nyomja a két neki jutott témát, amelyek egyaránt a harapósabb oldalt erősítik: a speedes-himnikus Time Knows When It's Time dalként nem annyira jön be, a szigorú Heart And Soul nyitás viszont nagyon is. Utóbbiban bukkan fel amúgy Kirk Hammett, ami akár kínosan is elsülhetett volna – Kirk nemcsak más iskola, de nagyon nem is egy kategória Michaellel –, ám összességében nem lett gáz a dolog. Igaz, sokat nem is tesz hozzá a nótához...

Két számban mind a négy énekes felvonul, és ezekre hallhatóan odafigyeltek, így a morózusabb, súlyosabb Warrior éppúgy a lemez meggyőzőbb, markánsabb darabjainak sorát gyarapítja, mint a könnyedebb, kicsit epikus The Last Supper zárás. Tetszik az egyetlen instru tétel Salvation is, még azzal együtt is, hogy Michael sem tud már igazából újat mutatni. De hát az ő korában és főleg fizikai, illetve mentális állapotában alighanem annak is örülhetünk, hogy egyáltalán képes még érdemi produkciót nyújtani... A többi dal pedig olyan nekem, mint az MSG-munkásság nagyobbik része: elhallgatom őket, de valójában megvagyok nélkülük. Viszont szépen szól a lemez, Doogie White teljesítményéről pedig még a közepesebb dalokban is csak a legjobbakat tudom elmondani.

Mint említettem, lehet akármekkora gitárzseni, Schenker a saját bandájában szerintem azt a bizonyos egy-két albumot leszámítva sosem nyújtott megkerülhetetlent, ez az anyag pedig jól passzol ebbe a sorba. Okés a cucc, de ennyi és nem több, szóval legyen egy hetes a verdikt.

 

Hozzászólások 

 
+4 #6 Montsegur 2018-03-29 20:14
A cikk lényegéhez is hozzászólva: igen, Michael mindig is a " a jellegzetesen szárnyaló, közben pedig szinte beszélő szólók" virtuóza volt. Ő az, akinek csak a szólói miatt is érdemes meghallgatni egy dalt. Szerintem a "szoveg - szöveg - szóló - szöveg" szerkezetű dalok helyett át is térhetne a "szóló - szóló -szöveg - szóló" szerkezetű dalokra, mindjárt nem lenne itt semmi probléma :-)
Idézet
 
 
-9 #5 Generic Jingle 2018-03-29 18:00
A több ezet riffből párat felwahwahzott Kirk a lemezre?
Idézet
 
 
-7 #4 Montsegur 2018-03-29 17:54
Idézet - Szabó Gábor:
Mióta kell attól tartani hogy kínosan sül el valami amiben Kirk Hammett felbukkan? Mintha valami fakezű dilettánsról beszélnénk. Lassan ott tartunk hogy gitár közelébe se szabad engedni. Miért kell ilyen mondatot beleírni egy egyébként tök jó kritikába? Ebben a dalban játszik K.H. is pont. Itt a mondat vége.


Hallottad már Kirk "szólóját" a ManUNkind-ban?!

Írom ezt úgy, hogy nálam a No1 zenekar a Metallica, a No1 lemez a Ride és a No1 dal a Creeping Death - szintén Kirk szólójával... :-) Szóval Ádámnak adok igazat, Kirk szólói kétesélyesek.
Idézet
 
 
+1 #3 Gerstmayer Zoltán 2018-03-29 13:34
Jó ez, nagyon is. Én a sokkal durvábbakat szeretem, de ez olyan nyugis, kifinomult, mégis húzós. Az meg, hogy ki kit fikáz, nem érdekel. K.H. nyilván nem balfék, ha még mindíg a Metallicában nyomja, a Scorpions... na nemá
Idézet
 
 
+3 #2 Lukács 2018-03-29 11:16
Nekem ez a lemez bejön. Szimpi, hogy a 60-as arcok még mindig nyomják a rockot és nem a békemenetben acsarkodnak.
Idézet
 
 
+5 #1 Szabó Gábor 2018-03-29 10:19
Mióta kell attól tartani hogy kínosan sül el valami amiben Kirk Hammett felbukkan? Mintha valami fakezű dilettánsról beszélnénk. Lassan ott tartunk hogy gitár közelébe se szabad engedni. Miért kell ilyen mondatot beleírni egy egyébként tök jó kritikába? Ebben a dalban játszik K.H. is pont. Itt a mondat vége.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.