Az ezredforduló óta jónéhány amerikai rockbandának sikerült újból felfedeznie az otthonuk népzenéjének is beillő southern muzsikákat, s az utóbbi 8-9 évben felbukkant, szimpla rockzenét játszó zenekarok szinte magától értetődő természetességgel porolták le a Lynyrd Skynyrd ősi örökségét, hogy aztán saját világukba illesszék az ízes déli hangulatot.
A 2004-ben megformálódott Maylene And The Sons Of Disaster is valami hasonlóra adta a fejét, ám e csapat esetében nemcsak egyszerű, azonnal ható rock muzsikáról van szó. Az alabamai srácok nyilván az anyatejjel szívták magukba a fémhúros, slide-olós, bendzsós vidéki életérzést, ám az öt hombres egy jó adag metalcore-t is hozzácsapott a már meglévő alapanyaghoz, s az így született mixtúra alapos fejvakarászásra késztethet minden gyanútlan kíváncsiskodót, beleértve magamat is.
A 11 dal összesen se tesz ki 40 percet, a hosszúsággal tehát semmi gond. Ugyanígy a hangzás is olyan, amilyennek lennie kell egy ilyesfajta zenénél: organikus, ám vastag, kissé dohos, de mégis összeszedett és feszes. És hogy mégis hogyan illik össze a metalcore és a southern rock? Elsőre azt mondtam volna, hogy konkrétan sehogy, de így, sokadik nekifutásra már kezd világossá válni a dolog. A tempók, dobtémák sokhelyütt a tipikus metalcore-t hozzák, bár a váltások itt nem olyan drámaiak, mint az irányzat jellegzetes bandáinál. Ellenben az alapra érkező riffek javarészt már a déli zenei világ szülöttjei: dohognak és zakatolnak, nem is csoda, ha egyes témákról a megboldogult Alabama Thunderpussy neve ugrik be. Ami mindezek mellett még a metalcore vonalat erősíti, az a jellegzetes énekstílus. Üvöltözős verze+dallamos refrén. És pont. Bár az is hozzátartozik a kegyetlen igazsághoz, hogy Dallas Taylor hangjában van egyfajta öblösség, amitől még véletlenül se merül fel mondjuk a Killswitch párhuzam, a keménykedés és a danolászás mellett még igen változatosan is használja adottságát. Így a Step Up (I'm On It) simán ráférne a legutóbbi Rob Zombie lemezre másnapos mormogásával, a Listen Close-ban meg végig a tiszta hangját használja, és egész kellemes. Az album talán legnagyobb déli slágere simán a No Good Son, mind témái, szólója, mind pedig szövege telitalálat, és még a slágeresen fogós refrén is rendben van. Sőt, az Oh Lonely Grave-ben egy nagy adag kései COC is felüti a fejét, amire biza még Pepper Keenan mester is elégedetten csettintene.
Miután ezt mind végigvettem, csak arra jutok, hogy végeredményben tetszik a MATSOD muzsikája, még ha szokatlan is két ilyen eltérő, ám végeredményben egész jól összeházasítható stílust így egyben hallani. És mivel a napok is csak egyre forróbbak lesznek, mind a hűs szobában, mind pedig a kocsiban bárki könnyedén ráérezhet a harmadik Maylene album hangulatára. S ha még hozzávesszük az új Clutch lemezt is, már nem is marad más hátra, mint venni a csizmát és nekiszabadulni a poros országútnak.
