Shock!

augusztus 19.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Linkin Park: Minutes To Midnight

Úgy 2001-2002 körül nem feltétlenül fogadtam volna arra, hogy a Linkin Park még ma is itt lesz velünk, de az egykori nu metal vonal legsikeresebb csapata végül túlélte a műfaj háttérbe szorulását, majd teljes kihalását, és a jelek szerint tartósan bebiztosították pozícióikat az élvonalban.

megjelenés:
2007
kiadó:
Warner
pontszám:
5 /10

Szerinted hány pont?
( 23 Szavazat )

Nemcsak az évek során piacra dobott ilyen olyan remixes-rapes-koncertes-mulatós-satöbbi kiadványaikkal kasszíroztak irgalmatlan pénzeket a Warnernek, de ez a Rick Rubinnal készített harmadik rendes soralbum is simán a Billboard lista első helyén nyitott, így aztán továbbra sem kell majd az éhhaláltól rettegniük.

Szándékosan említettem a kiadót és nem a csapat tagjait, a Linkin Park ugyanis annak idején is maga volt a tökéletes zeneipari kreáció. Akárhogyan is tagadták körömszakadtáig, a bandából az első perctől fogva üvöltött, hogy nem egy dohos garázsban, hanem egy futballpályányi méretű íróasztal mellett pofozták olyanra, amilyenné lett, az eredmények pedig az ötletgazdákat igazolták. Eladott lemeztízmilliók és olyan slágerek szegélyezték Chester Benningtonék útját, amiket korra és nemre való tekintet nélkül álmából felkeltve fúj mindenki, akár tetszenek neki, akár nem. Ezen persze kár csodálkozni, hiszen már csak jellegéből fakadóan is roppant profi módon megcsinált termékről beszélhetünk. Habár a Linkin Park dalainak nagy része simán elment volna amolyan gitárral-rappeléssel felturbózott Backstreet Boysnak, még nekem sem jutna eszembe azt mondani egy One Step Closerre vagy Breaking The Habitre, hogy nincsenek jól összerakva.

A Minutes To Midnight kapcsán a zenekar szeret érettebb, komolyabb hangvételről beszélni, de ezeket a promórizsákat most sem kell komolyan venni, ez ugyanis semmivel sem több, mint a következő Linkin Park lemez a sorban, amit persze igyekeztek óvatosan a 2007-es közönségigényekhez transzformálni. Ma már nem nagyon lehet tömegeket bevonzani azzal, ha valaki rárappel egy alapra vett riffre, így Mike Shinodát szépen a háttérbe nyomták, csupán itt-ott tűnik fel amolyan színesítés jelleggel, a főszerepet végig Chester Bennington játssza (ő egyébként végig tök jól énekel, de hát ez aligha jelent majd újdonságot bárkinek is). Már a rövid, de még így is felesleges intro után érkező Given Up-ban fülbeötlő, hogy Rick Rubin igyekezett koszosabb, természetesebb hangzást biztosítani a Linkin Parknak, és valahogy az összképet is megpróbálták nyersebbre, fésületlenebbre venni. Most mondjam azt, hogy emósabbra? Végülis miért ne... A végeredmény azonban elég semmilyen lett.

A lendületes, de valójában vértelen és teljesen ártalmatlan nyitás után rögtön előkapnak egy fájdalmasan tipikus sampleres-dallamos slágertémát, hogy aki netán megijedt volna a kezdéstől, az se szedje ki rögtön a lemezt, és ez aztán szépen így is marad a végéig. Jönnek egymás után a vehemensebb refrénű, energikusabb számok és a kaptafára készült kesergők rengeteg Depeche Mode hatással – sőt, itt-ott konkrét nyúlásokkal – , mégis teljesen eseménytelen az album. Az egyik single-nek kiválasztott Shadow Of The Day alapvetően abban különbözik a többségtől, hogy inkább U2, mint Mode, de körülbelül ennyit lehet elmondani róla: nem az a legnagyobb baj vele, hogy giccses, hanem hogy kínosan közhelyszerű. A már nagy sláger What I've Done-ról sem tudok sokkal jobbakat leírni, ez bizony igazi törzskönyvezett popzene, amit ugyanúgy játszhatna akármelyik fehér ingbe bújtatott szépfiú, mint valami roppant intellektuell egyszálgitáros rádiós dalszerző. Meg lehet hallgatni, ha így teszel, garantáltan meg is jegyzed majd a dallamot, de annyira üres és felszínes az egész, hogy az valami félelmetes.

Sajnos a húzósabbnak szánt nóták sem az igaziak, a kissé mansonosan kopogós ritmusú No More Sorrow is legfeljebb középkategóriás, a mélypont címre ugyanakkor a Shinoda fémjelezte Hands Held High az egyik nagy esélyes, amiben karácsonyi dalokra emlékeztető, harangjátékot idéző effektek és kórusok kísérik a rappert, Chester dünnyögős dallamai pedig ismét a legszebb fiúbandás hagyományokat elevenítik fel. A végeredmény valami egészen rettenetes, de hasonlóan geil a Valentine's Day is, ami olyan szinten nyálas, hogy ahhoz képest egy Every Rose Has Its Thorn maga a megtestesült rock'n'roll. Ez tényleg annyira rossz, hogy az ember még a Mike által énekelt In Between című hangulattémának is képes utána örülni. Az előadás legvégére hagyott, lassan építkező The Little Things Give You Away az ő szintjükön kimondottan izgalmasra sikeredett, ekkor azonban már nincs hozzá türelmed.

Próbálok nem cinikus lenni, de nem igazán megy, a Linkin Park ugyanis nem nőtte ki magát: ez itt továbbra is ugyanaz a gitárokkal nyomuló fiúbanda, akiket az ezredforduló tájékán megismert a világ, csak ma már frissnek sem hat az, amit csinálnak. Különösen a slágergyűjtemény Hybrid Theoryval összehasonlítva szembeötlő, mennyire nem sikerült most olyan igazi potenciális A-kategóriás sikernótát kreálniuk. A Minutes To Midnight egy végletekig tudatosan elkészített, ezerszer szétszedett és újra összerakott produkció, egy utolsó hangig lecsiszolt lemez, amire pusztán a hallgathatóságát tekintve talán adhatnék magasabb pontszámot is, de nem fogok, mert annyira plasztik, hogy az egy rock / metal skálán 5 pontnál egyszerűen nem érdemel többet. De igazából teljesen mindegy, hogy én mit ugatok itt össze, legalább 5-6 milliót ebből is minden gond nélkül elpasszolnak majd.

 

Hozzászólások 

 
#2 pelu 2017-02-16 22:27
Innen-onnan összelopkodott kliséhalmaz, viszont az utolsó számban és a bónuszban (No Roads Left) olyat villantottak, amilyet abszolút nem vártam tőlük.
Idézet
 
 
+3 #1 Dead again 2016-03-20 19:30
Lassan tíz év telt el, de azóta is tartom, sőt, egyre erősödik bennem a megállapítás: itt zuhant bele a Linkin Park abba a szakadékba, amiből azóta se bírnak kimászni (számomra).
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.