Shock!

április 07.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Lillian Axe: Waters Rising

Még semmit sem árultam el a Lillian Axe-ről, ha azt mondom, hogy kevés hozzájuk fogható kreatív energiával alkotó zenekar taposta valaha ezt a sárgolyót. Igényesség és zsenialitás tekintetében tényleg csak az abszolút elithez tudom sorolni őket, a Rush-hoz, a régi Queensryche-hoz, a klasszikus King's X-hez és kevés további társukhoz.

megjelenés:
2007
kiadó:
Locomotive Music
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 3 Szavazat )

A New Orleans-i dallamos metal banda a '80-as évek közepén alakult és négy briliáns, mágikus dallamokkal, hihetetlen hangszerelési megoldásokkal teli lemezt hagyott az utókorra. Lillian Axe, Love And War, Poetic Justice, Psychoschizophrenia – ha ezeket nem ismered, semmit sem tudsz erről a műfajról és kész. A siker kiadóik bénázása miatt már a hajbandák fénykorában is elkerülte őket – pedig volt bennük slágerpotenciál dögivel és nem is néztek ki rosszul – , így nem csoda, hogy a grunge-éra beköszöntével Steve Blaze gitáros / zenekarvezető / agy szépen feloszlatta a csapatot.

Az ég derültebbé válásával a Lillian Axe is elődugta fejét a louisianai mocsárból az előző évtized végén, de végül csak egy Fields Of Yesterday nevű kiadatlan kincsekkel teli gyűjteményre meg néhány lokális fellépésre futotta a lendületből, és ismét éveket kellett várni a további életjelekre. Először jött egy baromi jó dupla koncertlemez, majd még Európába is átjutottak pár fesztiválfellépés erejéig, aztán az aranytorkú dalnok, Ron Taylor szépen lelécelt. Blaze fejében saját bevallása szerint meg sem fordult, hogy Taylor távozása miatt ismét jegelje a bandát ennyi vergődés után, gyorsan leakasztotta a szögről az ismeretlen Derrick LeFevre-t, és hosszas éheztetés után végre tényleg előrukkoltak egy friss stúdiólemezzel a Waters Rising képében. A mérce szinte megugorhatatlanul magas, hiszen a banda utolsó rendes soralbuma, a '93-as Psychoschizophrenia még mai füllel is frissnek és progresszívnek hat, ráadásul az efféle kultbandáknak nem szokott könnyű dolguk lenni, ha énekest váltanak (a jelenlegi felállásban egyébként Steve az egyetlen régi tag).

A Waters Risingról elég sok mindent leírtak az elmúlt hetekben itt-ott. Van, akik szerint simán passzol a sorba és még az előzőeknél is komolyabb alkotás, mások úgy vélik, csalódás. Nekem kissé felemás érzéseim vannak, méghozzá több vonalon is. Egyrészt kérdéses, mennyire nevezhető igazán újnak ez a gyűjtemény, mivel a rajta szereplő 12 számból csupán kettőt nem lehetett az elmúlt években ilyen-olyan formában megszerezni a neten keresztül. Többségük még a Ron Taylorral készült és széles körben elterjedt demókon szerepelt, de a Become A Monster például már a Fields Of Yesterday-en is rajta volt, a Dimebag-szerű staccato riffelésre védjegyszerű klasszikus Steve-gitárvirgákat helyező záró instru téma, a 5 pedig a gitáros szólólemezéről került átemelésre ide. Mindez persze nem feltétlenül baj, de azért elég egyértelmű jele annak, hogy Blaze egyáltalán nem erőltette meg magát az anyaggal. Az ezzel szemben már egyértelmű negatívum, hogy a lemez hangzása nem igazán jó, sőt, kifejezetten demós. Kábé olyan szinten szól az anyag, mint a Fields jó pillanatai: hallatszik a lényeg, élvezhető is, ha rááll az ember füle, de elég tompa az egész sound, különösen a dobok puffognak roppant béna módon. Azt meg már inkább meg is tartom magamnak, hogy néhol kifejezetten dobgép-szerű benyomást keltenek, halld például Fear Of Time...

A nagy kérdőjel persze Derrick LeFevre és hogy lehet-e egyáltalán pótolni Ron Taylort. A válasz egyértelmű igen, de ennek is két oka van. Az egyik, ami itt a napnál is világosabban kiderül, hogy a varázslatos dallamokat annak idején Ron csak elénekelte, de igazából Blaze agyát dicsérték. A másik, hogy Derrick orgánuma is kísértetiesen hasonlít Tayloréhoz, ugyanazzal a kicsit nazális, ám roppant kifejező és érzelemgazdag tónussal bír ő is, de még az intonációja, a kiejtése is megtévesztően hasonló elődjééhez. Néhol már-már gyanúsan... Biztosat persze nem tudhatunk, de én néha konkrétan hallani vélem Ront a háttérben vagy nem is annyira a háttérben, és hajlok afelé, hogy a demós éneksávokat bizony nem irtották le innen teljesen.

Ha valaki most azt hinné, hogy ez egy nagy mellétrafálás, azt meg kell nyugtatnom: nem az. Hiába szól szarul a lemez és hiába ismertem én is a dalok jelentős részét már régebbről, a Lillian Axe még mindig játszi könnyedséggel csinál hülyét a manapság alkotó dallamos metal bandák 99 százalékából. A Waters Rising egy kimondottan erős album, vérbeli Steve Blaze-kreáció, amiben nehéz csalatkozni, ha szereted a bandát. Ha pedig nem ismered őket és meghallgatod, akkor garantáltan fel fogod kapni a fejedet, mondván, hogy „jé, ezt így is lehet?" 67 perces az anyag és akadnak rajta 7-8 perc körüli eposzok is, szóval könnyed hallgatnivalóra senki se számítson, noha mint mindig, most is rengeteg a dalokban a fogós dallam, az elsőre is megjegyezhető refrén. A hangvétel kifejezetten súlyos és borús, de ez sem újdonság náluk, hiszen igényességük mellett a hangulati többlet is nagyban kiemelte őket a tengernyi hajbanda közül annak idején. Steve komolyzenei alapokon nyugvó gitárjátékáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, bár a szólók arányát tekintve mintha kissé bátortalanabb lett volna most, mint a klasszikus időkben.

Nem tudok és nem is akarok eltekinteni a fentebb részletezett negatívumoktól, így 8 pontot adok, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy rengeteget hallgatom a lemezt. A szinte doomos Antarctica, a jellegzetesen repülős I Have To Die, Goodbye, a lenyűgözően felépített Fields Of Yesterday vagy a 8 perces Deep In The Black könnyűszerrel be tudják aranyozni az ember napját. A melodikus metal hívei úgyis beszerzik ezt az albumot, a progresszív zenék híveinek is csak ajánlani tudom, de szigorúan a többi után. A Lillian Axe-ben még ma is ott van a régi mágia, legfeljebb nem tűnik fel elsőre.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.