Shock!

október 26.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Lillian Axe: Sad Day On Planet Earth

Azon nem is érdemes vitatkozni, hogy a louisianai Lillian Axe minden idők egyik legjobb és egyben legalulértékeltebb amerikai dallamos metal bandája. A zeneileg nagyon erős, de a jövőt még csak felvillantó '88-as debütáló album után kiadott Love And War – Poetic Justice – Psychoschizophrenia trió simán ott van a műfaj valaha született legizgalmasabb és legerősebb lemezei között, de a teljesen egyedi dallamvilággal, igen komplex zenei látásmóddal rendelkező banda gyakorlatilag semmit nem volt képes velük elérni a kultstátuszt leszámítva. Nem csoda, hogy ezek után évekig nem is csináltak semmit...

megjelenés:
2009
kiadó:
Blistering
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 6 Szavazat )

A „rendes" visszatérő album csak két éve jelent meg Waters Rising címmel, javarészt már ismert, de hivatalosan még ki nem adott dalokkal, most pedig itt a Sad Day On Planet Earth, immár a második Lillian Axe sorlemez az aranytorkú Ron Taylor utódjával, Derrick LeFevre-rel a mikrofonnál. Az egyik szemem pedig nevet, miközben a másik sír.

Az egyik oldalról nézve óriási, hogy Steve Blaze gitáros / dalszerző / zenekarvezető nem nagyon tud mellényúlni a dalok tekintetében. Így aztán javarészt a Sad Day On Planet Earth is hatalmas nótákat rejt, különösen a második harmadtól kezdődően. Ma már nyilván a Lillian Axe sem olyan forradalmian előremutató, mint mondjuk 1992-ben vagy 1993-ban, a mágia azonban megmaradt, az összekeverhetetlen, jellegzetesen nyújtott melódiákról nem is beszélve. Ebből a szempontból szinte mindegy is, hogy hívják az énekest, az ugyanis megint egyértelműen hallatszik, hogy régebben Taylor dallamai is Blaze-től jöttek. Derrick LeFevre orgánuma alapból is hasonlít Ronéhoz, ugyanazzal a kicsit nazális tónusú, de nagyon érzelemgazdag hanggal áldotta meg a sors, mint elődjét, a dallamok pedig gyakorlatilag teljesen ugyanazt az iskolát képviselik, amit a klasszikus lemezeken megszerettünk. Talán Taylor előadásmódja színesebb volt egy fokkal, és a magasabb fekvéseket is magabiztosabban, erőteljesebben hozta, de ez inkább csak egy leheletnyi érzés, mintsem bírálat, mert Derrick teljesítménye teljesen rendben van.

Az igazán nagy dalok sorát négy remek, de a zenekarhoz képest középutasabb szerzemény után a címadó ballada nyitja meg azokkal a védjegyszerű, kicsit túlvilági harmóniákkal, amik csakis a Lillian Axe sajátjai, és innentől kezdve nincs menekvés, beszippantja az embert a jól ismert hangulat. Legyen szó a Psychoschizophreniát idéző Hibernate-ről, a sajátosan megfogalmazott Within Your Reach líráról, a lassan málházó Down Below The Oceanről (abszolút kedvenc), a repülős, álomszerű refrénnel ellátott Cold Day In Hellről, netán a csodálatosan építkező Nocturnal Symphonyról vagy a záró Fire, Blood, The Earth & Sea eposzról, mindegyik fantasztikus. Ha egyszer ráérzel a zenekar világára, többé garantáltan nem szabadulsz tőlük... Steve Blaze a komolyzenei ihletésű megadallamok, ízes gitárszólók mellett ráadásul továbbra is a hard rock színtér egyik legzseniálisabb hangszerelője: ezúttal is rengeteg apró finomságot rejtett el mindenütt, így aztán az is biztos, hogy senki sem fogja pár hét múlva félredobni a lemezt azzal, hogy unalmas. Ez a muzsika ugyanúgy évekre, sőt, évtizedekre szól, mint minden, ami csak valaha is megjelent ezen a néven, ráadásul az album 75 perces, és még így sem fullad unalomba. Az ilyesmi azért elég ritka...

Egyetlen komoly negatívumról tudok beszámolni, ez pedig a hangzás, ami egyszerűen méltatlan ehhez a zenekarhoz. Akármilyen párját ritkító muzsikus is Blaze, producerként ugyanúgy leszerepelt, mint a Waters Risingnál, és hiába vagyok tisztában vele, hogy nem Ferrarikból szórja a felesleges százdollárosokat a koldusok közé New Orleans utcáin, ez 2009-ben már senki számára sem mentség. Amikor zenekarok félig-meddig házi körülmények között, egyáltalán nem csillagászati költségvetésből készítenek nemzetközi szinten is teljesen korrekt megszólalású albumokat akár Magyarországon is, akkor bizony egy Lillian Axe-től nem fogadható el ez a demós szintű, tompa és élettelen sound. A dobok eleve nagyon természetellenesen puffognak, és habár a borító tanúsága szerint a cucc mögött Ken Koudelka ült, a végeredmény hallatán én bizony nem tartom kizártnak, hogy az alapokat egy illusztris vendég kalapálta fel, méghozzá maga Doktor Avalanche a Sisters Of Mercyből... Ez azonban még a „ha a dob szarul szól, minden szarul szól" alapigazság fényében is csak a dolog egyik fele, mert sajnos a gitárok hangzása is színtelen, erőtlen és egydimenziós. Nem lovagolnék ezen mindenáron ennyit, hiszen egy rakás örök kedvenc album hangzása több mint pocsék, de itt folyamatosan az az ember érzése, hogy a zene további rejtett színei, rétegei sem tudnak érvényesülni a gyenge sound miatt. És ez bizony baj.

A végeredmény tehát felemás: a dalokra simán járna a magasabb pontszám, a hangzással viszont nem tudok kibékülni, még akkor sem, ha egyébként napok óta szól oda-vissza a lemez. Kár.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.