Shock!

szeptember 19.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

John Petrucci: Terminal Velocity

johnpetruccitv_cHabár lemezgyűjteményem jelentékeny részét képezik a tágabb értelemben vett instrumentális rockzene klasszikus és kultikus darabjai, már jó ideje nem villanyoz fel túlságosan a matematikai alapokon nyugvó torzgitározás, a koordinátarendszerben szinuszfüggvényként felrajzolható, vég nélküli arpeggiók és a lineáris algebra segítségével értelmezhető skálázós futamok világa. John Petrucci elég határozottan ezt a felfogást képviseli ma is, így én lepődtem meg legjobban, hogy mindezek ellenére felülkerekedett bennem a kíváncsiság.

Petrucci legnagyobb kedvenceim egyikének számított úgy '94-'95 körül, ám az ezredfordulót követően lassan, de annál biztosabban kezdtem kiszeretni belőle. Hajdani bálványom, aki a gitáros muzikalitás ihletett kézműves mestermunkáit hagyományozta a világra az Under A Glass Moon, a Learning To Live és a Lines In The Sand szólóinak képében, szép csendesen a túlontúl perfekcionista technokratizmus, a végletekig kigondolt, ám mindenfajta spontaneitást, ösztönszerűséget és nyers valóságosságot nélkülöző, semmi veszélyt fel nem vállaló zenélés útjára lépett, ami korábbi, hiperkreatív önmagával szöges ellentétben állt. Szintén nem voltam oda a 2000-es évek tökéletesen egyenletesre kompresszált, olajsima torzítású, művi és vértelen Petrucci-hangzásáért, a közöttünk tátongó szakadékot pedig csak mélyítették a kérlelhetetlen menetrendszerűséggel világra szabadított, témáiban egyre sápadtabb, megszólalásában pedig egyre kevésbé élvezhető Dream Theater-anyagok.

megjelenés:
2020
kiadó:
Sound Mind Music
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

Mindezek tudatában a következő kérdések fogalmazódtak meg bennem, amikor híre ment John legújabb szólópróbálkozásának: vajon ez a hajdanán hallatlanul invenciózus játékos, aki az elmúlt húsz év javában alig vállalt fel némi kockázatot, képes lesz-e legalább egy kicsit kilépni önnön árnyékából, a biztos komfortzónából? Megmutatja-e végre, hogy nem csak hazai pályán tudja hozni magát vagy ezúttal is egy olyan vonalra tett dalfüzért kapunk tőle, mint a Suspended Animation idején?

A Terminal Velocity mindenképpen megadta a válaszokat. Noha a lemez nem rejt radikálisan formabontó elképzeléseket, bizonyos szempontból mégis új oldaláról ismerteti meg Petruccit. John rögvest a címadó dalban olyan kirobbanó hajmetálos riffelést illeszt a jellegzetesen tekervényes dalszerkezetbe, ami azonnal széles mosolyt csal az ember arcára. A hallhatóan nagy kedvvel feljátszott akkordokból szinte automatikusan következik a felszabadult főtéma dúdolható motívuma, az egésznek amolyan békebeli hangulata van. Jólesik Mike Portnoy ismerős díszítéseit is hallani, kicsit úgy érzem, hogy a világ visszaállt a régi kerékvágásába azzal, hogy ezek ketten újra összejöttek. A második dal, a The Oddfather akár valami korabeli Dream-darab is lehetne, a felépítése és a dallamvilága is erre enged következtetni. A virgázással útjára induló Happy Song újabb jópofa és tényleg vidám darab dél-kaliforniai szörfmetálos akkordfűzéssel, de azért Petrucci nem lenne Petrucci, ha a középrészbe nem kanyarított volna oda pár csavart. Nem véletlenül idézi a '90-es évek derekát a következőként felrakott Gemini, hiszen a java konkrétan abban az érában íródott, és ennek megfelelően keni kenyérre az akkori John rajongóit: megátalkodott gitárosok persze ismerhetik a Rock Discipline oktatóanyagról, azonban így, kerek egésszé gyúrva hallgatni az eszelős gyorsulásokat a megfontolt, leállós részeket meg a váratlanul érkező, Images-időket felelevenítő flamenco-szólót tényleg minden pénzt megér.

Szintén nagy meglepetést tartogatnak az Out Of The Blue percei: Petrucci végre megmutatja, hogy – a maga módján – eligazodik a blues rejtelmeiben is, ez a dal ugyanis olyan, mintha Gary Moore nagyívű blues-szólóinak hangulatát integrálta volna saját keretei közé a gitáros, és még némi Stevie Ray Vaughan-féle Riviera Paradise-t is hozzáadott volna. A szaggatott riffektől lüktető, súlyosabb megfogalmazású Glassy Eyed Zombies hat perce visszazökkent a Dream Theater-világhoz, de a melódiák itt is emlékezetesek. Talán már fel sem kapod a fejed arra, hogy az ezt követő The Way Things Fall viszont újra egy hajmetálos riffet állít pellengérre, a kezdeti verzék alatt pedig még az akusztikus gitárt is csatasorba állítja Petrucci, hogy a dal első felének eredendő könnyedségét hangsúlyozza. Persze zeneileg rengeteg minden más is történik ebben a hét és fél perces epikus darabban, de nem lövöm le az összes poént, maradjunk annyiban, hogy érdemes végighallgatni. Viszont továbbra is klasszikrock a játék neve, mert jön a Snake In My Boots, akkora leplezetlen vanhalenizmussal, hogy le a kalappal. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyesmit hallok majd Johntól, de baromi jól esik, és még az sem zavar, hogy itt sem bírta ki modális hangnemváltások nélkül. A zárszó, a progos Temple Of Cicadia viszont erősen Dream-hatású a témahalmozásoktól és a sok ismerősen csengő kiállástól, szóval ez amolyan jutalomjáték lehetett Petruccinak, és valószínűleg Portnoynak is.

Nem tudom, John gitározásáról mit lehetne meg leírni azon felül, hogy tökéletes. Technikában és hangzásban is azt hozza, amit eddig, tehát sebészi pontossággal kipengetett, folyékony futamokból nincs hiány. Ízlés dolga, hogy szereted vagy sem, a magam részéről mindezt valami lélegzőbb, organikusabb, valóságosabb formában hallani nagyobb élmény lett volna, de ha az érme másik oldalát nézem, nem is biztos, hogy ennél jobban ki kellett volna bújnia a bőréből. Jó pár dallal megtette, ami feledteti ezt. Amúgy meg épp a kerek dalok viszik el és teszik élvezetessé ezt a lemezt, ennél nagyobb dicséretet pedig úgy hiszem aligha kaphat egy instrumentális gitárista. Petrucci jól megtalálta az arányokat az irgalmatlan technikai bravúrok és a befogadhatóság között. Nyilván muszáj sokszor hallgatni, hogy minden hang a helyére kerüljön az ember fülében, annyi minden történik a számokban, ugyanakkor mégsem emészthetetlenül tömény a végeredmény. Jóval izgalmasabb és egyben letisztultabb ez a korong, mint bármi, amit az utóbbi tizenhat-tizenhét évben hallottam tőle.

 

Hozzászólások 

 
#5 CSD_DD1 2020-09-18 21:37
Rengeteget hallgattam míg végül beért, de nagyszerű munka.
Nincsen benne hiba, fülbemászó, technikás és tökéletes hangzás.
Instrumental műfajban talán az egyetlen amit hallgattam(bár lehet ennek hatására ránézek más alkotásokra).
Mike Portnoy már hiányzott a DT-ből, most igazából megkaptuk és hibátlan munkát végzett.
Nem mintha a mai felállással problémám lenne de számomra ő az igazi dobos.(meg nagyszerű dalszövegeket írt)

A billentyűs témára meg annyi hogy mind Rudess, mind Moore maradandót alkotott.(Dereket sem hagynám ki, ACOS)
Egyszerűen megkerülhetetle n és lenyügőző pl. a Space-Dye Vest de Rudess témái sem feltétlen rosszabbak, szimplán arról van szó hogy másképpen látják a zenei színtért.

Labrie meg valóban mehetne énektanárhoz, a legutóbb koncerten tragikus volt pedig egyik kedvenc énekes,
Idézet
 
 
#4 RobertThorn 2020-09-17 10:45
Én tökéletesen ki tudnék egyezni a SFAM felállással is, mert noha bármennyire is imádom Dereket is, de olcsó sznobság szó nélkül elmenni egy rakás kurvajó lemez mellett, amiben meg már Rudess volt a billentyű mögött.
Nekem speciel semmi komoly bajom nem volt a zenekarral, amíg Portnoy még benne volt. Ahogy ő kikerült, utána kezdett zuhanni a dolog.

Ugyanakkor ezt a Kevines dolgot viszont el kéne már végre engedni. Iszonyatosan fontos lemezek készültek vele, de ő manapság már teljesen máshol jár agyilag, zeneileg, mindenhogy, kötve hiszem, hogy ő ide élvezhető módon vissza tudna már illeszkedni.

Szóval én a SFAM tagságra teszem a voksom, feltéve ha:
- Labrie végre komolyabban veszi az énektanárhoz járást mint a tetoválószalont .
- és megengedik Dereknek hogy bármelyik DT koncerten szabadon vendégszerepelh essen Rudess _mellett_.
Idézet
 
 
#3 Pop-pom 2020-09-16 04:25
Idézet - hetfiel:
"Dereket a billentyűknél" vagy inkább ha lehetne a kkor Kevin Moore-t :)


Ezen azt hiszem, nem veszünk össze. ;)
Idézet
 
 
#2 hetfiel 2020-09-15 20:27
"Dereket a billentyűknél" vagy inkább ha lehetne a kkor Kevin Moore-t :)
Idézet
 
 
#1 Pom-pom 2020-09-15 08:04
Micsoda kár, hogy ez a csodapáros nem a Dream Theater színeiben egyesítette újra az erőit.

Mekkora szerencse, hogy ez a csodapáros nem a Dream Theater színeiben egyesítette újra az erőit LaBrie rikácsolásátó*l és Rudess öncélú, fantáziátlan játékától elnyomva.

*Nem lebecsülve korábbi érdemeit, amikor még fantasztikus hangja volt.

Damian Wilson-t (Ayreon, Threshold) látnám szívesen mellettük énekesként. És persze Dereket a billentyűknél. Az lenne újra a Dream Theater...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.