A texasi Ignitor már a nyolcadik lemezénél tart, de biztos vagyok benne: az ide kattintó többség most találkozik először a névvel. Pedig a csapat énekese amúgy egy igazi klasszis, a többek között a Watchtowerből és a Dangerous Toysból ismert Jason McMaster. A zene azonban pontosan az a fajta, jellegzetesen amerikai kultmetál, aminek a táborát a tengerentúlon is lepkehálóval kell fogdosni, idehaza meg szerintem legalább arcról ismerem azok többségét, aki ilyesmit hallgat.
A név nekem személy szerint megvolt, és mivel Jasont szeretem, hallottam is pár lemezüket (az első kettőn még egy csaj énekelt), ezt az újat azonban szinte mindenütt az eddigi egyik, ha nem egyenesen a legjobbjukként fogadták, így mélyebben is beleástam magam. Összességében nem az évszázad albumáról van szó, de a bevezetőben említett, jól behatárolt kör azért valóban magabiztos kézzel ruházhat be a Horns And Hammersre.
megjelenés:
2024 |
kiadó:
Metal On Metal |
pontszám:
7,5 /10 Szerinted hány pont?
|
Az Ignitor tehát underground heavy metalban utazik, komoly hangsúllyal az underground szón. Az a fajta amcsi tradicionális fémzene ez, amiben ott figyelnek a jellegzetes, felgyűrt ujjú, gépzsíros NWOBHM-riffek a Priest meg a Saxon nyomdokain, itt-ott akadnak maidenes gitárharmóniák is, a dinamika azonban abszolút újvilági. Vagyis keményebb, szikárabb, agresszívebb a muzsika, mint a hasonszőrű európai bandáknál, még ha azonos tőről fakad is. Néhol fűszerként felüti a fejét a dalokban némi ős-manowaros, epikus barbarizmus vagy már-már majdhogynem thrashes repesztés is, de azért sosem esnek át ezekkel a ló túloldalára.
A botrányszar, erőtlenül kopogós dobhangzás sajnos nem segíti a barátkozást a lemezzel, két-három dal minimum kell minden egyes alkalommal, hogy ráálljon a fül, de mivel a gitárok kellemesen karcosan recsegnek, Jason pedig Jason, összességében mindenképpen pozitív a mérleg. Akadnak a lemezen átlagosabb, tipikusabb tételek, de sikerült összehozniuk néhány kimondottan kellemeset is. A címadó és az Imperial Bloodlines kettős kezdése helyből ilyen, mint ahogy működnek az olyan obskúrusabb darabok is, mint a némi vánszorgó doomot is villantó, robbanó riffekkel és fogós refrénnel operáló Dark Horse, az erőszakosabb, hisztérikusabb szövegköpködéssel ellátott Chaos Maximus Eternal vagy az orgonával, harangozással díszített Ferocious The Martyrs. A legragadósabb, legelementárisabb pillanatokat pedig a csikorgó, rockosabbra vett, de azért kellő mennyiségű tiptondowningizmust adagoló riffekre kanyarított, remek dallamokkal operáló Cyber Crush hozza. A Saxon Machine Gunjának naná, hogy hagyományőrzően trve feldolgozásában pedig Ross The Boss és Marc Lopes is vendégeskedik.
Mint írtam, akadnak üresjáratok az albumon, és nyilvánvalóan semmi olyat nem hallunk itt, ami mondjuk úgy 1986 utánról datálódna, de ez önmagában nem baj. A Stuart „Batlord" Laurence gitáros vezette Ignitor hallhatóan éli és érzi ezt a vonalat, igazi örömzene ez, szóval megvan a helye. McMaster meg ma is bőven átlagon felüli hang, mindig, bármilyen környezetben képes pluszt injektálni az alapokba. Hangulatomtól függ, hogy fél pont plusszal zártak-e Jason és az általános rokonszenvem miatt, vagy fél pont mínusszal a borzalmas dobsound meg a néhány töltelék miatt. De ha old school heavy metalban utazol, biztos találsz majd itt szeretni való dolgokat.
Hozzászólások
Utána is néztem a régebbi albumaiknak, a Year of the Metal Tiger
kifejezetten tetszetős.
OFF:
Ha már az énekesnél tartunk, az Evil United utolsó lemezén a Serpent-en nagyon veszett a hangja, ajánlom minden power/thrash fannak.