Kis túlzással megint a teljes Hatchet lecserélődött Julz Ramos énekes/gitáros/főnök körül a 2015-ös Fear Beyond Lunacy óta, hiszen a legutóbbi album előtt érkezett Ben Smith dobos kivételével megint újak az arcok. Viszont a Bay Area-i thrasherek eddigi pályáját ismerve azt kell mondanom, igazából nincs nagy jelentősége ennek az egésznek, a lemezek alapján ez itt kábé ugyanolyan one-man show, mint mondjuk az Annihilator. A Dying To Exist pedig talán egyenesen a banda legjobb albuma eddig. Pedig szerencsétlen Julznak szinte mindene megsemmisült tavaly a kaliforniai erdőtüzekben, szóval gyakorlatilag a nulláról indult neki az anyagnak...
Ha még nem hallottál volna Hatchetet, egy ízig-vérig amerikai stílusjegyeket felmutató thrashbandát képzelj el, ahol nyilvánvalóan megkerülhetetlen az Exodus, a Testament, a Death Angel, a Forbidden, a Heathen, a Metallica, a Megadeth, illetve kisebb mértékben a Slayer befolyása, de mégis rejlik némi saját buké abban, amit csinálnak. Ennek garanciája elsősorban Ramos dalszerzői tehetsége, a fickónak ugyanis tényleg a velejében van a műfaj minden klasszikus fogása. Az egy körrel korábbi Dawn Of The Enddel szemben nálam a legutóbbi lemez enyhe visszalépést jelentett ezen a téren, most azonban gyakorlatilag üresjáratoktól mentes anyagot szállított le Julz.
Már a Dawn Of The End kapcsán sem tudtam túl sok érdemit elmondani a fentieken túl, így most sem szaporítanám feleslegesen a szót. Ma is szép számmal jelennek meg efféle zeneileg hagyományőrző, de korszerű megszólalású produkciók a thrash-vonalon, a Hatchet azonban egyértelműen az egyik legjobb a fiatal generáció képviselői közül. A hisztérikus hangú Ramos gyilkos riffelésében ugyanúgy ott figyel az H-Team mániákus, de nagyon okos megközelítése, mint Craig Locicero vagy Lee Altus power metalosabb, mégis roppant agresszív stílusa, a dalai pedig szintén méltók a műfaj legszebb tradícióihoz. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy ez a lemez akkor is a meggyőző stílusgyakorlatok közé tartozna, ha most valamilyen csoda folytán visszautazhatnánk vele együtt mondjuk 1990 környékére. Ugyanakkor ezzel együtt sem mondanám, hogy a Hatchet kizárólag harminc évvel ezelőtti panelekből pakol össze fasza saját dalokat, mert itt-ott például modernebb, groove-osabb témáik is akadnak, hallgasd csak meg például a Warsaw refrénjét. Sőt, a Final Sanctuaryben konkrét hard rock témák férnek meg teljesen magától értetődően blastbeatekkel és black/death-gyökerű apróságokkal, a végeredmény mégis megmarad power/thrashnek. Na, ezt magyarázza meg nekem valaki...
Mint a fentiekből is sejthető, a Dying To Exist kimondottan változatos album tele meggyőző dalokkal, a megadallamos, sokkörös gitárszólók tekintetében pedig azt kell mondanom, hogy soha nem volt még annyira elemében a Hatchet, mint most. A Silent Genocide-nál, a Desire For Oppressionnél vagy a Hail To The Lies-nál aligha áhítozhat jobb nótákra idén, aki szereti a thrasht, és még a lemez végére felpakolt Vio-lence-alapdalt, a World In A Worldöt is állatul nyomják. Kiváló album, nálam garantáltan Top 20-as lesz idén. Remélem, a David Ellefson által felélesztett Combat kiadó végre több emberrel is megismerteti őket, mert méltatlanul keveset találkozni velük ahhoz képest, mennyire jók.
