Shock!

október 16.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Great White: Elation

Nem tudom, milyen fura indíttatásból kezdtek el megkettőződni a '80-as évek amerikai sikerbandái az utóbbi években, de nem szolgál éppen örömömre, hogy a Ratt, az L.A. Guns vagy az Asia megduplázódós bohóckodása után most már van – igaz, más néven, de elég egyértelmű célzattal – ellen-Dokken és ellen-Vixen is. A Great White esetében még ezeknél is lehangolóbb a helyzet, hiszen itt Jack Russell énekes döntött úgy, hogy nem foglalkozik társai vele szemben táplált elvárásaival a józanságot illetően, és inkább megcsinálta a banda újabb változatát ugyanezen a néven. Értem én, hogy ezeknek az egykori sztároknak folyamatosan haknizniuk kell a tengerentúlon a túlélés érdekében, hiszen a zeneipar fejreállása miatt ma már nem érkeznek rendszeresen a jogdíjak a folyamatosan csorgó régi sikerlemezek után. Még fokozottabb a kényszer, ha valaki – Russellhez hasonlóan – körülbelül az utolsó centig eldrogozta a fénykorban szerzett vagyonát, és ráadásul még egy súlyos baleset, jelen esetben a 2003-as Rhode Island-i night club-tűz után további brutális összegeket kellett kifizetnie a károsultaknak. De ettől még reménytelenül szánalmasak az ehhez hasonló helyzetek, és nem is hatnak abba az irányba, hogy az embernek kedve legyen foglalkozni az adott csapatokkal...

megjelenés:
2012
kiadó:
Frontiers
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

A dolog a Great White-nál egyébként nem is annyira újkeletű, mint azt sokan hiszik. Hogy mást ne mondjak, az említett, körülbelül száz ember életét követelő night clubos tragédia sem az akkor inaktív „igazi" Great White koncertjén következett be, hanem az énekes hasonnevű haknibrigádjának buliján...

Nem lenne csoda, ha valaki ilyen előzmények után elveszítené a fonalat, így szögezzük is le jóelőre: az Elationön nem Russell aktuális formációja muzsikál, hanem a fénykor hangszeresei az új énekessel. Azaz ugyanúgy Mark Kendall gitáros, Michael Lardie gitáros/billentyűs és Audie Desbrow dobos dominálják az anyagot, mint a kiváló, 2007-es Back To The Rhythm visszatérést vagy utódját, az egy fokkal kevésbé izmos Risingot. A basszer Scott Snyder, aki szintén több mint négy éve erősíti a zenekart, a mikrofonhoz pedig Lardie-ék egy huszáros vágással Terry Iloust állították. Utóbbi neve a dallamos hard rock komplettisták előtt aligha ismeretlen, hiszen ő áll a fronton az XYZ nevű bandában is, akik annak idején két kultikus albumot is letettek az asztalra (meg később, már a 21. században két senkit sem érdeklőt is).

Igazság szerint nem tudom, pontosan hányadán is állok ezzel az albummal. A Great White bluesos, feelinges hard rockja mindig is közel állt hozzám, az 1987-es Once Bitten..., az 1989-es ...Twice Shy vagy az 1992-es Psycho City tízpontos, zseniálisan jól sikerült lemezek, de később is csináltak kiemelkedő albumokat. Abba viszont én magam sem gondoltam bele eddig soha, mennyire sokat tett hozzá ezekhez Russell a maga senki máséhoz nem hasonlítható, ráspolyos orgánumával. Az Elationnel ugyanis az a nagy helyzet, hogy a zene a helyén van, jellegzetesen Great White a végeredmény, valami – vagy valaki – azonban mégis hiányzik róla az igazi üdvösséghez. Semmi bajom Ilousszel, kifejezetten kedvelem őt az első két XYZ lemezen, de messze nem olyan karakteres a torka, mint Jacké, és ettől valahogy szürkébbnek is hat az anyag, mint mondjuk az előző kettő. Ebben nyilván az is alaposan közrejátszik, hogy a nóták többsége még elég egyértelműen Russellre íródhatott. Vagyis az ember végig hallja a jól ismert dallamokat, csak éppen nem attól az énekestől, akitől megszokta, és ez bizony kicsit furcsa ebben a formában. Természetesen ha kiiktatjuk az egyenletből Jack Russellt, és elvonatkoztatunk attól, mit szoktunk meg a Great White-tól, Ilous nagyon is jól teljesít.

A kérdésnek ugyanakkor van egy másik oldala is: az Elation Russell-lel a mikrofonnál sem tartozna a legerősebb Great White anyagok közé. Kendallék egyenletesen hallgatható albumot készítettek különösebb hullámvölgyek nélkül, ami önmagában jó dolog, csak éppen mondhat bárki bármit, ebben a műfajban ma is kellenek a húzódalok, csúnyán szólva slágerek, amikkel bele lehet kapaszkodni a lemezbe. Már a Risingon sem találtam igazi csúcspontokat, most azonban még határozottabban érződik a hiányuk, pedig az anyag egyértelműen dinamikusabb, lendületesebb, mint a legutóbbi. Nekem egyértelműen a Lowdown tetszik a legjobban a friss termésből, ahol olyan megfémesített bluesos riffeket nyomnak, hogy az ember önkéntelenül is elmosolyodik, a másik befutó pedig a dögös Just For Tonight. A lírai vonalról a Hard To Say Goodbye (érdemes lenne megszámolni, hány dal született ezen a címen az elmúlt negyven évben...) és a Love Is Enough jönnek be igazán. Utóbbiakban egyébként Ilous határozottan a teslás Jeff Keith-re hajaz.

Pár hét ismerkedés után korrekt, ám kissé eseménytelen albumnak tűnik az Elation. Biztos vagyok benne, hogy simán jóra tudnám hallgatni, de most komolyan: minek? Inkább kivárom a folytatást, addigra bizonyára jobban összeérnek már az új torokkal. Már persze ha előtte nem rendeződik vissza minden...

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.