Shock!

május 23.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Flotsam And Jetsam: The End Of Chaos

flotsamandjetsam_cMegoszlanak a vélemények arról, hogy a 2012-es Ugly Noise album kísérleti muzsikájával mennyire szaladt neki a kapufának a Flotsam And Jetsam, az viszont biztos, hogy a hívek zöme nem fogadta kitörő lelkesedéssel a kultikus arizonai power/thrash-brigád kirándulását a hagyományosabb rockzenék világába. Személy szerint úgy gondolom, hogy Eric A. Knutson énekesnek és csapatának nincs oka a szégyenkezésre az Ugly Noise miatt sem, mindazonáltal teljes mértékben érthető, hogy belátták, nekik nem azon a pályán kell focizniuk. A 2016-ban kijött, cím nélküli, és ezért minden bizonnyal definitívnek szánt anyaggal aztán annak rendje és módja szerint vissza is álltak a régi vonalra. Azon a lemezen mutatkozott be Steve Conley szólógitáros, aki anno David Ellefson poszt-Megadeth bandájában, az F5-ban pengetett jó ideig, valamint a Shadows Fall soraiból érkezett Jason Bittner dobos, a vérfrissítés pedig hallhatóan jót tett a brigádnak.

megjelenés:
2019
kiadó:
AFM
pontszám:
9,5 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Változások a The End Of Chaos című legújabb Flotsam-produkciót megelőzően is történtek az arizonaiak felállásában: Bittner továbbállt az Overkillbe, helyére pedig az a Ken Mary került, aki elsősorban AOR-, progrock- és dallamosmetal-körökben örvend népszerűségnek, hiszen olyan arcokkal és zenekarokkal játszott az elmúlt harmincöt évben, mint Alice Cooper, Kip Winger, Jordan Rudess, Chris Impellitteri, a House Of Lords, a Fifth Angel, az Accept és a Bonfire. Azért tett nagyon kíváncsivá, hogy vajon mire jutott a csapat egy thrashben nem jártas, ugyanakkor a szakmában nagyon nagy névnek számító ütőssel, mert még élénken emlékszem arra, amikor a Suicidal Tendencies húzta elő a dallamrock műfaj cilinderéből a későbbi Megadeth-muzsikus Jimmy DeGrassót. Akkor azt éreztem, hogy Mike Muirék szintet ugrottak a vakmerő lépésnek köszönhetően, és nagyjából ugyanígy gondolom a Flotsam esetében is. Nyilván azelőtt sem fakezű amatőrök ütötték a bőröket a csapatban, Mary eltérő hátteréből és komplex, progrockos stílusából adódóan mégis új dimenziók nyíltak meg dinamika szempontjából ezen a korongon, ami valószínűleg extra inspirációt jelenthetett az Eric A.K. / Michael Gilbert tengelynek dalszerzéskor.

Ha zeneileg nézem a The End Of Chaost, akkor azt mondom, hogy közel tökéletesre csiszolták rajta azt, amihez a legutóbbi korongon megtértek. Tudom, hogy baromi röhejes, amikor úgy vezetnek fel egy lemezt, hogy „a súlyos részek súlyosabbak, a dallamosak pedig még dallamosabbak lettek", de ezúttal pontosan ez az eset áll fenn: a 2016-os eresztéshez képest ez a friss cucc harapósabb megszólalásúra és thrashesebb megközelítésűre sikeredett, ugyanakkor olyan mennyiségű dallamot pakoltak a zúzdák közé, hogy arra még pár AOR-hívő ismerősöm is felkapta a fejét. Mind Eric éneke, mint Conley gitározása dúskál a fogós melódiákban, és ennek köszönhetően baromi emlékezetes a teljes anyag.

Hihetetlenül jó érzékkel találták meg az egyensúlyokat ezen a lemezen, mindenből annyit adagolnak, amennyit kell. A nyitó Prisoner Of Time például irgalmatlan tempózással kezd, majd egy svédcsavarral ökör módra húzó középsebességre váltanak, de alig lehet felocsúdni a meglepetésből, mert már érkezik is az első hatalmas refrén, amelyet Conley boszorkányos arpeggiókkal hangsúlyoz. A másodiknak feltett Control tipikus thrash-fűrészelésre épül, amit Eric megint egy olyan kórussal ellenpontoz, amit garantáltan torkaszakadtából üvölt majd vele mindenki a hétfői koncerten a Barba Negrában. Nem csökken a sebesség az első single-ként közzétett Recover percei alatt sem: bár ez egy tördeltebb ritmusú, extránbonyolult darab, amiben Mary rendesen megvillantja kivételes tudását, a refrén itt is kolosszális, de igazán az azt felvezető „Nothing is beautiful and the colors all turn to grey / The sun doesn't shine behind the clouds of your dismay" átkötés gyilkol halomra. Ezután a Prepare For Chaos témájával inkább US poweres vizekre eveznek, a triolás riffelés, a kimért kétlábdobos tempó, és a kőkemény betonozás a verzében egy roppant okosan felépített énektémának ágyaz meg a refrénben, aminél kicsit bevillan az Anthrax neve is. Ez az első négy dal orbitális 10 pont, és a továbbiakban sem adják sokkal lejjebb Ericék.

Az ötödikként érkező, nyomasztó hangulatú Slowly Insane nyaktörése nem fogja hidegen hagyni az ősfanokat, a hozzám hasonlók viszont a dallamosabb Architects Of Hate/Demolition Man-kettőst fogják díjazni inkább, meg a szélvészgyors Unwelcome Surprise-t, amiben nagyon is kellemes meglepetésként bukkan fel a méregerős refrén. Ugyanez a recept a szenzációsan direkt US power-riffel induló, majd eszelős tempót diktáló Snake Eye esetében, a Survive című tételt pedig egy olyan énektémával fejelik meg, amibe én még a Queensryche munkásságát is belhallom. A végére két tétel maradt, az egész lemezen élvezetesen gitározó Steve Conley virgáit és a ritmusszekció éles váltásait egyaránt középpontba állító, poweres Good Or Bad, valamint a kört bezáró, kíméletlen The End.

Amikor először hallgattam végig ezt a korongot, kimondottan erősnek tűnt, most, tizenöt hallgatással később viszont már szinte hibátlanra taksálom. Ha a Slowly Insane nem lenne, kerek tíz pontot adnék erre az alattomosan begyűrűző cuccra, mert minőségben közvetlen oda lehet helyezni a hasonló cipőben járó Death Angel legutóbbi zseniális anyaga mellé. Nevetséges, hogy dallamrockerként a thrash/power-ládikában kell kotorásznom ahhoz, hogy normális dallamos metalt találjak, de ez legyen a legnagyobb bajom...

 

Hozzászólások 

 
#16 Szathmári Zoltán 2019-04-14 14:53
Teljesen mindegy, hogy milyen cimkét ragasztanak rájuk, hogy ez most thrash, vagy nem az. A zene lendülete, a dalok kidolgozottsága , felépítése fergetegesen jó. Vártam már ezt az igazi visszatérést. Most itt van. Köszönöm nekik!
Idézet
 
 
#15 Zelmo 2019-04-01 21:30
Kiváló lemez, csak a thrash metal cimkét nem kell emlegetni velük kapcsolatban. Már rég nem azt játszanak. Ez a mostani album is klasszikus power-heavy metal. Abból viszont a legjobbak között van! Valamiért nem vallják be ezt a műfaj-váltást, pedig nyilvánvaló. Igen, a Death Angel is hajlik erre, de ők többet meghagytak a thrash gyökerekből. (Nem tehettek mást, mivel Oesgudának nincs ekkora hangterjedelme: ) De ha újkori thrash kell, akkor inkább Testament.
Idézet
 
 
#14 GTJV82 2019-03-12 14:24
Idézet - Scarecrow:
Több 100 jó lemezről maradtam volna le, ha csak a borítóra hagyatkozok ... Értelmes metált hallgató egyén ezt már tudhatná...


Meg pl. az Artillery... :)
Idézet
 
 
#13 shownomarcy 2019-03-12 13:13
Tényleg szuper lett! Az előző azért nálam vezet egy kicsivel, az nagyon tarolt. A borító tényleg necces, akkor nem csak én látom így :(

Ők győztek meg, hogy menjek a Barbába, ahogy legutóbb a Death Angel :)
Idézet
 
 
#12 Gál József kutyája 2019-03-11 20:45
Idézet - Scarecrow:
Több 100 jó lemezről maradtam volna le, ha csak a borítóra hagyatkozok ... Értelmes metált hallgató egyén ezt már tudhatná...


Hogy a metálborítók nagy része igénytelen és buta? Igen, ez egyértelmű.
Idézet
 
 
#11 Scarecrow 2019-03-11 17:00
Több 100 jó lemezről maradtam volna le, ha csak a borítóra hagyatkozok ... Értelmes metált hallgató egyén ezt már tudhatná...
Idézet
 
 
#10 the raven 2019-03-11 12:49
Idézet - Zoli:
Inkább a borítón röhögjünk, mint a zenén sírjunk!

Év kommentje
Idézet
 
 
#9 Scarecrow 2019-03-11 09:54
Ez egy hatalmas lemez lett, pedig nem vagyok a csapat rajongója. Ilyen minőségi dallamos és fogós thrash-t csak a Death Angel tud még.
Idézet
 
 
#8 Anomander 2019-03-10 18:22
Csatlakozom az előttem szólókhoz, a borító rettenetes, a zene remek! A szerzőhöz hasonlóan én sem akadtam ki az Ugly Noise-tól sem, de ez a mostani tényleg egy remekbe szabott dallamos thrash munka, más kategóriába tartozik, sokat fogom hallgatni. Eddig talán a The Cold volt a kedvencem tőlük, de ez a mostani felnőhet mellé idővel.
Idézet
 
 
#7 Zoli 2019-03-10 15:15
Inkább a borítón röhögjünk, mint a zenén sírjunk!
Idézet
 
 
#6 RoBRock 2019-03-10 11:12
Nagyon jó album, és amúgy az előző is!
Idézet
 
 
#5 Chris92 2019-03-10 09:41
Ha tankönyvi példát kéne hozni arra, hogy nem szabad borítóról ítélni, akkor ezt tenném be. Tényleg röhejes, de a benne lévő zene úgy seggbe rúgott, hogy a fal adta a másikat. 100%-os Flotsam esszencia, melodikus thrash remekmű pazarul kimunkált dalokkal és zenészi teljesítményekk el (Ken Mary). Kiváló.
Idézet
 
 
#4 urambátyám 2019-03-09 13:42
Én is a boríton röhögök egy hete, de a zene az rendben van.
Idézet
 
 
#3 Lantis 74 2019-03-09 13:07
Ez a lény a borítón engem a Metallica Jump in The Fire figurájára emlékeztet. https://www.nuclearblast.de/static/articles/266/266901.jpg/1000x1000.jpg
Idézet
 
 
#2 Gál József kutyája 2019-03-09 11:06
Színvonalas borító.
Idézet
 
 
#1 shmonsta 2019-03-09 11:04
Atom meghajtású album, öröm hallgatni.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.