Shock!

december 04.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Fear Factory: Transgression

Csak most gondoltam bele, hogy már 10 teljes év telt el a Los Angeles-i modern metal pionírok Demanufacture lemeze óta. Még tisztán emlékszem, amint gimnazistaként csapatostul lógtunk azon a nyáron Budapest különböző CD boltjaiban, és újból meg újból sorban álltunk, hogy belehallgathassunk... Valami egészen sajátosan újszerű volt az a zene, igazi mérföldkő, és aligha kell mondani, hogy meg is lett a hatása.

megjelenés:
2005
kiadó:
Calvin / Roadrunner
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 18 Szavazat )

Szóval hihetetlen, hogy rohan az idő, azt pedig nem lehet mondani, hogy a Fear Factory háza táján semmi sem történt az elmúlt évtizedben. Félisteni státusz az undergroundban, sikeres turnék, túlpörgetett remixalbum, két vitatottabb stúdiólemez, majd a csendes halál és végül a főnixkénti feltámadás az alapember, Dino Cazares riffmaestro nélkül. A megújult banda első - valójában ötödik - albuma, az Archetype tavaly tavasszal jött ki, így meglepően hamar megkaptuk a folytatást, de mivel a Transgression nem egy összecsapott fércmunka, hanem megint egy jól sikerült lemez, a rövid szünet is csak azt bizonyítja, hogy a zenekar él és virul, Burton C. Bell-ék jól érzik magukat a bőrükben a nőcsábász, gömbszerű mexikói nélkül is.

Mondhatni, korszakalkotásilag a Soul Of A New Machine-nel és a Demanufacture-rel a Fear Factory már megtette kötelességét, ez azonban nem jelenti azt, hogy felesleges, amit csinálnak, még ha sokan nem is kedvelik az utóbbi anyagaikat. Én azon kevesek közé tartozom, akik mind a komor Obsolete-et, mind a dallamosabb Digimortalt élvezettel tudták hallgatni - még akkor is, ha elismerem, hogy úttörő jellegét az évek során elvesztette a banda -, az Archetype-ot pedig egyenesen a Demanufacture óta kiadott legsikerültebb Félelemgyár cuccnak tartom a mai napig.
A Fear Factory '95-ben rátalált egy ösvényre, amiről nem nagyon akarózik letérniük, de nem is kell, hiszen ez megy nekik a legjobban. Persze lemezről lemezre változnak a zenén belüli arányok, hol dallamosabbak, hol durvábbak, de az a markáns stílus alapvetően mindig ugyanolyan maradt - most is, habár a nyitó 540,000o Fahrenheit hallatán akár arra is következtethetnénk, hogy ismét kísérletezőbbre vették a figurát. Itt ugyanis az első verzék alatt nem is szól Christian Olde Wolbers gitárja, Burt pedig csak egyes sorok végén vált át üvöltésbe a jellegzetes fátyolos dallamokból. Meglepő nyitószám, de működik. A folytatás azonban nem hagy kétséget afelől, hogy a Fear Factory hű maradt önmagához.

Az Archetype egy kimondottan brutális anyag volt, a Transgression egy fokozattal talán dallamosabb, de Raymond Herrera agyszaggató kétlábdobos alapjai és azok a tömény, mocsártaposós riffek ezúttal is a helyükön vannak, Burton pedig hozza a megszokott repülős, szomorkás, de ugyanakkor lélekemelő dallamokat. Tény, hogy nem ő a legjobb énekes széles e világon, de ide aligha passzolna jobban más hang. Kétségtelen az is, hogy több itt felbukkanó témát elénekelt már a korábbi lemezeken, az új nóták azonban még ezzel együtt is működnek, legyen szó a kegyetlen Transgressionről, az egyik legjobb refrénnel megáldott Contagionről, a megszokott fél-lírai Echo Of My Screamsről (az ilyesmi mindig is jól állt nekik, most sincs ez másként) vagy a záró ultrasúlyos Moment Of Impactről. Christian tökéletesen pótolja Dinót, színesebben is játszik, mint Cazares, sőt, a New Promise-ban még egy rövidke szólószerűséget is felkarcol, amivel ugyan nem tör Steve Vai babérjaira, de határozottan jól szól ebben a környezetben. A magam részéről sosem hiányoltam a Fear Factory zenéjéből a gitárszólókat, de legközelebb akár még merészebben is lehetne próbálkozni ezen a vonalon.

Nem szabad persze azt hinni, hogy a darálós-üvöltős verzék és fülbemászó refrének kettősségére épülő megszokott Fear Factory bombák mellett nincsenek érdekességek: a leginkább szemet szúró különlegesség a Supernova címet viseli, ami egy new wave-esen pulzáló basszusra és szintén wave-es gitárokra épülő, igen fogós refrénnel megáldott szerzemény. Az ilyen behatások persze mindig nyilvánvalóak voltak náluk, ennyire kézzelfogható formában azonban talán még sosem öltöttek testet. Mindegy, a szám így is, úgy is jó, sőt, az egyik legjobb az egész Transgression-ön (és egyébként ugyanúgy az egykori Faith No More bőgős, Billy Gould pengeti benne a basszust, mint az Echo Of My Screamsben). Ugyanezt a vonalat erősíti a U2 I Will Follow-jának feldolgozása, ami legalább annyira meglepő választás, mint legutóbb a Nirvana Schoolja volt, annál azonban sokkal jobban sikerült - rosszmájúan mondhatnám azt is, hogy nem csoda, mert itt legalább használható alapanyagból dolgoztak, habár vannak a régi U2-nak ennél sokkal jobb nótái is. Ennek ellenére kimondottan élvezetes lett a végeredmény. Ha azonban már feldolgozás, akkor a Killing Joke Millenniumjának FF-esített verziójára szavazok, aminek az eredetijét szégyen-gyalázat, de nem ismerem, ebben a formában azonban a lemez egyik csúcspontja.

A hangzásról csak annyit, hogy Toby Wright volt a producer, most is hozzák tehát a megszokott hiperszuper csodasoundot. Ami a lemez hangulatát illeti, Burték lemezei eddig mindig is a Blade Runner, Terminator féle utópisztikus, kiüresedett sci-fi feelinget árasztották - ezt most valahogy kevésbé vélem felfedezni, és nem a zene változott... Hiába, az a világ, amit a '90-es évek elején mindenkinél érzékletesebben festettek le nekünk a Soul Of A New Machine-en és a Demanufacture-ön, a szemeink előtt lassan kezd testet ölteni.

A kocsmai bölcselkedést félretéve a Transgression egy korrekt lemez, ami így 2005-ben már nem váltja meg a világot, de abszolút megbízható minőséget hoz. Objektíven nézve 8 pont - nekem jobb pillanataimban egy 9-est is simán megér.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.