Shock!

március 28.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Epica: Omega

epica_cLemezkritikák tekintetében eddig meglehetősen mostohán bántunk az Epicával, de a holland csapat nélkülünk is elég szépen felépítette magát az európai színtéren az elmúlt csaknem húsz évben. Ráadásul nemcsak organikusan, hanem okosan is csinálták mindezt. A nőiénekes-szimfonikus bandákra könnyen rámondja az ember, hogy egyformák, ám valójában természetesen szó sincs ilyesmiről, és Mark Jansen alakulata remek példát szolgáltat erre. A hollandok olyan mezsgyén alkotnak, amin az irányzat egyetlen prominense sem kaptat épp ugyanígy, még ha hangulati és zenei hasonlóságok bőségesen akadnak is a pályatársakkal.

Miről is beszélek? Mondjuk arról, hogy miközben a Nightwish kilépett a mainstream tömegek elé, a honfitárs Within Temptation meg egyre inkább elmegy egy határozott modernrockos irányba, az Epica a mai napig őrzi a hörgős-progos-fémes gyökereket. A metálos tábor vonalasabban gondolkodó része számára emiatt helyből rokonszenvesebbek lehetnek a fentieknél. Persze azon bőven lehet vitázni, jogos-e ez vagy sem – a zene mérnöki módon kiszámított jellege számomra attól még nem kérdés, hogy Simone Simons angyali szopránja mellé továbbra is beférnek Mark hörgései, netán a grandiózus-bombasztikus nagyzenekari, esetleg szintetizátorokkal vastagon megkent, filmzenés hangulatú blokkok mellett a zúzdás-döngölős riffelés is megmaradt. A minőségbe viszont nem lehet belekötni, ez egészen biztos.

megjelenés:
2021
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 52 Szavazat )

Az Omega már az Epica nyolcadik nagylemeze, ráadásul soha azelőtt nem telt el ilyen hosszú átfutás – öt teljes év! – két albumuk között. Ezek után nyilván nem lett volna támadhatatlan, ha valami alapjáratos cuccal jelentkeznek, és nem is történt így: a 70 perces játékidejű friss mű sok tekintetben a banda eddigi legambíciózusabb munkája, ugyanakkor viszont nem is lehetne ennél epicásabb. Vagyis jóllakatják a tábort, de közben azért arra is ügyeltek, hogy ne váljon önismétlővé a show. A több mint 13 percesre nyúlt Kingdom Of Heaven Pt. 3. – The Antediluvian Universe például úgy szövi össze a banda boszorkánykonyhájában fellelhető összes elemet az álmodozós-dallamos betétektől kezdve a blastbeatekig, hogy közben egy pillanatig sem tűnik korábban elsütött trükkök visszaöklendezésének, ráadásul nem is unja meg az ember. Ez bizony komoly bravúr, akárhogy is nézzük. De nem ez az egyetlen tökéletesen felépített darab az albumon, mert az irgalmatlanul ragadós The Skeleton Key, a Myrath frontemberével, Zaher Zorgatival megerősített, keleties dallamokkal színesített Code Of Life vagy a menetelős Twilight Reverie – The Hypnagogic State egyaránt csúcspontként magaslanak ki már akár első hallásra is, és ehhez nem kell Epica-fannak lenni.

Jansen zenekara tehát tényleg tud dalokat írni, és baromi magabiztosan haladnak előre a saját útjukon. Az Epica ráadásul simán megengedheti magának, hogy ne olcsójánoskodjon, így aztán a kórus igazi kórus, a nagyzenekar pedig igazi nagyzenekar (a Prágai Filharmonikusok). Kertitörpe-faktor persze bőségesen akad, de nem akarom eljátszani a kisujját eltartó, „csakis-a-natgeo-és-a-mezzo-és-fogalmam-sincs-ki-az-a-berkikrisztián"-típusú mű-intellektuell bohócot: valamilyen formában mindnyájunk életének szerves része a giccs, legfeljebb van, aki elismeri, más meg körömszakadtáig tagadni igyekszik. Nincs ezzel semmi probléma, abszolút rendszerben van ez a történet magához képest, meg egyébként is. Emellett a túlzás nélkül baromi jól éneklő Simone is inkább tűnik még ennyi év után is jó fej, rokonszenves hétköznapi csajszinak, mintsem elérhetetlen jégkirálynőnek, ez pedig előadásmódját is áthatja. Vagyis minden a helyén van. Hosszúnak persze hosszú az album, kicsit néhol össze is folyik, de a fanoknak aligha lesz ezzel problémája fél évtizednyi ínség után.

És hogy akkor miért nem vagyok mégis lelkesebb? Mert nekem túlságosan kiszámított és már-már egészségtelenül steril ez az egész. Noha mindig is elismertem a kvalitásaikat és megérdemeltnek tartottam a sikereiket, az első perctől fogva úgy éreztem magam az Epica zenéje hallatán, mintha fehér köpenyben állnék egy laboratórium közepén, ahol baromira vigyázni kell, nehogy leverjek valamit, vagy urambocsá' akár egy hangos szót is kiejtsek a számon. A csapat közben rengeteget fejlődött, egyre inkább tökélyre fejlesztették a maguk stílusát, és – a kurvaanyázó kommentek elébe menve – nem győzöm eléggé hangsúlyozni: a zene igényességéhez, minőségéhez jottányi kétség sem férhet. A fenti benyomásom azonban semennyit sem változott a 2000-es évek eleje, a zenekar felbukkanása óta. Patikamérlegen kiadagolt összetevőkből is lehet jó dalokat írni, szó se róla, de a már említett Within Temptation például ezzel együtt is jóval több természetességet, ha úgy tetszik, koszt, rock'n'rollt őriz a zenéjében ma is, akármennyire ostobán néz ez ki leírva. Az Epicából mindez totálisan hiányzik, ők a teljes csíramentességet tűzték ki célul, és tartják is magukat ehhez. Emiatt aztán érzelmileg soha nem tudtak megérinteni a legkisebb mértékben sem. Most sincs ez másképp, és vélhetően már így is marad a dolog.

A zenei oldal simán megér egy kilencest, de a fentiek miatt nekem szubjektíven biztosan nem több ötnél a műsor élvezeti értéke – az átlagolva pont egy hetes. De ha kedveled őket, természetesen ne foglalkozz velem: a zenekar hívei számára az Omega akár Markék eddigi csúcsműve is lehet.

Az Epica 2022. január 13-án ismét Budapesten koncertezik, ezúttal az Apocalyptica társaságában. Részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#13 Equinox 2021-03-20 20:20
Én lehet pont a sterilség miatt nem szerettem soha (most sem) a bandát, nekem úgy tűnt, hogy azért vannak riffek benne, mert metalba illik riffeket rakni, de csak úgy ott vannak, hogy legyenek. A dallamérzékükke l sem taglóztak el soha. De a Within Temptationra is igaz ugyanez, van pl az a zongorás és dobos lemezük (2000-es évek közepén jött ki és kék), na ugyanaz a lélektelen, metalnak csúfolt, de nem olyan, egyébként nem rossz (meg persze nem is jó) dallamos zene. Szóval valahogy annyit tudnék elmondani, hogy ez nemcsak Ádámnak, nekem sem kenyerem.
Idézet
 
 
#12 mindtower 2021-03-20 13:39
Egy kis magyar vonatkozású kitérő, mert azért továbbra is roppant igazságtalanul a pálya szélére vannak pöckölve a hazai bandák, egy-két kivételtől eltekintve.

A csellómetálos Leecher például összepattintott , a pandémia torkában, egy finoman szólva is bivalyerős lemezt, a Deviantot! Covid kapitány miatt buktak mindent, amit csak lehet: promóciós lehetőségek, lemezbemutató koncertek, turné a Vision of Atlantis társaságában, stb! Hiába Hammeres produkció, nem nagyon tolják Őket. Mellékletként lehozták a lemezt és slussz-passz! Sőt, a 2020! elején megjelent albumról, egyetlen számottevő hazai portálon sincs egyetlen nyavalyás kritika sem. Természetesen ez lehet a zenekar hibája is, de azért elég fájdalmasan bemutatja az itthoni viszonyokat.

Pedig a Deviant nagyon durván a porba tiporja a kortárs mezőnyt, a - reméljük - utolsó Nightwish album, amatőr fércmunkának tűnik mellette! (Mondjuk mi mellett nem?!?) Az Epica lemez meg egy útkeresős, botorkálásnak... Az Apocalypticát meg inkább hagyjuk is!

Sajnos a Leechernek is az énekesnő a gyenge pontja. Elsősorban az koncerteken nyújtott teljesítménye! Ellenben a lemez brutálisan jól szól, kiválóak az énekdallamok, világszinvonalú ak és nagyon erősek a dalok! A szimfonikus betétek és a hangszerelés pedig egyenesen pazarul sikerültek, mert organikusan, mértéktartóan illeszkedik a zenébe. Nem kioltja, hanem felerősíti azt és végig izgalmasan színesíti, a stílusilag, végig konzekvensen kézben tartott zenei palettát.

Persze lehet ügyefogyott módon, ekézni, ütni-vágni a magyar zenekarokat, de már hosszú ideje nem csak felveszik a versenyt a külföldi "nagyokkal", de sok esetben, csont nélkül lenyomják azokat! A produkciókkal, dalokkal, hangszeres tudásban és élőben az nyújtott teljesítményükk el egyaránt! A Leecher csak egy, a számtalan hazai banda közül, akik köröket vernek az indokolatlanul agyonajnározott külhoni bandákra.

A Shock! magazinnak pedig respekt a visszafogott 7 pontért, mert az Epica megfáradt, ergya, már most felejthető Omegája, az itthoni on-line fanzinoktól úgy kapja sorban és csont nélkül a 10 pontokat, mintha nem lenne holnap. Repkednek az év lemeze kezdetű, ostoba sületlenségek!

Sajnos ez van! Kullogni kell a csorda után, szaros füvet legelni

Egészségükre!
Idézet
 
 
#11 mindtower 2021-03-20 10:57
Idézet - nxfn:
Gyerekek, a Scardust három kategóriával gyengébb eresztés, ne vicceljünk már.



Kedves Apuci!

Igaz, nem írtad, hogy minél gyengébb a Scardust, de megpróbálom kitalálni. Mondjuk az első négy Kansas lemeznél valóban három kategóriával gyengébb, de sebaj, mert azoknál a korszakos remekműveknél, a műfajon belül és kívül is, nagyjából minden annyival gyengébb, szőröstül-Dreamestül, mindenestül!

Ellenben a legutolsó Epicánál az aktuális Scardust album, pont négyszer jobb! Minden tekintetben!

Csak röviden, miben jobb a Scardust lemeze:

- Frissesség, ötletesség, progresszió (mindenben veri az Epica fáradt, naftalinszagú lemezét)
- Hangszerelés (izgalmasabb, változatosabb, progresszívebb)
- Megszólalás (szellősebb, természetesebb, arányosabb, egyedibb)
- Egyéniség (a zene egésze magasan kilóg a mai, tök homogén Női énekes/férfi hörgős masszából)
+ 1
Hangszeres,- és énekteljesítmén y
- A Sacardust hangszeresei lazán jobbak az Epica kiváló muzsikusainál (szerintem), de mint korábban írtam az énekesnő képzetlenebb. Cserébe jobbak, ötletesebbek, változatosabbak , frissebbek az énekdallamok. Szuggesztívebb, élettel telibb az előadásmód. Ez nem verseny, de igazság szerint a mérleg, itt is Scardust irányába billen!

Üdv: Kisfiad
Idézet
 
 
#10 József Vinkó 2021-03-20 10:25
Idézet - nxfn:
Gyerekek, a Scardust három kategóriával gyengébb eresztés, ne vicceljünk már.
Összességében igen, de mi most csak az új lemezzel hasonlítottu össze .Az pedig az Epica életműben nálam a 3 leggyengébb lemez között van .Önmagában persze jó és meg is van eredeti CD-n.
Idézet
 
 
#9 nxfn 2021-03-19 23:40
Gyerekek, a Scardust három kategóriával gyengébb eresztés, ne vicceljünk már.
Idézet
 
 
#8 mindtower 2021-03-19 17:44
Így van! A mértékletesség a zenei intelligencia egyik legfontosabb pillére. Az Epica és végtelen számú zenei elvtársnője/elvtársa ezt nagyrészt, de a például DT már szinte teljesen elvesztette.

A Dream elmúlt 15 évének a termését, de legfőképpen a teljes univerzum elpusztítására is alkalmas, idegtépően unalmas, The Astonishing gyötrelmet, ha egy ismeretlen banda hozza ki, a lemezeket még egy jóindulatú brazil robbantómester is a térdén tördelte volna ketté! Mint a hülyegyerekek akik beszabadultak a hangszerboltba és mindannyian az összes hangot (is) egyszerre (is) akarják végtelenszer lejátszani. Malmsteen: Örökre a kispadon!

Az egyébként, eszméletlenül tehetséges Jordan Rudess csapágyasra tekergeti a szintiállványok at, de egy nyomorult, megjegyezhető dallamot vagy hangzást csak nem képes kicsavarni a hangszeréből!

Arjen Lucassen a másik zseni, aki a mértékletesség útvesztőjében tévelyeg már jó ideje. Egyszerűen nem képes kikeveredni onnan! Félő, hogy végleg ott reked giccsfalván. Dagályos, öncélú nóták, sőt lassan lemezek és gej musicalkoncerte k tömege. Ezerszer fel- és elhasznált ötletek, dallamok. Ilyen az amikor nincs aki szóljon a kapitánynak, hogy a jéghegy felé sodródik a nyáltengeren!

Devin Townsend: macskaköröm!
Ezerötszáz rommá komprersszált énekszólam + kétezer szétdigitalizál t gitársáv / másodperc! De mind megjegyezhetetl en és élvezhetetlen. Végigszenvedtem a The Retinal Circus fedőnevű csapásmérő "koncertet", amit majdnem be kellet tiltani, tekintetttel Genfi egyezményre és a mit sem sejtő áldozatokra! Majdem elvittek Guantánamóra a rohamosztegosok , mert a középső három és fél órás valalami közben olyan bűnöket kezdtem motyogni öntudatlanul magam elé, amiket el sem követtem...
Idézet
 
 
#7 Zsoziedo 2021-03-18 20:28
[quote name="mindtower"]Dupla kritika!

A Scardust, klasszikus prog. bandákat idéző, helyenként pl. Kansasbe/Gentle Giantbe oltott - főleg a kegyetlenül ötletes, sziporkázó ének - megalázóan szerteágazó szimfós progmetálja, olyan üdítő a "nagy kortársak" után, mint nyáron, a napon érlelt, büntető Kinizsi után egy jól behűtött mívesen főzött kraftsör. Zeneileg egy teljesen más liga! Pedig itt is áriázgat az énekesnő, igaz ez csak egy a végtelen kelléktárból. Ám a legfontosabb különbség, hogy itt bizony nem robot generálta, egy ócska mátrix alapján az énekdallamokat, hanem igazi alkotó, kreatív emberek! Döbbenetes a különbség! Az Epica lekvárzsibbaszt ó, homogenizált éneknek álcázott vernyogása után NOA GRUMAN akkorákat énekel, hogy a fal adja a másikat! Hiába hallatszik, hogy valószínűleg sokkal kevésbé képzett, mint Simone, de ötleteket, stílust, kreativitást sajnos nem tudnak adni a konzin. Ezekből pedig rogyásig van a Scardust Strangers albuma. A Hurdy-gurdys Folk-Trashtől, A Dream Theaterbe oltott, Loreena McKennittes Pop-Metalon át a fúziós Jazzig, minden, de minden van itt! Kiváló ízléssel és természetes szimbiózisban egymással. Nem mellesleg, Noa olyan szinten dögös, mint Lagertha a Vikingekből és a színpadon sem egy tejszínhabos pudingnak öltözött, folyamatosan a fingot legyezgető bugyi modell. Már ha tudjátok kikre gondolok... igen, sajnos az énekesnők 98 százalékára.

Csak még egy gondolat a Scardusthoz:a mindenféle öncélúságtól mentes, zenei mértékletesség, aminek az eredménye, hogy a dalok nincsenek túljátszva. Utoljára -kis túlzással - a 96-os Bleedingnél /PW/ éreztem szinte fizikai fájdalmat a lemez végén, rövidsége, töménysége miatt, annyira hallgatnám még. Egyébként Noa énekelt a szintén izraeli Soul Enema 2017-es lemezén, az is zseniális szerintem, de még nem annyira az énekesi teljesítmény miatt elsősorban.
Idézet
 
 
#6 mindtower 2021-03-18 18:02
Dupla kritika!

Epica: Omega vs. Scardust: Strangers


Tömény, invenciótlan, mindennemű progressziót mellőző massza. A többi, óbégatós-kaptafaéneknős bandáktól megkülönbözteth etetlen hangzás és nóták. A remek példának felhozott SCARDUST is egyike, a rengeteg másod-, harmadvonalbeli bandának, amik zeneiségükkel, egy laza csuklómozdulatt al félresöprik a szigorúan csak az ismertséget számítva fősodorbeli, becsontosodott csökevényeket (Nightwish, Leaves' Eyes, Tristania, Delain, Sirenia, Evanescence, Within Temptation). Hiába ragaszkodnak sokan foggal-körömmel ahhoz, hogy ez egy stílus, Simone ötlettelen, random-áriázgatása eddig csak pusztán idegesítő volt, de manapság már egyenesen vér ciki! De hát ez mégiscsak egy Epica lemez, a csodaszép, modell alkatú nénivel...

A Scardust, klasszikus prog. bandákat idéző, helyenként pl. Kansasbe/Gentle Giantbe oltott - főleg a kegyetlenül ötletes, sziporkázó ének - megalázóan szerteágazó szimfós progmetálja, olyan üdítő a "nagy kortársak" után, mint nyáron, a napon érlelt, büntető Kinizsi után egy jól behűtött mívesen főzött kraftsör. Zeneileg egy teljesen más liga! Pedig itt is áriázgat az énekesnő, igaz ez csak egy a végtelen kelléktárból. Ám a legfontosabb különbség, hogy itt bizony nem robot generálta, egy ócska mátrix alapján az énekdallamokat, hanem igazi alkotó, kreatív emberek! Döbbenetes a különbség! Az Epica lekvárzsibbaszt ó, homogenizált éneknek álcázott vernyogása után NOA GRUMAN akkorákat énekel, hogy a fal adja a másikat! Hiába hallatszik, hogy valószínűleg sokkal kevésbé képzett, mint Simone, de ötleteket, stílust, kreativitást sajnos nem tudnak adni a konzin. Ezekből pedig rogyásig van a Scardust Strangers albuma. A Hurdy-gurdys Folk-Trashtől, A Dream Theaterbe oltott, Loreena McKennittes Pop-Metalon át a fúziós Jazzig, minden, de minden van itt! Kiváló ízléssel és természetes szimbiózisban egymással. Nem mellesleg, Noa olyan szinten dögös, mint Lagertha a Vikingekből és a színpadon sem egy tejszínhabos pudingnak öltözött, folyamatosan a fingot legyezgető bugyi modell. Már ha tudjátok kikre gondolok... igen, sajnos az énekesnők 98 százalékára.

Az Epica lemeze egy vékonyka ötös a tízből, elsőre. Másodszor nem biztos, hogy végig tudom hallgatni.

A Scardust albuma ellenben, egy nagyon vastag 9-es! Amióta megvettem, hetente egyszer lemegy. Elsősorban azért, mert egy hihetetlenül  változatos, roppant ötletes és friss lemez! Másodsorban, hogy visszapofozzon a stílushoz az olyan ergya próbálkozások után, mint az Epica iszonyú szerényen Omegának keresztelt, fényességes poháralátétje. Amennyiben a mi Omegánk után kapta címet... akkor minden stimmel!
Idézet
 
 
#5 József Vinkó 2021-03-18 10:00
Idézet - Zsoziedo:
Engedjétek meg, hogy a figyelmetekbe ajánljak egy többé-kevésbé ezen az "Epicás", női énekes vonalon mozgó, Scardust nevű zenekart. Szimfo és a modern progmetal keveréke, nagyszerű hangszeres játékkal, egy zseniális és szuggesztív női előadóval, kórusokkal, nem ritkán meghökkentő zenei megoldásokkal. Szerintem a zeneileg nyitott progfanoknak érdemes belefülelni, óriási élmény a zenéjük.
Ők valóban jók, Izraeliek egyébként. 2 lemezük van, az első még nem annyira kiforrott, de az új fenomenalis !
Idézet
 
 
#4 nemmondommeg 2021-03-18 04:43
Nálam 10/10. Én azért hallok benne minimális újításokat, de azzal egyet tudok érteni, hogy ugyanarra a sémára épülnek az albumaik. Ettől függetlenül nem tudom nem imádni őket, ha az összes dal egyből a fülembe mászik. Különösen a 10 perc feletti számaik, mindig azok a legkiemelkedőbb ek. Eddig év albuma gyanús. (Oké, nem nagy teljesítmény még így márciusban, csak 14 albumot hallottam az évből.)
Idézet
 
 
#3 Zsoziedo 2021-03-17 20:53
Engedjétek meg, hogy a figyelmetekbe ajánljak egy többé-kevésbé ezen az "Epicás", női énekes vonalon mozgó, Scardust nevű zenekart. Szimfo és a modern progmetal keveréke, nagyszerű hangszeres játékkal, egy zseniális és szuggesztív női előadóval, kórusokkal, nem ritkán meghökkentő zenei megoldásokkal. Szerintem a zeneileg nyitott progfanoknak érdemes belefülelni, óriási élmény a zenéjük.
Idézet
 
 
#2 dreambarker 2021-03-17 15:47
"Beyond The Matrix" az előző lemezről? Én konkrétan hetekig dúdoltam. Az újon egyelőre még csak egy részlet van, ami így megragadt, de időhiányában nem is erőltetem magamra egyelőre. Az EPICA nem gyorsfogyasztós muzsika. És ami érdekes még velük kapcsán az az, hogy megszeretek egy lemezt (mindegy melyik az elmúlt 10-13 évből), utána egy év múltán semmi kedvem megint megfülelni. De ha jön az új, akkor várom és jól is esik. A "The holographic principle" kivétel ez alól. Lehet, hogy pont a fent említett dal miatt.

Idézet - Wendiii:
Ádám, egy korábbi cikk alatt megpendítetted, hogy nem biztos, hogy örülni fogok annak, amit leírsz. Nos, a helyzet az, hogy nagyrészt igazat kell, hogy adjak neked. Zeneileg valóban nehéz beléjük kötni. A sterilitással az esetükben sincs komoly bajom, amit viszont én kritikaként tudok feléjük megfogalmazni, hogy a Design Your Universe óta valahogy kevés igazán karakteres dalt tudtak írni (tudod, olyat, amit utána hetekig dúdolsz). Minden dalban van(nak) olyan momentum(ok), amikre az ember felkapja a fejét, de az egész dalra valahogy mégsem emlékszel a végére. Ettől függeltenül a zenei tudásuk vitathatatlan.
Idézet
 
 
#1 Wendiii 2021-03-17 11:34
Ádám, egy korábbi cikk alatt megpendítetted, hogy nem biztos, hogy örülni fogok annak, amit leírsz. Nos, a helyzet az, hogy nagyrészt igazat kell, hogy adjak neked. Zeneileg valóban nehéz beléjük kötni. A sterilitással az esetükben sincs komoly bajom, amit viszont én kritikaként tudok feléjük megfogalmazni, hogy a Design Your Universe óta valahogy kevés igazán karakteres dalt tudtak írni (tudod, olyat, amit utána hetekig dúdolsz). Minden dalban van(nak) olyan momentum(ok), amikre az ember felkapja a fejét, de az egész dalra valahogy mégsem emlékszel a végére. Ettől függeltenül a zenei tudásuk vitathatatlan.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wackor - Budapest, Kultiplex, 2005. október 8.