Shock!

Mindössze 33 percben rongyol végig a hallgatón az Enforced harmadik nagylemeze. A virginiai crossover thrasherek eddig sem teketóriáztak túl sokat, ezúttal azonban sikerült tényleg gombot varrniuk az első két albumra: nem nevezném kivételesnek a War Remains elsöprő agresszióját, de dőreség lenne elvitatni, hogy roppant hatásos. Szemernyi pihenőt sem hagynak, nincs megállás, csak a '80-as évek alapjaira építkező, ám korszerűbb ízekkel is bőven megpakolt zúzda, szerencsére dalokként is jól értelmezhető fejezetekre tagolva.

Ha már Richmond és crossover thrash, természetesen nem kerülhető meg az összehasonlítás a város ismertebb bandáival. Már csak azért sem, mert az Enforced bizonyos tekintetben nagyjából félúton helyezkedik el a Municipal Waste meg a Lamb Of God között, a három banda közös pontjai, gyökerei egyértelműek. Az Enforced ugyanakkor Tony Forestáék tokkal-vonóval a '80-as évek második feléből származtatható muzsikájával ellentétben modernebb és komolyabb stílusban hozza a régi paneleket, ráadásul errefelé nyoma sincs laza, könnyed partihangulatnak. Ellenben megközelítőleg sem építenek olyan mértékben a '90-es évek groove metaljára, mint a Lamb Of God, viszont itt-ott death metalos, sőt, elvétve még blackes megoldások is felütik a fejüket a riffek fűzésében, a tempókban.

Mint említettem, a lemez intenzitása valóban figyelemre méltó, ráadásul kifejezetten sűrű, riffgazdag megközelítéssel operálnak. Ha ehhez hozzávesszük a fentebb pedzegetett tüskés, sötét atmoszférát is, pár hallgatás mindenképpen kell, hogy az ember kiismerje magát az anyagon. Viszont a jellegzetesen robbanó riffekkel operáló Hanged By My Hand, az elsöprő Avarice, a tömény zakatolás mellé slayeresen gonosz, lidérces gitárokat adagoló Mercy Killing Fields vagy a Starve nyomasztó death/thrash-brutalitása azért felszínen tartja a hallgató fejét, ezekbe a dalokba aránylag hamar bele lehet kapaszkodni.

Will Wagstaff és Zach Monahan remekül eltalált, okos riffelését és az old school módon eltekert, hol összetettebb, hol slayeresen sivító, beteg szólómunkát mindenképpen muszáj külön is kiemelnem, mint ahogy Alex Bishop kétlábdobos megoldásaira is többször felkapja a fejét az ember. Knox Colby nem egy slágerlistás torok, de határozottan van ráció ebben a „John Tardy hangján bömbölök Tom Araya stílusában" vonalban, amit hoz. Jó töményen is szól az album. Nem érzek indokoltnak egy unalmasan kötelező ízű erősnyolcasnál magasabb pontszámot, de a hagyományőrző, mégsem csak és kizárólag nosztalgiára építő brutál muzsikák híveinek jó szívvel tudom ajánlani a War Remainst.