Bevallom, hajlamos vagyok legyinteni, ha német zenekarok kerülnek az utamba, és csak megerősítve látom az előítéleteimet, ha az End Of Days-hez hasonló bandákkal hoz össze a sors. Mire is gondolok? Hát arra, hogy a Dedicated To The Extreme képében ismét egy igazából teljesen felesleges, és minden egyéniséget nélkülöző produkciót sodort utunkba a szél. Technikailag teljesen rendben van, el is lehet hallgatni, ha éppen ez kerül a kezünkbe, de függőséget nem okoz. Ez pedig meglátásom szerint műfajtól függetlenül jellemző a német csapatok túlnyomó többségére.
Agyszaggató, vastag gitárokkal teli vérengző zene ez valahol a death metal és a hardcore határmezsgyéjén, amolyan "Obituary találkozik a Hatebreeddel" dolog hol száguldó, hol bólogatós középtempós dalokkal, rengeteg kétlábdobbal, és az ehhez illő neveletlen üvöltözéssel. Kevin Otto úgy bömböl, mintha csak John Tardy Germánföldre száműzött elveszett öcsikéje lenne, néhol egyenesen megtévesztő a hasonlóság, de a zene sajnos távolról sem az a primkóságában is nagyszerű melósmetal, mint amiben az Obituary verhetetlen, és nem is olyan "kitaposom a beledet" típusú bivalyerejű megfémesített HC, mint amit a Hatebreed nyomat.
A fent említettek sem játszanak kimondottan agysebész muzsikát, de karakteres riffeket, megjegyezhető refréneket, összességében jó dalokat írnak. Az End Of Days ehelyett inkább csak elacsarkodik itt nekünk 38 percben. Elszólogat a lemez a háttérben, nem zavaró vagy ilyesmi, néha még fel is kapja a fejét az ember egy-egy jól elkapott pörgetésre, izmosabb gitártémára, de nagyjából ennyi. Haladnak a számok egymás után libasorban, amikor pedig lejár a 38 perc, csak úgy vonogatod a válladat, hogy nem rossz, nem rossz. Vagyis igazi archetipikus hetes - semmilyen.
