Aligha akad olyan metal rajongó, aki még nem hallott erről a csapatról. Ismerhetik mindazok, akik kedvelik a germános power-féle zajongást, hisz ők valószínűleg azonnal ugranak, ha meghallják, hogy piacra került egy olyan anyag, amelyhez Tobias Sammetnek is van némi köze. (Még ha csupán társ-producerként is.)
Szintúgy várhattak rá azon egyedek, akikhez a Rhapsody-Turilli stílus áll közel, hisz a bandában Olaf Mayer barátunk rezegteti a hangszálait. Ennyi infó alapján nem hiszem, hogy bárki is meglepődik majd a zene hallatán. Mega-dallamos, tempós, profi nóták követik egymást.
Ami számomra a csalódást jelenti, az voltaképp az egyhangúság. Van itt virtuóz szinti-szóló, lendületes gityóreszelés, kétlábdobos teperés, vagyis minden, mi fülnek ingere - engem mégsem lelkesít fel annyira, mint vártam. Olyasmi lehet ez, mint elolvasni egy King könyvet. Ha még sosem olvastál tőle, előfordulhat, hogy kitör a frász. Ha azonban túl vagy a tizenötödik sztorin, nagyjából tudod, mire számíthatsz, így nem ér nagy meglepetés. Félreértés ne essék: attól a könyv még nagyon is színvonalas! Ez a helyzet a Dionysussal is. Jó hallgatnivaló, tökéletesen megfelel a mai kívánalmaknak - de aki különlegességet keres, az válasszon inkább egy másik CD-t.
Gyors kezdés után lankadatlan loholással haladunk tovább. Az első apró változatosságot a Bringer of Salvation jelenti, mely árnyalatnyival karcosabb, ugyanakkor himnikusabb, mint két elődje. A Pouring Rain dallama sem kismiska, az Anthem for the Children pedig komor, gregorián kórussal, szigorú zakatolással tör elő a hangfalakból, majd épp olyan fülbemászó, fogós melódiává bontakozik ki, mint amilyennel a nóták döntő többsége dicsekedhet. Nem kivétel ez alól a sebesen szárnyaló Holy War sem. A könnyzacsi fakasztó édelgést a Don't Forget biztosítja számunkra. Igazán megható, hüpp... Garantáltan nem felejtünk el hullámozni és öngyújtóégetni, ha netán koncerten halljuk egyszer. A megfontoltan támadó Walk on Fire után ismét feljebb kapcsolnak a pasasok és a Never Wait fénysebességgel illan tova mellettünk... A záró Loaded Gun tétel is rendelkezik olyan dallammal, melyet második hallatra már kívülről fújunk - legalábbis refrén-szinten.
Semmi gond ezzel az albummal. Bárkinek ajánlom, aki komálja az európai stílusú powert, az alapvetően gyors, virtuóz munkákat. Hasonlóképp, akárcsak a Galloglass esetében, ez az anyag is erős, noha semmi rendkívülit nem tudok említeni vele kapcsolatosan.
