Shock!

szeptember 21.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dee Snider: For The Love Of Metal

deesnider_cAmolyan váratlan bónuszként érkezett ez a lemez a Twisted Sister egykori legendás frontemberétől. Dee Snider tavalyelőtt már kihozott egy meglehetősen furcsa, modern rádiórockos irányultságú albumot We Are The Ones címmel, és elvileg évek óta lebeg a semmiben egy rock'n'rollosabb, hagyományosabban neki fekvő anyag is, amit Nick Perrivel, a kiváló, de sajnos földbe állt Silvertide egykori gitárosával írna meg. Utóbbi terv lehet, hogy azóta kútba esett, de Dee közben spontán módon, egy podcast folyamán felmerült ötlet alapján nekifogott egy albumnak Jamey Jastával, a Hatebreed örökmozgó frontemberével. E munka végeredménye a For The Love Of Metal, amelyhez Dee elsősorban bevallottan a hangját és az arcát adja, mert magukat a nótákat alapvetően Jamey szállította.

megjelenés:
2018
kiadó:
Napalm
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 24 Szavazat )

Mint ebből – meg a címből – is sejthető, itt természetesen szó sincs a Stay Hungry 2018-hoz igazított újraértelmezéséről vagy bármi hasonlóról. Maga Snider Rob Halford 2000-es Resurrection lemezét emlegeti előszeretettel párhuzamként, ami a pályaszakaszt meg az előzményeket illetően sántítós példa, a zene dinamikáját, intenzitását tekintve azonban egyáltalán nem. Jamey valamire nagyon ráérzett: kimondottan súlyosan, durván dörren meg a muzsika, viszont biztosan nem lehetne eladni Hatebreedként vagy Kingdom Of Sorrow-ként. Dallamosabb Jasta-szólóként pár dalt talán igen, de ez sem jellemző. Vagyis nem kísért a dalok hallgatása közben a You Can't Stop Rock'N'Roll meg az I Wanna Rock, mégis tökéletesen passzol az egész lemez az énekes orgánumához, stílusához. Egyetlen tizedmásodpercre sem merül fel az emberben, hogy erőltetett műkeménykedésről, netán egymással nem kompatibilis dolgok vegyítéséről lenne szó, és ez bizony komoly eredmény.

Az évezred elején készített Halford-szólólemezek előcitálása egyébként zeneileg sem feltétlenül rossz párhuzam, mert a For The Love Of Metal is ugyanolyan modern megdörrenésű, 21. századi súlyosságú, szívében-lelkében mégis hagyományőrző metalt rejt, mint azok a cuccok. Ezzel most nem azt mondom, hogy szabadon felcserélgethetnénk a dalokat, mert nem, de az érzésről, az irányvonalról valószínűleg akkor is eszembe jutottak volna azok a lemezek, ha Snider nem emeli ki őket külön. Meg a késői Widowmaker is, csak ez az anyag annál is összerántottabb, izmosabb. És ha nem is nevezném mesterműnek mind a tizenkét dalt, kiugró témák azért bőségesen akadnak közöttük.

A kétlábdobos Lies Are A Business Priestből már-már thrashbe hajló riffelése a hadvezérként süvöltő főhőssel helyből nagy energiabomba a kezdésnél, de hasonlóan nagy kedvencem lett a sejtelmesebb, kimértebben súlyos I Am The Hurricane vagy a riffjeiben távolról a Balls To The Wall sokadik modernkori utódjának is beillő, csordavokálos refrénnel kísért American Made is. A Howard Jonesszal duettben eltolt The Hardest Way szintén óriási, főleg, hogy a refrénben teljesen más irányba mennek el, mint a kezdés alapján sejtenéd. De a finomabb, szépen felépített Dead Hearts (Love Thy Enemy) is ott van a szeren, benne Dee karcosabb torka mellett Alissa White-Gluzzal, aki itt ordibálás helyett dallamosan hozza magát. Akadnak persze további vendégek is Mark Mortontól egészen Jamey-ig, aki nyilván nem hagyta ki, hogy felbukkanjon a háttérvokálokban, ha már együtt dolgozhatott egy olyan ikonnal, mint Snider.

Dee hangja ma is brutálisan jó, semmit sem kopott, ráadásul mindenféle görcsmentesség nélkül tolja bele azt a szenvedélyt is az előadásmódba, amiről annyira híres lett annak idején. Nem is ragozom tovább a témát, mert ezt már a We Are The Ones kapcsán is leírtam: ilyen egy igazán jó énekes, és baromira örülök neki, hogy ismét csinál valami értelmeset. A szintén jó húzós, fémes Tomorrow's No Concern dalban megvallott ars poetica („I gave you yesterday / You can keep it / Because today is mine") is maradéktalanul rokonszenves, bár azt azért nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg: sajnálom, hogy Dee nem valamikor 2000 környékén adta ki ezt az anyagot, ugyanis lehet, hogy ebben az esetben teljesen más státuszban működhetne 2018-ban, mint így. Akármilyen erős is ez az anyag, most már sajnos kicsit késő elkezdeni egy önálló másodvirágzást, ezt be kell látni. Akkoriban viszont még simán mehetett volna neki a restart, akár ezzel az albummal is – a dalok és az attitűd egyaránt adott lett volna hozzá.

Ez végső soron ugyanakkor tényleg mindegy, a lényeg, hogy a For The Love Of Metal egy önmagát hallgattató, faszán összerakott lemez egy óriási hanggal. Nincs benne semmi extra vívmány, viszont roppant szórakoztató, garantáltan szerepel majd az évvégi húszas listámon is.

 

Hozzászólások 

 
#5 Charlie Firpo 2018-08-20 17:41
Sajnos nagy csalódás a lemez :( Ahogy jöttek ki az előzetes dalok már sejtettem, hogy nem ez lesz a kedvenc DS lemezem. Próbálkozom, próbálkozom még vele, de könnyes búcsú lesz a vége...
Idézet
 
 
#4 metanor 2018-08-20 07:57
Tucatzene átlag feletti hanggal .Egyszer hallgatható.
Idézet
 
 
#3 Martin 2018-08-20 03:46
Még párszor meg fogom hallgatni, mert világ életemben imádtam Dee Snidert, de már 3x megtettem és egyenlőre pár észrevétel a lemezről:
1. Unalmas
2. Ez nem egy Dee Snider album, hanem egy szar Jasta lemez, csak Dee hangjával és alighanem ez az oka az unalomnak is.
3. Nem csak hogy inspirálódtak Halford - Resurrectionjéb ől, de némely riffet/nótát egy-az egyben le is majmoltak onnan. Ez szerintem mindenkinek feltűnt aki hallotta azt az albumot.
4. Eddig sem rajongtam Jastáért, de miután ilyen kliséhalmazt hozott össze Dee-nek pláne egy életre megutáltam.
5. Nálam az év csalódása ez az album. Valószínűleg én vártam tőle túl sokat...

Egyenlőre az I am the Hurricane és az American Made azok a dalok amiket úgy ahogy képes vagyok végighallgatni, viszont a többi az valami borzalom. Annyira unalmasak hogy még Dee (egyébként még mindig rohadt erőteljes és iszonyatosan jó) hangja tud csak megmenteni a léptetéstől, de még az sem mindig...
Az pedig csak egy külön mélypont hogy Howard Jones is szerepet kapott aki sohasem tudott énekelni.
Ennél szerintem még a múltkori We are the ones is jobb volt...Tökéletes ugyan az sem volt, de legalább valami újjal és eredetivel állt elő az öreg.
És nem, én aztán tényleg nem várom el pont Dee Snidertől hogy valami forradalmian új dolgot mutasson be nekünk, vagy újítsa meg a metalt vagy bármi, csak azt hogy ha már szólóalbumot csinál akkor a saját dalai legyenek már rajta ne azok amiket a modern metalos haverjai írnak meg. Én örülök neki hogy új fejezetet akar nyitni és hogy haladni a korral, de én inkább azt várnám el tőle hogy úgy nyisson új fejezetet ahogy anno a Desperado-val vagy a Widowmaker-rel.
Azoknál ugyanúgy minden dalt ő írt mint a TS-ben és mégsem voltak semmivel sem rosszabbak.
És az a baj, hogy lévén hogy milyen attitűd van az öregben még mindig, kizárt dolognak tartom hogy ne tudna előállni valami igazán ütős cuccal, ami tényleg az övé. Amit nem csak felénekel, hanem ő maga is csinál, ami azt mutatja be hogy milyen Dee Snider napjainkban.
De amíg mások írják a dalait ez sohasem fog megtörténni...Remélem ő is rájön erre.
Bár tekintetbe véve hogy majdnem mindenkinek tetszett az új album erre igen kicsi az esély.
Idézet
 
 
#2 Björn Lefosson 2018-08-17 13:06
Kiváló cucc! Nálam is 10/10!
Idézet
 
 
#1 lcs 2018-08-17 11:17
Valóban nem ez az album találta fel a spanyolviaszt, viszont tényleg iszonyat jó lett, nálam 10/10-es.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.