Shock!

december 03.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dare: Road To Eden

dare_cA Dare abszolút kultnév melodikus berkekben. A csapatot a Thin Lizzy utolsó korszakának billentyűse, Darren Wharton alapította a '80-as évek derekán, első két lemezük, a '88-as Out Of The Silence és a '91-es Blood From Stone igazi AOR-mesterművek voltak, de nálam még a visszatérő, '98-as Calm Before The Storm is nagy kedvenc. Meglehetősen csendesen ugyan, de azóta is aktívak, és ugyan az aranykor már tovatűnt, mindig megbízható minőséget szállítanak. Nincs ez másképp a még tavasszal megjelent új lemezen, a Road To Edenen sem, bár különösebb csodákra azért nem kell számítani.

Ha zenei párhuzamokat kell mondanom a Dare kapcsán, kissé fonák módon a Ten adja magát a legjobban, de a hatás valójában fordított, és természetesen Gary Hughes tanult rengeteget Whartonék fentebb említett két lemezéről. Olyannyira, hogy a Ten első – és legjobb – korszakában két Dare-muzsikus is komoly szerepet vállalt az aranykezű Vinny Burns szólógitáros és Greg Morgan dobos személyében... Burns egyébként 2008 óta megint itt zenél, és ehhez a lemezhez is igen sokat tesz hozzá jellegzetesen dallamos, ízes, ám virtuóz megmozdulásaival. Tehát némi kelta ízt sem nélkülöző, kifinomult, letisztult melodikus hard rock a játék neve, ami nem tapsolós ritmusokkal és gigamega arénarefrénekkel rúgja rád az ajtót, hanem sokkal inkább atmoszférájával lopakodik be a hátsó bejáraton.

megjelenés:
2022
kiadó:
Cargo Records
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 9 Szavazat )

Mint írtam, minőségi album a Road To Eden, de új Out Of The Silence-ről azért természetesen messze nincs szó. A Dare dús, billentyűorientált soundja éppúgy felismerhető, mint Wharton dallamvilága vagy Burns gitározása, tehát a stílus a helyén van, de inkább egységesen kellemes hallgatnivaló a lemez, mintsem slágergyűjtemény. Aki ismeri a bandát, azt természetesen nem lepheti meg a sok lírai pillanat és a visszafogottság, hiszen Darren mindig is a lágyabb fogalmazásmód barátjának számított, ez a szentimentális megközelítés pedig egyre dominánsabb, ahogy telnek az évek. Nálam azért így is a – Dare-mércével mérve – harapósabb, karcosabb pillanatok ütnek a legjobban, elsősorban a zokogó gitármotívumaival nagyon gyorsan fülbe ragadó Fire Never Fades, illetve az I Always Will és a The Devil Rides Again kettőse a lemez vége felé. De az említett kelta ízeket is igen masszívan visszatükröző Thy Kingdom Come zárás hallatán sem tudok mást, mint elismerően csettinteni. Ami jó, az jó.

Összességében az egész lemez kellemes hallgatnivaló, és mivel szeretem a zenekart, hallgatgattam is eleget az elmúlt hónapokban, de némi objektivitást azért megpróbálok kiizzadni magamból. Mert tényleg minőségi a cucc, ám valójában ezzel együtt sem hallunk itt semmi eget rengetőt, amit ne játszott volna el a Dare is több ízben, még ennél is lényegesen magasabb színvonalon. Rosszindulatúan közelítve akár úgy is fogalmazhatnék: minden értéke mellett és ellenére is kissé eseménytelen a lemez, az új Abandont, Into The Fire-t, Heartbreakert semmiképpen se itt keresd, és a hangzás sem éppen a régi szuperprodukciók szintjét hozza. Tehát ha a Here Be Monstersre hetest adtam, itt maximum egy felessel toldom meg, mert a Road To Eden mindent összevetve jobb lemez Hughes idei művénél több kiugró dallal. De azért nem kategóriákkal.

Melodikus fanok ettől még persze bátran próbálkozzanak vele, ha eddig esetleg kimaradt volna az idei felhozatalból.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.