Shock!

Visszakeresve magam is meglepődtem, mennyire mostohán bántunk az évek során a Cattle Decapitationnel lemezkritikák meg egyebek terén, és nem is annyira lehet kikódolni ilyenkor, miért alakult így. A mulasztásokat persze sosem késő – ha nem is pótolni, de – orvosolni, főleg, hogy jövőre a csapat visszatér hazánkba, a pár hónapja megjelent új album, a Terrasite pedig ismét kiemelkedően jól sikerült.

Travis Ryanék az évek során kialakítottak maguknak egy senki másra nem jellemző stílust. Ebben a létező legbrutálisabb goregrind mellett tökéletesen megfér a klasszikus death metal durvább, jellegzetesen amerikai változata és a filmzenésebb hatásokkal is kacérkodó, futurisztikus extrém metál is, ráadásul mindezt a hallgatóra addiktívan rátelepedő hangulattal tálalják. Travis az előzetes interjúkban nappal játszódó horrorokhoz hasonlította a Terrasite atmoszféráját – magamtól nyilvánvalóan eszembe nem jutott volna ez a párhuzam, így azonban, hogy bedobta, már rendkívül találónak érzem. A Cattle persze mindig is rájátszott erre a testhorroros-taszító vonalra, ami önmagában simán lehetne fárasztó, náluk azonban mindig is több rejlett ebben az egészben az öncélú sokkolásnál. Példának okáért, ezt a lemezt is áthatja egy olyan drámaian apokaliptikus hangulat, amitől elég nehéz szabadulni, és a maga módján, ebben a formában tulajdonképpen senkire sem hasonlít.

A Terrasite egy fokkal ismét kegyetlenebb a négy évvel ezelőtti Death Atlasnál, ami persze relatív. Ez a zenekar mindig is roppant brutálisan aprított, legutóbb sem volt ez másképp, ám akkor nagyobb szerepet kaptak Ryan jellegzetes majdnem-dallamos énekrészei, viszont valahogy mégis ez a mostani dolgozat tűnik kiérleltebbnek, dalcentrikusabbnak. (És organikusabban, jobban is szól annál.) Persze aki csak a darálást hallja, annak tök mindegy lesz ez az egész, és végső soron velük sincs sok értelme vitázni ezen. A Cattle Decapitation összességében nem bújt ki a bőréből, és ugyan kétségtelenül letisztultabb, szövevényesebb, kiműveltebb a mai zenéjük, mint húsz évvel ezelőtt, de ettől még épp olyan megszelídíthetetlenek, mint akkor.

Szóval összességében 2023-ban is kell gyomor meg idegrendszer a csapathoz, de ha ezek megvannak, az albumra tulajdonképpen már két-három hallgatás után jól rá lehet kattanni. A rendkívül technikás, folyamatosan fortyogó-pulzáló-kavargó-öklendező hangszeres alapok elsőre talán tűnhetnek önismétlőnek itt-ott, ám mindjárt a másodikként érkező, vérengzően súlyos We Eat Our Young hatalmas Cattle-klasszikusként marad meg az emberben, majd hamarosan felzárkózik mellé a Scourge Of The Offspring, a The Storm Upstairs, a Solastalgia vagy a monumentális Just Another Body zárás is. A csapat ráadásul mára tényleg tökélyre fejlesztette a tojástáncot a létező legkíméletlenebb vérengzés és a keserű, önmarcangoló, minden mérce szerint tisztán szép, reménytelenül elidegenedett dallamosság között – és a két oldalt teljesen organikusan egybe is tudják forrasztani. Az ...And The World Will Go On Without You keserű, mélységes bánattal átitatott tiszta dallamai például olyan végtelen reménytelenséget hordoznak, hogy szabályosan belesajdul az ember szíve. A hangszeres teljesítmények nyilván fölényesek, Josh Elmore és Belisario Dimuzio gitárjátéka éppúgy parádés, mint ahogy Dave McGraw és Oliver Pinard ritmusszekciója is végig óriási dolgokat hoz. Travis pedig ezernyi különféle hangon üvölti, hörgi, károgja és szűköli végig az 52 percet, szó szerint emberfeletti, amit produkál.

Nem jelentenék ki olyasmiket, miszerint a Terrasite a Cattle Decapitation eddigi legjobbja, de az biztos, hogy ott van a terebélyes diszkográfia felső traktusában.

A Cattle Decapitation március 22-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik a Signs Of The Swarm, a 200 Stab Wounds és a Vomit Forth társaságában. Részletek itt.