Negyvenéves születésnapot ünnepel idén Svédország első számú klasszikus doombandája, és a jelek szerint szeretnék is emlékezetessé tenni a kerek évfordulót. A legizgalmasabban mindenképpen az a bizonyos szeptemberi, most egyszeri alkalomnak ígért speciális fesztiválfellépés hangzik Messiah Marcolinnal, de hivatalosan ez a négyszámos EP számít a jubileumi év nyitányának.
Vitaképes felvetés, mit érdemes várni egyrészt egy ilyen típusú kiadványtól, másfelől a hasonló korú zenekaroktól. A Candlemass ugyanakkor sokáig elég jó kivételt képzett mindenféle szabály alól. Azért írom, hogy sokáig, mert miután – meglehetősen váratlanul – visszarángatták a mikrofonhoz Johan Längqvistet, szerintem azért egyértelműen történt náluk némi visszalépés. Nem drámai mértékben persze, minőségi hallgatnivaló az utolsó két nagylemez is, de a Robert Lowe-val felvett három album szintjét szerintem semmilyen tekintetben nem hozták már. Ez a kis bónusz pedig eléggé semmilyenre sikeredett. Hangsúlyozom: a csapat szintjén.
A négy tétel közül egyértelműen sajnos csak a hatperces címadót tudom méltatni. Bár a lassan építkező rész Woman In Love-áthallásai kissé pikáns és vicces módon teljesen egyértelműek, a szám hamisítatlan, vészterhes Candlemass-doom erőteljes riffekkel, fogós melódiákkal, szóval jó. A maradék viszont leginkább kislemez B-oldalas szint, egy Leif Edlingtől legalábbis mindenképpen. Szó se róla, simán el lehet hallgatni az instrumentális Corridors Of Chaost, de egy másodpercig sem érzem, hogy a legkisebb mértékben is megerőltették volna magukat benne, teljesen ötletszerűnek tűnik az egész.
A két nem saját tétel közül a Pentagram Forever My Queenjét korrektül, de izgalommentesen eltolják, a Sabbath Bloody Sabbath viszont kapufa, ebből sajnos csak elvenni sikerült. A hangok nyilván stimmelnek, de összességében tényleg A Teljesen Felesleges És Értelmetlen Feldolgozás mintapéldányával állunk szemben. Längqvist egyértelműen túlripacskodja a dalt – kertelhetnék, de nem teszem, rokonszenves csávó, ám mondjuk ki, Epicus Doomicus Metallicus ide vagy oda, ebben a zenekarban kizárólag jobb énekesek dolgoztak nála az évtizedek során. Az pedig maga a megtestesült csalódás, milyen bénán és kockagurító módon szólaltatják meg a nóta második felében Azt A Bizonyos Gitártémát. Épp azt a gonoszul gördülő, minden sötét vészterhessége mellett is szárnyaló jelleget sikerült teljesen kiölni belőle, aminek köszönhetően én személy szerint például ezt tartom a metáltörténelem leghatalmasabb riffjének. Hagyjuk is...
Boldog negyvenet meg minden, de ez az EP az egy szem címadót leszámítva igazából még akkor is simán átugorható, ha rajongó vagy.
Hozzászólások