Shock!

november 02.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Burning Rain: Epic Obsession

burningrain_cHabár ma már mindenhol úgy hivatkoznak rá, mint a rockszíntér egyik gitáristenére, Doug Aldrich nevét a világ alapvetően úgy tíz évvel ezelőtt ismerte meg, amikor ő lett David Coverdale jobbkeze az újraindított Whitesnake-ben. A szőke gitáros előtte még a dallamos metal színtéren is csak kultfigurának számított, és ahogy azt a tavalyi budapesti Steamroller koncert iránti, khmm, elképesztő érdeklődésből is le lehetett szűrni, még a 'snake-ben eltöltött évtized sem feltétlenül bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy saját jogán közönségmágnessé váljon. Mindez persze nem Doug barátunk érdemeit kisebbíti, ő ugyanis tényleg veszélyesen jó volt már egészen fiatalon, első komoly bandája, a Lion időszakában is (Ronnie James Dio sem véletlenül akarta mindenáron megszerezni magának a Dream Evil után...), de ne magadat okold, ha a Burning Rain név ennek ellenére sem mond semmit. Aldrich az ezredforduló tájékán működtette ezt a bandát, és az akkori korszellemnek megfelelően Japánon kívül nem is nagyon érdekeltek senkit, két lemezüket már a megjelenés idején is csak macerás utánjárással lehetett beszerezni.

megjelenés:
2013
kiadó:
Frontiers
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

Mivel a Whitesnake épp jól megérdemelt pihenőt tart, Doug és énekescimborája, az utóbbi időszakot a Montrose torkaként töltő Keith St. John ismét egyesítette erőit, ami végül egy új Burning Rain albumot is eredményezett. Mivel Aldrich játékát és stílusát zsigerileg imádom, ráadásul az 1999-es debüt és a 2000-es Pleasure To Burn tele van kiváló dalokkal, vártam ezt a harmadikat is, de végül csak visszafogottan tudok lelkesedni érte. Nem mintha rossz lenne, mert nem az, teljesen jól hallgatható – inkább csak arról van szó, hogy be kellett látnom: Aldrich is végérvényesen túllépett a legkreatívabb, legtermékenyebb évein. Ez egyébként már a két vele készült Whitesnake lemez hallatán is elég nyilvánvaló volt, még ha a Good To Be Badet az első lelkesedésnek köszönhetően jó alaposan túl is pontoztam bő öt évvel ezelőtt. Ha röviden akarnám jellemezni az Epic Obsessiont, hát pont ez a két 'snake anyag lenne jó viszonyítási pont: Doug ismét azt a becsületesen megírt és professzionálisan feljátszott klasszikus dallamos hard rockot adja, amiről elhíresült, de magához képest már nem képes újat mutatni, csúcsteljesítményeit pedig régen maga mögött hagyta.

Mielőtt bárki belém vágná a nagykést, megismétlem: ez nem baj, főleg, hogy tényleg nincs probléma az albummal. De pár hetes ismerkedés után most már valóban teljes biztonsággal merem leírni, amit elsőre is éreztem: ebben a tizenkét (bónuszokkal együtt tizennégy) dalban a világon semmi nélkülözhetetlent nem lelni. Sőt, még csak különösebben érdekfeszítő momentumokat sem tudok felsorolni, leginkább talán a „korrekt" szóval lehetne érzékeltetni a lényeget. Doug persze baromi jól gitározik, stílusa és hangzása mérföldekről is könnyen felismerhető, és már ez is sokkal több a semminél, pláne, hogy Keith finom, kissé fanyar hangja sem kopott meg az utóbbi több mint tíz év során. Csodát – vagyis Trouble In Angel Cityt, netán Bloodot – azonban senki se várjon, ez az album meg sem közelíti Aldrich fénykorát.

Ha nem ismered a Burning Raint, az utolsó Whitesnake lemezek irányvonala nagyjából zeneileg is jó közelítés, Doug most is ugyanazt a klasszikus, blues-alapú brit hard rockot nyomja, amiben annyira otthon van. A hangzás itt kissé áramvonalasabb, és Keith torka is más típusú, mint David Coverdale-é: kevésbé jellegzetes, de azért felismerhető a hangszíne, stílusa pedig nem olyan emocionális, búgós-romantikus, mint a mesteré, hanem még a líraibb pillanatokban is „amerikaibb", direktebb módon hozza magát. De eszelős nagy differencia azért így sincs a két sztori között, sőt, a dalok nagyrésze Coverdale hangjával igazság szerint simán mehetett volna a következő Whitesnake műre is (hallgasd csak meg például az Out In The Coldot, ahol még a babybabybabyzés is totálisan Davidet idézi, nem csak a zene és a dallamvilág). Éppen ezért nem is akarom számonként szétcincálni az anyagot, főleg, hogy nincsenek oromként kimagasló slágerek, de olyanok sem, amelyek lefelé lógnának ki a többi közül. Stílusát és színvonalát tekintve is egységes a mű.

Aki szereti ezt a műfajt és Aldrich többi zenekarát, garantáltan rokonszenvezik majd az albummal, én is így vagyok ezzel. Bármikor szívesen hallgatom az olyan darabokat, mint a lendületes Sweet Little Baby Thing nyitás, a szép Heaven Gets Me By vagy a belassulós refrénű Ride The Monkey, de ezúttal direkt megfogadtam, hogy semmi nem fogja elhomályosítani a tekintetemet. És ennél bizony még azzal együtt is csak jobb lemezeket hallottunk eddig Dougtól, hogy nem győzöm hangsúlyozni: önmagában nincs semmi gond az új anyaggal sem. Azt mondjuk nem fogom megérteni, hogy bónusznak miért pont az ezerszer szétcincált – és annak idején a Whitesnake által is lenyúlt... – Kashmir feldolgozását kellett ide felpakolni, de elférni mondjuk elfér, még ha felesleges is. Mint ahogyan egyébként az album nélkül is simán lehet teljes életet élni, szintén az utolsó két Whitesnake-hez hasonlóan. Adhatnék akár egy ponttal többet is a lemezre, de nem leszek mindig szubjektív. Megbízhatónak megbízható, de jelentősnek semmiképp sem nevezhető hard rock album az Epic Obsession.

 

Hozzászólások 

 
+3 #1 kamikaze 2013-06-19 10:19
Az utolsó két Whitesnake album számaiból azért lehetne egy nagyon ütős - de nem klasszikus - lemezt összeállítani. Bár ha jobban belegondolok, a legutóbbiról szinte csak a Forevermore nóta az, ami kiemelkedő, a többi nem. Viszont a Live In The Shadow Of The Blues koncertlemez 4 bónusz stúdiószáma ezek bármelyikére simán ráfért volna, annyira jók. Így hát való igaz az a fenti kritikában, hogy a WS példáján keresztül is nagyon jól látszik az, hogy elsősorban motivációhiány van/lehet Aldrich-nál az utóbbi években. Egyre több olyan muzsikát hallunk tőle, amire csak azt lehet mondani, hogy jó jó, de semmi extra. Évekkel később pedig ezekből szinte alig marad valami emlékezetes. Szóval inkább szerzői oldalon érzek nála hiányosságokat, mert egyébként nagy király tecnikában és színpadi munkában is. A következő WS lemezre (ha lesz) nagyon össze kéne kapják magukat, mert a középszer nem lehet cél egy ekkora legendánál. A Burning Rain-re ugyanez érvényes ha folytatni akarja, mert ennek így nem sok értelme van, hamar el fogják felejteni, szinte egyszeri hallgatásos album.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.