Shock!

szeptember 24.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Body Count: Carnivore

bodycount_cA Body Counton kívül nem tudok egyetlen olyan zenekart sem mondani, amelynek a visszatérés utáni lemezei egyértelműen ütik a régi anyagokat, Ice-T és kompániája esetében azonban kétségkívül ez a helyzet. Persze, mint oly sokan a korosztályomból, én is az első BC-n nőttem fel (többek között), az Evil Dick, a KKK Bitch meg a Cop Killer pedig nyilván alap, ettől még azonban az az anyag sokkal inkább kultikus, mintsem igazi mestermű, a meglehetősen középszerű folytatásokról már nem is beszélve. Ehhez képest a 2014-es, visszatérő Manslaughter ellentmondást nem tűrően izmos volt, egyben messze felülmúlták vele még a legoptimistább várakozásokat is, majd három évvel később a Bloodlust is csont nélkül hozta a szintet. A Body Count tehát ma egyértelműen jobb és erősebb, mint bármikor korábban, és ebbe a képbe a Carnivore is abszolút beleillik. Még akkor is, ha egy árnyalattal szürkébbre sikerült elődeinél.

megjelenés:
2020
kiadó:
Century Media
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 33 Szavazat )

Persze komoly baj most sincs, hiszen itt van minden olyan összetevő, ami az újkori BC-anyagokat jellemezte, és úgy tűnik a klasszikus cuccokon még viszonylag nagyobb teret kapó, komolytalan vadhajtásoknak végleg búcsút mondtak. A 21. századi Body Count tehát már nem csak hobbiprojekt, hanem a régi szép idők teljesítményénél minden szempontból kiérleltebb, zeneibb és összeszedettebb produkció. Ill Will dobos és a Steel Prophetből is ismert bőgős, Vince Dennis bőven magasabb ligát képviselnek, mint a klasszikus ritmusszekció mára sajnos elhunyt tagjai, és persze azt se felejtsük el, hogy Ernie C mellett a másfél évtizede szintén halott D-Roc helyén az a Juan Garcia penget, aki az Agent Steelben és az Evildeadben mindent megtanult a horzsoló riffelésről.

A Carnivore-on pedig Ice-T mellett ők is ismét bedobnak mindent, ami miatt az utóbbi évek Body Countja olyannyira meggyőző tud lenni. Már a Manslaughter is egyértelműen sötétebb, borultabb volt a régi cuccoknál, a Bloodlust pedig még egy lapáttal rátett erre, és a Carnivore is ugyanezen irányt követi. Nem hogy új Evil Dick, de még csak egy 99 Problems-jellegű, könnyedebb téma sincs rajta: az egész lemez kifejezetten súlyos úgy zeneileg, mint a szövegeket tekintve is. A jól megszokott, szinte már kötelezőnek is nevezhető vendégsereg, illetve feldolgozás ezúttal sem marad el, egy dolgot viszont kifejezetten hiányolok a Carnivore-ról, és ez az oka annak, hogy számomra ez a leggyengébb az újjászületés utáni anyagok közül: míg a Manslaughteren ott volt a Talk Shit, Get Shot, a Back To Rehab vagy a Get A Job, a Bloodluston meg a Black Hoodie vagy a The Ski Mask Way, addig a Carnivore-on mindössze egyetlen olyan ellentmondást nem tűrően karakteres „sláger" szerepel, ami felér ezekhez. Ez pedig a Bum-Rush, amely ugyan fentiekhez hasonlóan simán ott van a legjobb BC-tételek között, a Carnivore azonban több ilyen erős pillanatot sajnos nem rejt.

A nyitó, sötéten és szaggatottan hömpölygő címadó sokadszorra sem tudott eltalálni, a Power Trip-énekes Riley Gale-lel eltolt, legszebb LOG-hagyományokat ápoló Point The Finger viszont már kifejezetten erős, az izgága Bum-Rush pedig – ahogy már írtam – messze a legizmosabb cucc a lemezen. A BC-sített Ace Of Spades meg sem közelíti a Manslaughter Suicidal Tendencies-átiratának zsenialitását, a meglepően dallamos, Jamey Jastával felvett Another Level viszont megint csak meglepően jól áll nekik. Akárcsak az Amy Lee-vel duettben előadott, a tavaly áprilisban meggyilkolt Los Angeles-i rapper, Nipsey Hussle emlékére írt When I'm Gone, ami ugyan nagyon más, mint bármi, amit eddig csináltak, de működik. Szintén király a lazább Colors 2020 is, amely egy 1988-as Ice-T dal újragondolása (annak idején a Machine Head is feldolgozta), és mint ilyen, nyilván ez áll legközelebb a klasszikus Body Count világához, de az arcba mászó Thee Critical Breakdown vagy a slayeresen vészjósló indítás után aprító Hate is Real is kifejezetten erősek a lemez végén, szóval tulajdonképpen nincs komoly baj a mindössze 35 perces, tömény anyaggal. Épp csak kicsit több most a töltelék, meg az egész valahogy egy leheletnyivel kevésbé karakteres és ellentmondást nem tűrő, mint két elődje volt.

A Carnivore dupla CD-n is megjelent, ami elsősorban a csak ezen fellelhető 6 In Tha Morning, valamint az All Lives Matter és a Black Hoodie koncertfelvétele miatt lehet érdekes, de hozzácsapták a teljes lemezt instrumentálisan is.

 

Hozzászólások 

 
#11 homme 2020-03-25 15:33
Slayeresebb a Slayernél!
Idézet
 
 
#10 drughi 2020-03-25 14:51
Szerintem is a leggyengébb (legszürkébb) az ujkori lemezek közül viszont a cimado, az enyhe Future Breed Machines áthallással az egyik kedvenc BC dalommá lépett elö. Sötét, brutális, tele van energiával. Az ace of spades szerintem max kétszer érdekes, az Evanessences meg simán unalmas. De ezen a kettön kivül mindegyik fasza track, szoval jo lett ez. Egész lemezt tekintve viszont még mindig a Bloodlust a csucs!
Idézet
 
 
#9 Draveczki-Ury Ádám 2020-03-24 22:28
Idézet - Equinox:
Jogos, a RATM példa, de az nem (ilyen) gettómetál (á-val, mert poénnak szánom). Biohazard lehet h nem hangszerzsenik csapata, de az Urban televan jobbnál-jobb számokkal, a State of the World Addressen jóval kevesebb van ilyenből. Nálam Urban sokkal nagyobbat üt. Régen is így volt és ma is. Még prog metal meg ilyen zenéből doktorált űrmetalok után is üt, mert annyira meg van írva. Ezt a lendületet és féktelen tüzet azért hiányolom az utódjából, az csak egy profin megírt lemez. mellesleg én ezt nevezném szívesen metalcore-nak, amit a Bio akkoriban játszott, de hát erről már lemaradtam.

Nekem nagyjából fej-fej mellett van a két album, van, amiben az egyik jobb, van, amiben a másik. De mindig azt szoktam mondani, hogy az ideális Bio-lemezen az Urban Discipline dalai szerepeltek volna a State megszólalásával .
Idézet
 
 
#8 Equinox 2020-03-24 20:41
Jogos, a RATM példa, de az nem (ilyen) gettómetál (á-val, mert poénnak szánom). Biohazard lehet h nem hangszerzsenik csapata, de az Urban televan jobbnál-jobb számokkal, a State of the World Addressen jóval kevesebb van ilyenből. Nálam Urban sokkal nagyobbat üt. Régen is így volt és ma is. Még prog metal meg ilyen zenéből doktorált űrmetalok után is üt, mert annyira meg van írva. Ezt a lendületet és féktelen tüzet azért hiányolom az utódjából, az csak egy profin megírt lemez. mellesleg én ezt nevezném szívesen metalcore-nak, amit a Bio akkoriban játszott, de hát erről már lemaradtam.
Idézet
 
 
#7 Draveczki-Ury Ádám 2020-03-24 09:53
Idézet - Equinox:
Ontopik: nem gondoljátok, hogy az első BC-nak pl nagyobb a füstje mint a lángja? Borzasztó keménycsávós kamumetalnak tartom, szemben pl a korabeli Biohazarddal, aminek egyszerű de pozitív üzenete is volt, és jobb zenészek alkották (és a szappanoperák nem érdekelnek, mielőtt felmerül)

Ez egyértelmű, és ebben a cikkben is szerepel. :) Az a lemez akkor és ott nem azért volt fontos meg úttörő jelentőségű, mert zeneileg előrehaladott lett volna, hanem azért, hogy egyáltalán elkészült, meg amit képviselt.

Megjegyzem, a Biohazard nem feltétlenül a legjobb példa, mert ott is kellett egy Ed Stasium, hogy harmadik nekifutásra tényleg elkészüljön egy profi lemez. Akármilyen megkerülhetetle n az Urban Discipline minden hibájával együtt, a hangzása szar, a feljátszásban ott is bőven akadtak problémák (messze nem annyi, mint a Body Countnál, de hát na), satöbbi. Akkor már a RATM-et mondanám inkább ellenpéldaként, mert az tényleg az első pillanattól kezdve vérprofi volt minden tekintetben.
Idézet
 
 
#6 Equinox 2020-03-22 20:59
Azért az barokkos túlzás, hogy nem tudunk olyat mondani, aki a kihagyás után jobb zenét csinált mint régen. Kapásból felsorolok párat, és ha gondolkoznék, 10-et is sikerülne, de nem ez a célom most.

Ontopik: nem gondoljátok, hogy az első BC-nak pl nagyobb a füstje mint a lángja? Borzasztó keménycsávós kamumetalnak tartom, szemben pl a korabeli Biohazarddal, aminek egyszerű de pozitív üzenete is volt, és jobb zenészek alkották (és a szappanoperák nem érdekelnek, mielőtt felmerül)
Idézet
 
 
#5 Focal 2020-03-22 11:26
Szerintem is nagyon jó! És ez szól a legjobban.
Idézet
 
 
#4 nikfisz 2020-03-22 10:23
Idézet - Simple:
Szerintem pedig ez a legjobb az újabb albumok közül.
Még azt említettem volna meg, hogy a Colorsban fantasztikus ugrás következik be a dobolásban, ugyanis azt nem más műveli, mint Dave Lombardo. (A vége tiszta Slayer :)

Szerintem is a legjobb...Nem is értem a három csillagot. Na mindegy.
Idézet
 
 
#3 Simple 2020-03-21 21:26
Szerintem pedig ez a legjobb az újabb albumok közül.
Még azt említettem volna meg, hogy a Colorsban fantasztikus ugrás következik be a dobolásban, ugyanis azt nem más műveli, mint Dave Lombardo. (A vége tiszta Slayer :)
Idézet
 
 
#2 BB85 2020-03-21 12:45
Egy fokkal,elmarad az elozotol,de jo cucc!
Idézet
 
 
#1 Tulus 2020-03-21 10:34
Szerintem egy nyolcast simán megér ez a lemez, bár az is igaz, hogy a Bloodlust jóval erősebb lett.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.