Shock!

május 27.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Black Swan: Generation Mind

blackswan_cÁltalában fenntartásokkal kezelem a Frontiers istállójából elstartoló, ilyen-olyan szupergroupokat, ám a Black Swan 2020-as debütáló lemeze üdítő meglepetésnek számított. A harminc évvel ezelőtt egy-két évig sikeresnek számító, B- és C-kategóriás muzsikusokkal telezsúfolt Alessandro Del Vecchio-projektek tengerével ellentétben Reb Beach, Robin McAuley, Jeff Pilson és Matt Starr egy tényleg erős dalokkal teli, jól hallgatható albumot tett le az asztalra. A Shake The Worldön hallatszott, hogy tényleg a hajmetál-éra veterán arcai írták meg és játszották fel, nem pedig csak úgy legördült a nápolyi futószalagról: utánérzés helyett autentikus stílusgyakorlatot kaptunk élvezetes dalokkal, kiváló egyéni teljesítményekkel.

A Generation Mindról egészen hasonló jókat tudok elmondani. Az album stílusát és színvonalát tekintve is az első lemez ikertesója: talán legutóbb kicsit több volt a már elsőre is kiugró dal, de összességében nem érzek közöttük lényeges differenciát. Viszont ahhoz épp elég erősek az új számok, hogy az ember ne szívja a fogát önismétlés miatt. Valami olyan sajátos frissesség, lendület, energia hatja át a Black Swant, ami tényleg párját ritkítja napjaink hasonszőrű formációi között, és emiatt kicsit sajnálom is, hogy – covidtól függetlenül – ez a négyes sem lesz soha ténylegesen aktív, koncertező banda. Egyik arc sincs rászorulva, hogy elkezdjen a nulláról, klubszinten felépíteni egy új csapatot, túl sok szabadidővel sem gazdálkodhatnak, szóval ez van... Persze két jó lemez a mai dallamos felhozatalban helyből sokkal több nemhogy a semminél, hanem az átlagnál is, így inkább nem panaszkodom, hanem örülök annak, ami van.

megjelenés:
2022
kiadó:
Frontiers
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 18 Szavazat )

A Black Swan hangzását elsődlegesen továbbra is Reb Beach összekeverhetetlen gitárjátéka és soundja, illetve Robin McAuley hasonlóan védjegyszerű hangja, dallamvilága dominálja. A 69 éves McAuley esetében nehezen értem, miként volt képes ilyen szinten megőrizni azokat a bizonyos hangszálakat, de teljesítménye minden túlzás nélkül elsőrangú: fiatalokat megszégyenítő erővel, lendülettel és könnyedséggel hozza a dallamokat, megfáradásnak, kopásnak nyoma sincs, megalázóan jó teljesítményt nyújt. Reb barátunk pedig nem véletlenül számított még a véresszájú thrasherek körében is elismert gitárosnak már a flitteres-hajlakkos korszakban is – riffjeit, szólóit ma is ugyanolyan élvezet hallgatni, mint a huszonharmincas lemezeken. Valahogy rajta sem fog az idő, nem ürült ki a tarsoly, bőven akadnak ma is elsőrangú témái: mindjárt az intro után robbanó She Hides Behindban is egy különösen gyilkos riffet hajít az arcunkba, vagyis nem nehéz elcsípni a fonalat. A szólókról, díszítésekről meg felesleges is külön giccsáriákat zengedezni, igazi mester a faszi ma is, a stílus legnagyobbjainak egyike, még ha nincsenek is annyian tisztában ezzel, mint kellene.

Az 55 perces album tehát az elvárt lendületes, erőteljes és energikus dallamos hard rockot rejti ízig-vérig mai hangzással, nagyjából töltelékmentesen. Ha már megszólalás, ezen a téren is fényévekben mérhető a különbség a szokásos Frontiers-féle fröccsöntött műanyaghoz képest, de ez sem meglepő, hiszen Pilson személyében egy csúcskategóriás stúdiós szakember is zenél a bandában. Ismerős dallamfordulatok, visszautalások persze akadnak itt-ott, de ezeket senki sem fogja rossz néven venni. Érdekes, de akárcsak az első albumnál, nekem összességében még csak nem is a Winger, a Dokken vagy az MSG ugrik be leginkább a Black Swanról – bár persze ezek is jócskán visszaköszönnek –, hanem a klasszikus, első két lemezes Lynch Mob. Mind a belső arányokat, mind a megközelítést, mind a hangulatokat tekintve egészen rokon az összkép. De hogy mást is mondjak, az egyik legfogósabb Crown kezdése például a Lay It Downt juttatta eszembe, a Wicked The Day a Kiss Of Death késői utódainak sorát gyarapítja, a See You Cry bevezetője meg tiszta Born In '58. Áthallásokról beszélek persze, nem egy-az-egyben megfeleltethetőségről. De ezek a hangulatok is csak az anyag otthonosan ismerős jellegét erősítik.

Igazából annyira kiemelkedik a mai dallamos felhozatalból a Black Swan, hogy simán be merem karcolni nekik a kilencest. Ezt a lemezt – elődjéhez hasonlóan – 1988-ban vagy 1990-ben, az akkori, tényleg nonszensz módon erős melodikus felhozatalban is a jók közé soroltuk volna. Nálam tuti év végi Top 20-as befutó.

 

Hozzászólások 

 
#2 Bólogató kutya 2022-04-30 10:02
Nagyon köszönöm, hogy írtatok erről a lemezről, így felhívtátok rá a figyelmemet!
Az első lemezük is nagyon erős.
Miközben hallgatom, olyan érzésem van, hogy nálam itt minden megvan, amit hiányolok a Black Stone Cherry, a Dead Daisies vagy az Alter Bridge egyes lemezeiből.
Persze szeretem ezeket a bandákat is, meg van a zenéjük és a BS között különbség nyilván, de az újabb albumaikból valahogy hiányzott az a fűszer, amit ez a négyes bőven adagol.
Nálam nagyon működik, pedig rockban ilyesmit már nem is vártam a szívem mélyén senkitől. Legutóbb Wolfgang Van Halen szólóanyaga tetszett ennyire.
Még egyszer köszi, hogy írtatok róla!
Idézet
 
 
#1 ma 2022-04-28 11:09
"Igazából annyira kiemelkedik a mai dallamos felhozatalból..." Személy szerint nagyon meglepődtem ezen, de csak egyet tudok érteni. Az év legjobb lemeze eddig szerintem.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.