Shock!

január 28.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Axel Rudi Pell: Mystica

Axel Rudi Pell soha nem volt igazi, klasszikus értelemben vett gitárhős. A kezdetektől van ugyan kiforrott, egyedi stílusa, ám nála sosem a virgázáson, a magamutogatáson volt a hangsúly, sokkal inkább egy markáns dallamvilág kialakítására törekedett. Ezt mára teljes siker koronázza, hiszen teljesen jellemző hangzással rendelkezik, mely minden lemezén alapvetően meghatározó.

megjelenés:
2006
kiadó:
SPV
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 1 Szavazat )

Nem mellékes továbbá, hogy egy igazi all star csapat segíti munkáját, hiszen a dobokat a Rage mohikán Mike Terrana püföli, a billentyűket Ferdy Doernberg kezeli, bőgőn pedig az ex-Steeleres kolléga Volker Krawczak hallható. Mindenhez jön még a Hardline torok Johnny Gioeli, akit remek dallamérzékkel és erős torokkal áldottak meg az égiek.

Minden adott tehát egy igazán erős lemezhez, de mint anno 2002-ben, a Shadowland idején, ez sajnos most sem jött össze. A legnagyobb baj talán az, hogy Axel nagyon ragaszkodik a már kialakított stílusához, minimálisat sem hajlandó változtatni, megmarad a régi, jól bevált formuláknál. Ez még mindig nem lenne baj, csak kiemelkedő dalokra lenne szükség, ezek viszont sajnos hibádzanak. Rendben van mind, de megmaradnak egy-egy korábbi ARP téma teljesen izgalommentes újragondolásának. Van egy rakat misztikus, nagyívű nóta, melyek közül három is túllépi a hét percet, és sajnos eléggé be is punnyasztják az anyagot. Akadnak aztán gyorsabb témák is, mint a nyitó Fly to the Moon, és hangyányival jobban is tetszenek, de mindazonáltal ezek is csak erős közepes osztályzatot kaphatnak, ha az életmű egészéhez mérjük őket. Ráadásul nem tudnak kirángatni a szendergésből sem. A hatodik No Chance to Live-nél mindig úgy érzem, mintha már egy órája menne a korong, holott a lemez fele, több, mint 25 perc még most jön! A címadó még felráz kissé – elsősorban Gioeli miatt – a továbbiak, élen az instru Haunted Castle Serenade-del meg a tízperces The Curse of the Damneddel viszont ismét dögunalmasak.

A hangzás sem tigris – gyanítom, hogy a promón még nem a végleges keverés hallható – kissé fátyolos és erőtlen. A hangszeres teljesítményekről meg annyit, hogy booklet nélkül senki ember fia meg nem mondaná, kik játszanak a bandában. Ferdy játéka kimerül merő szőnyegezésben, Mike Terrana meg teljesen átlagosan produkál, sehol az az erő, ami a Rage lemezeken jellemzi – tegyük hozzá, hogy ebben oroszlánrésze lehet a gyengécske megszólalásnak is. Egyedül Gioeli hozza a jó formát – a Living a Lie pl. kiváló - meg persze Mr. Rudi Pellnek is jók a szólói, de nagyjából ennyi.

Sajnos tehát ezúttal nem sikerült elérni a 2004-es Kings & Queens szintjét, hogy a Jeff Scott Sotoval készült lemezekről, vagy a Rob Rockos Nasty Reputationről már ne is beszéljünk. Nem ártana talán némi kis frissítés, nyitás, netán ötlet, mert ezek nélkül, gyanítom, hogy csak lefelé vezet az út. Kis jó szándékkal így maradjunk annyiban, hogy 7 pont.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.