Shock!

október 30.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Adrenaline Mob: We The People

adrenalinemob_cNoha eleinte úgy tűnt, hogy már magával a zenekari felállással megváltották a jegyüket a csúcs felé, pár év távlatából szerintem nyugodtan kijelenthetjük: az Adrenaline Mob nem született túl szerencsés csillagzat alatt. A részletekbe most nem akarok belemenni, hiszen mindenki tisztában van velük a tagcseréktől kezdve szegény A.J. Pero haláláig – eközben ráadásul nekem nem tűnik úgy, hogy a csapat érdemben előrelépett volna az öt évvel ezelőtti státuszhoz képest. A motort hajtó Russell Allen / Mike Orlando páros ugyanakkor továbbra is eltökéltnek tűnik, ami dicséretes, de azért elég nagy biztonsággal mernék fogadni rá, hogy ez a zenekar sosem fog arénákat megtölteni.

Az ilyesmi persze akár igazságtalannak is tűnhet, hiszen az Adrenaline Mob már az elején is jó volt, és ugyan a Men Of Honor egyértelműen gyengébbre sikeredett, mint az Omertá, gyászos visszalépésnek azért semmiképpen sem nevezném. A csapat ráadásul most is lazán hozza az eddigi színvonalat, és természetesen zenei váltásról sincs szó, sőt, mostanra véglegesen megcsontosodni látszik a zenekar stílusa. Jó, persze nem állítanám, hogy Russell összekeverhetetlen hangja nélkül akár egy tetszőlegesen kiválasztott riffből is akárhol, álmomból felverve is azonnal be tudnám azonosítani őket, de összességében mégis van íze és arca annak, amit csinálnak. Ráadásul az övékéhez néhol egészen hasonló megközelítésű metallal a Disturbed mondjuk tényleg arénákat tölt meg a tengerentúlon, szóval értem én, miért fűznek Allenék ma is komoly reményeket ehhez a csapathoz. Persze az Adrenaline Mob azért mindig is sokkal közelebb állt a klasszikusan rockos-metalos vonalhoz, mint David Draimanék, de a hangulat, a megközelítés bizonyos tekintetben mégis nagyon hasonló. Más tekintetben meg egyáltalán nem, de hát épp ez a kettősség adja a banda fentebb említett önálló arcát.

megjelenés:
2017
kiadó:
Century Media
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

Az előző albummal a műanyag hangzás volt az egyik legnagyobb problémám, ezt most szerencsére sikerült feljavítani, búcsút intettek annak a rettenetes dobgép-soundnak, ami kifejezetten olcsóvá, vásárivá tette a Men Of Honor megszólalását, ráadásul Jordan Cannata izgágább, sűrűbb stílusa jobban is passzol ide szegény A.J. szögelősebb, szimplább játékánál. Ezt leszámítva viszont nincs nagy változás: most is itt vannak a modernebb, groove-osan szaggatós zúzdák (a King Of The Ringben még egy '95-ös Fight-riff is felbukkan a sok Disturbed-áthallás mellett, de nagyot üt a Til The Head Explodes, az Ignorance & Greed vagy a Violent State Of Mind is), a hagyományosabb megközelítésű, dallamos-rockos-metalos szerzemények (Bleeding Hands, Chasing Dragons, Raise 'Em Up, Blind Leading The Blind), máshol meg a két iskolát vegyítik (We The People, The Killer's Inside, What You're Made Of, Lords Of Thunder). Még a menetrendszerű feldolgozást is megcsinálták megint, ezúttal a Rebel Yell lett a kiszemelt, és hát jó, persze, milyen is lenne, ezt a nótát eleve nem nagyon lehet elrontani, főleg Allennel a mikrofonnál. És ugyan összességében az egész lemezt élvezetes hallgatni, ezúttal sem érzem úgy, hogy le kellene tennem a hajamat tőle.

Ebben valószínűleg az játssza a főszerepet, hogy ugyan az Adrenaline Mob sok jó dalt írt már, agyeldobósan erős pillanataik azonban nem nagyon akadnak. Tudod, olyanok, amelyek hallatán megáll körülötted a világ, és érzed, hogy ez most valami tényleg nagyon különleges, valami igazán fontos. Szívesen hallgatom ezt az albumot, mint ahogy az előzőeket is elő-előszedem, ha éppen olyanom van, a kettesnél talán még egységesebb, erősebb színvonalú is a We The People (arra az anyagra felezős pontszámot adtam három éve, utólag tessék azt az öttizedet nyugodtan lehúzni belőle). Ugyanakkor három album plusz a kiegészítő kiadványok után most már ki merem jelenteni véglegesen is: nálam alapvetően mindig az adott pillanat zenéje az Adrenaline Mob. Szeretem pörgetni vezetés vagy meló közben, de az ember különösebb érzelmi megrázkódtatás nélkül tud utána átváltani valami teljesen másra.

Mindezt persze senki se vegye fikának, mint említettem, ez egy korrekt, profin összekalapált cucc, ahol a továbbra is zseniális Russell ismét ezer hangon szólal meg az egyes dalokban, és én Orlando over-the-top gitározását is bírom. Nyilván senkit sem lep meg, hogy nagyon komoly zenélések is mennek a dalokban, de sehol sem ezek állnak a fókuszban, vagy legalábbis direktben nem hegyezik ki rájuk a muzsikát, ami szintén a húzós, energikus jelleget erősíti. Viszont ezzel együtt sem okoz függőséget az album, szóval nem adok magasabb pontszámot. (A borító meg szimplán béna és szar, de ez nem új náluk.)

 

Hozzászólások 

 
#6 GTJV82 2019-12-23 20:49
Érdekes, mert szerintem a legszínesebb és legváltozatosab b lemezük. Nagyon el lett találva, rendszeresen hallgatom a mai napig.
Nálam az Omerta olyan 8,5 pont, a Men Of Honor 8-as, ez egy masszív 9-es.
Respect!!!
Idézet
 
 
+3 #5 P 2017-07-01 11:17
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Korpusz:
Szerintem a Men of Honor semmivel sem volt gyengébb a másik két lemeznél, a hangzása meg fantasztikus, lüktető, élő. Nem is értem ezt a műanyag hangzás dolgot. Nem egy erősen tömörített mp3-at hallgatott esetleg a cikk írója?

Nem. De ha az a dobsound neked élő...


Az első lemezen is triggerelt dob volt, de hallatszott, hogy az fel volt ütve. A másodiknál viszont maga a játék is olyan volt, mintha programozva lett volna. A hang is sajnos, de tényleg.
Idézet
 
 
+1 #4 Draveczki-Ury Ádám 2017-07-01 07:33
Idézet - Korpusz:
Szerintem a Men of Honor semmivel sem volt gyengébb a másik két lemeznél, a hangzása meg fantasztikus, lüktető, élő. Nem is értem ezt a műanyag hangzás dolgot. Nem egy erősen tömörített mp3-at hallgatott esetleg a cikk írója?

Nem. De ha az a dobsound neked élő...
Idézet
 
 
-3 #3 Korpusz 2017-06-30 18:44
Szerintem a Men of Honor semmivel sem volt gyengébb a másik két lemeznél, a hangzása meg fantasztikus, lüktető, élő. Nem is értem ezt a műanyag hangzás dolgot. Nem egy erősen tömörített mp3-at hallgatott esetleg a cikk írója?
Idézet
 
 
+5 #2 Cseke Feri 2017-06-30 15:06
Ahogyan Russell szinte tökéletesen hozza Billy Idol stílusát és frazírjait a Rebel Yellben, azért az nagyon menő! :) Ez már tényleg a nagyon sokadik ilyen megmozdulása.. Simán elmehetne akár hangutánzónak is!:)
Idézet
 
 
+3 #1 P 2017-06-30 10:46
"A borító meg szimplán béna és szar".

Ádám, ez a mondat megkoronázta. :D Egyébként zseniális írás, nekem is pont ez az érzésem a lemezzel/zenekarral kapcsolatban. Jó-jó, jó elhallgatni, de valahogy sose ül annyira, hogy huzamosabb ideig hallgassam. Azért annak ölülök, hogy az egyetlen magyar koncertjükre eljutottam.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.