Shock!

Amíg nem létezett, a Solo olyan nagyon azért senkinek sem hiányzott, ebben egyetérthetünk, és ha ez nem lenne elég, a Zsivány Egyes utáni második Star Wars spin-off még ehhez képest is nagyon rossz csillagzat alatt született. A film viták kereszttüzében áll, mióta csak híre ment, hogy készül, ráadásul a menet közben eszközölt rendezőváltás, illetve a forgatást övező további érdekes hírek is abba az irányba mutattak: egyszerűen képtelenség, hogy ez a vállalkozás jóra forduljon, így szép nagy halálugrás tanúi lehetünk majd. (Még azzal együtt is, hogy tudni lehetett: anyagilag bizonyosan nem fog megbukni a film.) A végeredmény ehhez képest mindenképpen pozitív csalódás abból a szempontból, hogy simán nézhető és vállalható. Viszont nem sokkal több ennél, természetesen azt leszámítva, hogy Star Wars, és ennél fogva már csak létezése jogán is kiemelt figyelemre tarthat számot.

Nem nagyon értem, miért pont Han Solóról akartak mindenáron saját előzményfilmet forgatni a Lucasfilmnél, ez a vállalkozás ugyanis – az esetleges látszattal ellentétben – roppant hálátlan és megnyerhetetlen menet. A probléma ráadásul soktényezős. Az is benne van, hogy a szerep teljesen összenőtt Harrison Forddal, aki 76 évesen értelemszerűen nem fogja tudni eljátszani a csempész fiatalkori önmagát, de ez még talán csak a kisebb gond. Végső soron ez az egész legendárium sokkal nagyobb pusztán egy embernél, és elég jól körberöhögnénk ma azt, aki azzal állna elő, hogy Sean Connery nélkül James Bondot sem lett volna szabad forgatni többet.

Sokkal kellemetlenebbnek tűnik az a dilemma, amibe egyszer – igaz, még más kormányzás mellett – már beleszaladtak a Star Wars éceszgéberei az előzménytrilógiával: hogy bizonyos dolgokat talán jobb homályban hagyni, a nézők képzeletére bízni, netán csak a terebélyes háttérművekben kifejteni, mert akár még árthatnak is a legendának. Tényleg mindenáron látni akartuk a szabakkpartit, amelyen Han elnyeri Lando Calrissiantól a Millennium Falcont, vagy épp attól volt érdekes, hogy nem láttuk? Muszáj volt mindenáron tudnunk, miként akadt össze a koréliai Csubakkával, vagy a körülbelül ismert magyarázat pont elegendőnek bizonyult? Na, hát pontosan erre utaltam a bevezetőben: ez a film tényleg senkinek sem hiányzott olyan nagyon, pláne, hogy túl nagy játéktere nincs is vele a készítőinek. Mert oké, hogy a Disney zárójelbe tette a könyvek, képregények, szerepjáték-kiegészítők, világmagyarázók ezreiből álló kiterjesztett univerzumot, de Han Solo eredetének alapvonalai ezzel együtt sem változtak. Adott a nyomorult sorsú utcakölyök, akit kirúgnak a birodalmi akadémiáról, menet közben összeakad valahol egy vukival, aztán csempésznek áll. Ezt lehet éppen tovább fejtegetni, csak nem biztos, hogy van értelme – ha viszont megpróbálkozunk vele, simán elrontható.

Amennyiben mindehhez hozzávesszük a Phil Lord / Chris Miller rendezőpáros menet közben történt lecserélését Ron Howardra, aki gyakorlatilag minden addig felvett részt újraforgatott, netán a híreket arról, hogy a fiatal Solót játszó Alden Ehrenreich mellé külön embert kellett fogadni, mert eleinte állítólag annyira nem érezte a szerepet, és a kvázi-főgonosz Michael K. Williams-t is menet közben váltották le Paul Bettanyvel, itt bizony jogosnak tűnt minden aggodalom. A film ugyanakkor a fentieket tekintetbe véve, illetve ezektől elvonatkoztatva is megáll a lábán: akárcsak a Zsivány Egyes, hangulatában ez is elég markánsan elüt a trilógiáktól, és ebből a szempontból egyik korábbi Csillagok háborúja-alkotásra sem hasonlít. Viszont senki se ijedjen meg egynémely lehúzó – és meglehetősen rosszindulatú, gyomorból írt – kritikától, amely például itthon is megjelent róla. Tragédiáról semmiképpen sincs szó, akármerre is indult el Lord és Miller, Howard végül megmentette a katasztrófától mind a Lucasfilmet, mind a Star Wars-t.

Mint írtam, a játéktér itt alapból is erősen korlátozott volt, ennek megfelelően a Solo bizonyosan nem hat a reveláció erejével, hatalmas csavarokra, megvilágosodásra, rácsodálkozásokra senki se számítson a figura alapsztorija kapcsán. A korábbi extended universe-sztorihoz képest kicsit finomhangoltak azt illetően, honnan is érkezik Han, de a lényeg nem igazán változott. A film meglehetősen lassan és kissé széttöredezetten indul be, ezen a téren egyértelműen sokat akartak markolni a készítők, még a beépített három éves időugrással együtt is. Egyszerűen el kell fogadni, hogy nem lehet, és – mint szintén utaltam rá fentebb – nem is kell mindent bemutatni egy ilyen moziban. Viszont onnantól fogva, hogy Han és mentora, Tobias Beckett (Woody Harrelson), illetve Csubakka egy elszúrt melónak köszönhetően veszélyes játszmába keverednek a Vörös Hajnal nevű intergalaktikus bűnszervezet fejével, Dryden Vosszal (Bettany), ráadásul Solo hajdani koréliai szerelme, Qi'ra (Emilia „Daenerys Targaryen" Clarke) is felbukkan, tényleg szépen beindul a műsor, és abszolút klasszikus, negyven-ötven évvel ezelőtti hollywoodi kalandfilmek szabása szerint halad tovább. Ebből a szempontból rejlik a Solóban valami békebeli: ez az első Star Wars-film, ahol nincs szó világfordító tétekről, csak a Birodalom árnyékában evickélő, kétes erkölcsű figurák játszmáiról és üzelmeiről. Ha a Zsivány Egyes volt a messzi-messzi galaxis akciófilmje, ezt hívhatjuk akár a Star Wars westernjének, noirjának vagy gengsztermozijának is, sőt, akár mindháromnak is egyszerre – bőven rejlenek benne klasszikus főhajtások az összes irányba.

A sztoriról nem mondok többet, mert spoiler lenne, de egy meglepőt a végére még a kényszerpálya mellett is sikerült húznia a készítőknek. A környező történeteket, rajzfilmeket és egyebeket nem ismerők számára utóbbi akár baromságnak is tűnhet, de nem az, a dolgot alaposan felvezették az utóbbi években, csak éppen senki sem számított rá, hogy pont itt történik majd meg. Én sem, és ez jó. A film koszos-poros hangulata szintén meggyőző, mint ahogy üt a páncélvonatos üldözősdi, a bányaharc vagy az a bizonyos Kessel-futam is. Azért pedig külön piros pont jár, hogy egy szimbolikus húzással a készítők kórusban üvöltik bele George Lucas arcába, hogy igenis Han, és nem pedig Greedo lőtt először Mos Eisley-ban.

Ami a színészeket illeti, akár kellett mellé coach, akár nem, Ehrenreich összességében egyáltalán nem rossz. Ebben a szerepben első Ford-utódként nem nagyon lehetett nyerni, és ugyan az elején szokni kell a fejét meg úgy egyáltalán mindent, igazság szerint csak azzal a pár alkalommal lóg ki a lóláb, amikor nagyon direktben akarja hozni Ford jellegzetes félszeg vigyorgását. Ez sajnos béna ripacskodásként jön le, nem hommage-ként. Viszont az igazsághoz hozzátartozik, hogy a film nem nagyon megy bele Solo alaposabb bemutatásába vagy jellemfejlődésébe. Mondhatjuk, hogy mivel úgyis ismerjük, erre nincs is szükség, de egy kicsivel több mélységet azért simán adhattak volna Hannak. Ez azonban nem Ehrenreich, hanem a forgatókönyv hiányossága. Woody Harrelson pontosan olyan, mint minden filmjében lenni szokott, vele nem nagyon lehet tévedni, a legjobb azonban egyértelműen Donald Glover, akit tényleg, szó szerint az Isten is Landónak teremtett, és tökéletesen, láthatóan hatalmas élvezettel kelti életre a Star Wars-univerzum második legmenőbb szürke figuráját. Elméleti szinten szóba került már, hogy akár ő is kaphatna egy önálló filmet – nos, ezt csak támogatni tudom, ha már mindenáron a régi karaktereket akarja játékban tartani a Lucasfilm.

Bettany sajnos nem kap túl nagy teret, de Vos karaktere nem is túl izgalmas, Emilia Clarke pedig a tőle megszokott módon borzalmasan gyenge, és az ember minduntalan rácsodálkozik, hogy egyáltalán mit keres ott, és miért. De ebben sincs semmi új, így szokott ez lenni minden egyes filmben és tévésorozatban, ahol csak felbukkan. Qi'ra karaktere ugyanakkor szerencsére elég súlytalan, így ezzel azért nem ront sokat a végeredményen. A poénok közül ugyanakkor sok nem ül, és ikonikus, évtizedek múltán idézgetett beszólásokra, sorokra se számítson senki. Lando női droidja, L3-37 pedig alighanem a legidegesítőbb, legerőltetettebb figura, akit Jar Jar Binks óta Star Wars-filmben szerencsétlenségünk volt látni. Hálistennek annyira sokat azért ő sem szerepel, hogy később olyan jelképpé váljon, mint a gungan. A magyar szinkron sem az igazi sajnos, aki teheti, ezt is nézze feliratosan vagy eredeti nyelven.

Mint a fentiekből leszűrhető, összességében – minden előjel dacára – elég szórakoztató film lett a Solo. Semmi világrengető nincs benne, szó se róla, de sokak félelmeivel és mások várakozásaival ellentétben bizonyosan nem ez a mozi indítja majd be a Star Wars-mítosz erodálódását. Viszont – és ez egy hangsúlyos viszont – egészen biztos vagyok benne, hogy hosszabb távon nem az ehhez hasonló filmek jelentik a jövőt a Csillagok háborúja szempontjából, még ha néha be-befér egy-egy efféle is. Mint Az utolsó Jediket övező viták is mutatták, az újszerű húzásokat rengetegen nem tolerálják e keretek között, de mégis muszáj lenne inkább abba az irányba menni, mint ahogy van is erre törekvés a Rian Johnson által fejlesztett új, mindentől független trilógiával. Ha ugyanis most x éven belül kapunk még két filmet a fiatal Hanról, egyet-egyet Obi-Wan Kenobiról, Landóról, Yodáról, Jabbáról, Csubakkáról, Mace Winduról meg a biztonság kedvéért arról a középmagas, kék fejű, koszos űrruhás idegenről is, aki egy másodpercre felvillan Mos Eisley kocsmájában, az garantáltan a mítosz elcsépeléséhez, kiüresítéséhez vezet majd. Nekem senki se mondja, hogy abban az univerzumban, ahol még a csillagrombolók fúvókáinak is kiterjedt háttérirodalma van, nem lehet új történeteket elmesélni új szereplőkről...