Shock!

Azért eredetileg nem egészen erről volt szó! Az előzetes hírek az Armored Saint és a Saxon fellépését is ígérték, utóbbi neve a jegyen is rajta volt!.. A vége az lett, hogy a tradicionális heavy csapatok közül egy nem sok, annyit sem láttunk, és a több mint egy évtizedes múltra visszatekintő katowicei metal őrület idén erősen death-doom-dark-gothic jelleget öltött.

Mire odaértünk a helyi sportcsarnokba (kábé mint a BS volt), biztosan lement már a Flowing Tears, a Dark Funeral és az Immortal (valószínűleg ebben a sorrendben, és talán valami lengyel banda is játszott még előttük), John Bushék pedig aligha léptek volna színre a fesztivál ilyen korai szakaszában, a Saint tehát kilőve... A Cannibal Corpse volt az első banda, amelyet lefigyeltünk. Még elevenen él bennem a bécsi Antikarácsony, ahol Jack Owenék jelentették az egyik fő attrakciót, nos, ahhoz a bulihoz mérten a hangzás jobb volt, de egyéb lényeges eltérést nem észleltem. Definitív Corpse-programot zúdítottak ránk ezúttal is, legfeljebb a számsorrend módosult itt-ott, viszont az idei anyagnak időközben már lehetett ideje beérni a fanatikusoknál, így pl. a Pit Of Zombies is korrekt hulladarálást váltott ki a dühöngőben. Persze az igazi közönségkedvencnek itt is a Hammer Smashed Face bizonyult.

Számottevően "csillapodtak a kedélyek" a Moonspell alatt. A sokadik általam látott fellépésük után elképesztően nagy újdonságot róluk se tudnék írni, szó sincs azonban arról, hogy ez a koncertjük tök érdektelen lett volna. Szemkápráztató körítés nélkül, sivár díszletek között muzsikáltak a portugálok, azaz ismét engedték a zenét maximálisan érvényesülni, és tőlük ez így volt rendjén. Frontemberi teendők terén Fernando szerintem nem mutatta most olyan aktívnak magát, mint máskor tette. Nem mondom, hogy alulteljesített, de tényleg visszafogottabbnak éreztem a megszokottnál. Ettől függetlenül az Opium, a Full Moon Madness, a Magdalene, valamint a Darkness And Hope album témái megtették a hatásukat.

A mezőny legjobbja a Tiamat volt! Tőlük a Clouds meg a Wildhoney lemezeket tartom igazi etalonnak, az elrugaszkodott A Deeper Kind Of Slumber és a földközelibb Skeleton Skeletron a mai napig sem ér fel nálam ezekhez, de a friss Judas Christ megint nagyon tetszik. Ennek az öt műnek a legjavából állt össze a műsor. A teljesen "elvarázsolt" 1997-es pesti koncerthez képest lényegesen lazábbra, amolyan dark rock'n'rollosra vette a figurát a társulat. Johan Edlund gitáros-vokalista a tar koponyájával és vékony testalkatával (félmeztelenül nyomta majdnem végig) persze továbbra is úgy néz ki, mint egy földönkívüli, és olykor az éneke sem eviláginak tűnik. Egy nóta erejéig a Flowing Tears énekesnője is besegített, ám Johan színpadi egyénisége, átszellemült előadásmódja mellett ez abszolút mellékes mozzanatnak számított. A The Sleeping Beauty vagy a Gaia dalok mágikus hatása, na meg a hozzájuk társult fényshow újra leírhatatlan Tiamat-élményt adott!

A Paradise Lost ténykedése az utóbbi években eléggé hidegen hagyott. Ha egy hozzájuk hasonlóan markáns metal csapat ugyanazon név alatt ennyire és ilyen hirtelen szembefordul mindennel, amit előtte csinált, az több mint gáz. Ennek fényében aznap este akár meg is kerülhetett volna az elveszett paradicsom, mert a '94-es Widow indította a koncertet és rögtön kiderült, hogy a rég lehullott hajakkal nem szállt el a britek ereje, képesek még a régi súllyal elővezetni nagy nótáikat. Ehhez viszont az is szükséges lett volna, hogy az énekes Nick Holmes kellően komolyan vegye a feladatát, ő azonban igen érdekes állapotban lépett a közönség elé. Ha még egy kicsit többet iszik, másnap szerintem már az ingyenes engesztelő bulin meditál..

Szerencse, hogy legalább az énekteljesítményére nem volt hatással mindez: az Icon-Draconian Times korszak dallamosan üvöltős stílusát hozta vissza emberünk, a lágyabb melódiákkal sem állt éppen hadilábon. Mozgása, konferálása annál sutábban sült el, egy-két poénosnak szánt benyögésén inkább csak kínomban tudtam vigyorogni. A lemezen olyan megrázóan szép Forever Failure alatt a mikrofonját is a földhöz kúrta AlcoHolmes, majd egy időre lekullogott a színpadról, meglátásom szerint minden közvetlen előzmény nélkül, és a nóta hatása ezúttal eddig tartott... A program összeállítása kimondottan a klasszikus Paradise Lost rajongóinak szájíze szerint történt. Ha óriási meglepetéseket nem is tartogatott a bő egy óra, azért a Pity The Sadness, az As I Die, a True Belief vagy az Enchantment most is képes volt ugyanazt az érzést kiváltani, mint anno. A '97 óta írt számokkal (So Much Is Lost, Mouth) kapcsolatban viszont fenntartom, hogy nem azok képviselik a banda igazi világát és nem is méltóak a névhez.

A mai Moonspellnek jól állnak a Depeche Mode-os dolgok, Greg Mackintoshéknak már sokkal kevésbé! Ha erre maga az ötös is ráébred, és következő lépésként kihoz egy újabb modern hangzású, melodikus, de riffelősebb, szólókban gazdagabb albumot, az nagyon nagy dobás lehetne. Ez a koncert elég bíztató előjel volt - és még mennyivel klasszabb is lehetett volna, ha tényleg játszik a Saxon! Ám a Lost levonulása után (este 11 óra felé járt az idő) felgyúlt az összes fény, a nép meg elindult a kijárat felé, azaz semmi nem utalt arra, hogy itt bárki is fellép még. A saccra 4-5 ezer helyi metalos mindenesetre végig lelkes és kultúráltan szórakozó tábort képzett, a bandák is prímán szóltak... Ja, és igaza van Nick Holmesnak, a lengyel sör se rossz!..