Shock!

Slash láthatóan nem nagyon tud megülni egy helyben, valamit mindig, mindenképpen csinálnia kell. Ebben nincs különösebb újdonság, de nálam bizony jócskán veszítettek már az eseményfaktorból ezek a megjelenések az elmúlt tizeniksz évben. A 2010-es első szólóalbum pár dalt leszámítva nem különösebben nyűgözött le, és a zseniális kezdés után, a harmadik lemezre a Myles Kennedy-féle formáció is a teljes érdektelenségig fakult nálam a túl gyorsan érkező kaptafa-cuccok miatt. Emellett meg ugye a többséghez hasonlóan én is inkább Azzal A Zenekarral hallanék egy komplett új lemezt Slashtől, és a nagy sztori mellett minden automatikusan másodrendűvé silányul.

Nem tagadom, előzetesen nem különösebben csigázott fel az ezerszer hallott, örökzöld bluesfeldolgozásokkal teli album gondolata sem. Aztán ehhez képest a végeredmény tökre bejött, és csak jókat tudok róla összehordani – igazság szerint az Apocalyptic Love óta nem pörgettem ilyen jó érzéssel egyik Slash-művet sem. Ahogy mondani szokás, az a szép, ami érdek nélkül tetszik, az Orgy Of The Damned pedig klasszikusan ilyen anyag lett. Hamisítatlan örömzene, méghozzá igazán komoly tétek nélkül, ami minden pillanatban hallatszik rajta: nincs agyalás, nincs kényszer, simán csak összeverődött egy rakás haver, és nyomják a jó öreg bluest.

A „rakás haver" persze Slash szintjén értendő, hiszen a főszereplő szó szerint olyan sztárparádét pakolt össze erre az anyagra, mint amilyen kábé a 2010-es albumon is felvonult. Ráadásul nem csupán egyetlen akolból merített: stílusalapító nagy öregek éppúgy felvonulnak a dalokban, mint a gitárossal egyívású arcok, netán undergroundabb szinten istenített figurák, illetve elsővonalas mai sztárok (mármint tényleges sztárok). A dolog sava-borsa értelemszerűen ezektől a vendégszereplésektől jön, de hiba lenne nem megjegyezni, hogy az igazi érdem mégiscsak Slashé, aki az összekeverhetetlen, egyetlen hangból is felismerhető zenei alapokkal tökéletes otthont teremt ezeknek a kiváló énekeseknek és muzsikusoknak a kibontakozáshoz. Ebben két veterán haver, a gitárossal számos alkalommal és formában együtt zenélt Teddy Andreadis billentyűs és Johnny Griparic basszer, illetve Michael Jerome dobos szegődött segítségéül.

Még így sem feltétlenül érzed a hívást, hogy újabb, ezredik verzióban is meghallgasd a Crossroadsot, a Hoochie Coochie Mant meg a Papa Was A Rolling Stone-t? Ne aggódj, először én sem éreztem – aztán mégis elindítottam a lemezt, és nagyon gyorsan szétterült a képemen a bamba vigyor. Igen, ezek a bárhol, bármikor működőképes örökzöldek papíron épp működőképességük miatt nagyon elcsépeltek. Ám az a helyzet, hogy a Mike Clink-féle szuperszonikus, vérbő, ízes slash'n'roll-sounddal, a bongyorhajú gitárszóló-orgiáival akár instrumentális jamek formájában is baromira hallgattatnák magukat. Slash valósággal lubickol ebben a környezetben, öröm hallgatni, ahogy nekifut a többkörös futamoknak és a saját képére formálja őket. Na, és akkor ennek tetejébe kapjuk még meg az említett arcokat...

Ez pedig itt most tényleg az az eset, amikor mindenki a hozzá legjobban passzoló dalban bontakozhatott ki. Az egyik csúcs egyértelműen a Papa Was A Rolling Stone nyolcpercesre hizlalt, játékosan monstre változata, ahol Demi Lovato valami egészen briliáns teljesítményt nyújt, és végig el is viszi a hátán az egész műsort. A zseniális torkú Beth Hart hasonlóan letaglózó a Stormy Monday füstös balladájában, de óriási az Iggy Pop dörmögésével kábító, csikorgó akusztikus gitárok hátán gördülő Awful Dream ős-feelingje is. Vagy a Killing Floor, benne a mikrofonnál Brian Johnson, a herflin Steven Tyler valószínűtlen duójával... Billy Gibbons a Hoochie Coochie Manben, Gary Clark Jr. a Crossroadsban pedig természetesen gitárfronton is hozzátesz a végeredményhez. De igazából tényleg mindenkit felsorolhatnék Chris Robinsontól kezdve Chris Stapletonon át Dorothy Martinig, még csak gyengébb pillanat sem akad az anyagon. A Metal Chestnut című, a klasszikusokra rímelő saját instru is tökéletesen passzol a műsor legvégére.

Nem kell túlgondolni vagy túlelemezni ezt a lemezt, úgy jó az egész, ahogy van. Feldolgozásalbumokat nincs sok értelme pontozni, de ha számszerűen is értékelnem kellene, mindenképpen a maximumhoz közelít az Orgy Of The Damned.