Shock!

június 13.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Slash: Orgy Of The Damned

slash_cSlash láthatóan nem nagyon tud megülni egy helyben, valamit mindig, mindenképpen csinálnia kell. Ebben nincs különösebb újdonság, de nálam bizony jócskán veszítettek már az eseményfaktorból ezek a megjelenések az elmúlt tizeniksz évben. A 2010-es első szólóalbum pár dalt leszámítva nem különösebben nyűgözött le, és a zseniális kezdés után, a harmadik lemezre a Myles Kennedy-féle formáció is a teljes érdektelenségig fakult nálam a túl gyorsan érkező kaptafa-cuccok miatt. Emellett meg ugye a többséghez hasonlóan én is inkább Azzal A Zenekarral hallanék egy komplett új lemezt Slashtől, és a nagy sztori mellett minden automatikusan másodrendűvé silányul.

Nem tagadom, előzetesen nem különösebben csigázott fel az ezerszer hallott, örökzöld bluesfeldolgozásokkal teli album gondolata sem. Aztán ehhez képest a végeredmény tökre bejött, és csak jókat tudok róla összehordani – igazság szerint az Apocalyptic Love óta nem pörgettem ilyen jó érzéssel egyik Slash-művet sem. Ahogy mondani szokás, az a szép, ami érdek nélkül tetszik, az Orgy Of The Damned pedig klasszikusan ilyen anyag lett. Hamisítatlan örömzene, méghozzá igazán komoly tétek nélkül, ami minden pillanatban hallatszik rajta: nincs agyalás, nincs kényszer, simán csak összeverődött egy rakás haver, és nyomják a jó öreg bluest.

megjelenés:
2024
kiadó:
Gibson
pontszám:
- /10

Szerinted hány pont?
( 38 Szavazat )

A „rakás haver" persze Slash szintjén értendő, hiszen a főszereplő szó szerint olyan sztárparádét pakolt össze erre az anyagra, mint amilyen kábé a 2010-es albumon is felvonult. Ráadásul nem csupán egyetlen akolból merített: stílusalapító nagy öregek éppúgy felvonulnak a dalokban, mint a gitárossal egyívású arcok, netán undergroundabb szinten istenített figurák, illetve elsővonalas mai sztárok (mármint tényleges sztárok). A dolog sava-borsa értelemszerűen ezektől a vendégszereplésektől jön, de hiba lenne nem megjegyezni, hogy az igazi érdem mégiscsak Slashé, aki az összekeverhetetlen, egyetlen hangból is felismerhető zenei alapokkal tökéletes otthont teremt ezeknek a kiváló énekeseknek és muzsikusoknak a kibontakozáshoz. Ebben két veterán haver, a gitárossal számos alkalommal és formában együtt zenélt Teddy Andreadis billentyűs és Johnny Griparic basszer, illetve Michael Jerome dobos szegődött segítségéül.

Még így sem feltétlenül érzed a hívást, hogy újabb, ezredik verzióban is meghallgasd a Crossroadsot, a Hoochie Coochie Mant meg a Papa Was A Rolling Stone-t? Ne aggódj, először én sem éreztem – aztán mégis elindítottam a lemezt, és nagyon gyorsan szétterült a képemen a bamba vigyor. Igen, ezek a bárhol, bármikor működőképes örökzöldek papíron épp működőképességük miatt nagyon elcsépeltek. Ám az a helyzet, hogy a Mike Clink-féle szuperszonikus, vérbő, ízes slash'n'roll-sounddal, a bongyorhajú gitárszóló-orgiáival akár instrumentális jamek formájában is baromira hallgattatnák magukat. Slash valósággal lubickol ebben a környezetben, öröm hallgatni, ahogy nekifut a többkörös futamoknak és a saját képére formálja őket. Na, és akkor ennek tetejébe kapjuk még meg az említett arcokat...

Ez pedig itt most tényleg az az eset, amikor mindenki a hozzá legjobban passzoló dalban bontakozhatott ki. Az egyik csúcs egyértelműen a Papa Was A Rolling Stone nyolcpercesre hizlalt, játékosan monstre változata, ahol Demi Lovato valami egészen briliáns teljesítményt nyújt, és végig el is viszi a hátán az egész műsort. A zseniális torkú Beth Hart hasonlóan letaglózó a Stormy Monday füstös balladájában, de óriási az Iggy Pop dörmögésével kábító, csikorgó akusztikus gitárok hátán gördülő Awful Dream ős-feelingje is. Vagy a Killing Floor, benne a mikrofonnál Brian Johnson, a herflin Steven Tyler valószínűtlen duójával... Billy Gibbons a Hoochie Coochie Manben, Gary Clark Jr. a Crossroadsban pedig természetesen gitárfronton is hozzátesz a végeredményhez. De igazából tényleg mindenkit felsorolhatnék Chris Robinsontól kezdve Chris Stapletonon át Dorothy Martinig, még csak gyengébb pillanat sem akad az anyagon. A Metal Chestnut című, a klasszikusokra rímelő saját instru is tökéletesen passzol a műsor legvégére.

Nem kell túlgondolni vagy túlelemezni ezt a lemezt, úgy jó az egész, ahogy van. Feldolgozásalbumokat nincs sok értelme pontozni, de ha számszerűen is értékelnem kellene, mindenképpen a maximumhoz közelít az Orgy Of The Damned.

 

Hozzászólások 

 
#5 NOLA 2024-05-29 06:47
Egyáltalán nem hozott lázba ennek az albumnak a megjelenése. Aztán kiváncsiságból meghallgattam a kocsiban..., és bazzmeg azóta minden nap lemegy egyszer. Nem tudom mikor fogom megunni, de egyelore tényleg nagyon hallgattatja magát. Kurvásul meglepodtem, hogy lehet ezeket az "elcsépelt" dalokat ilyen "fíílingesen" nyomni. Le a kalappal..., bocsánat, cilinderrel Slash elott :-)
Idézet
 
 
#4 Draveczki-Ury Ádám 2024-05-27 05:07
Idézet - Equinox:
Szerintem a World on Fire-ön sincs egy gyenge pillanat sem. Azzal azért még próbálkoznék, főleg ha az Apocalyptic Love (ennyire) tetszett

Próbálkoztam vele eleget annak idején, és ha csak az első tíz dalból állna, valamennyire még akár egyet is értenék. A tizenhat dal meg a 77 perc miatt tekintem egyértelmű visszaesésnek, iszonyatosan hosszú, és a végére kissé esik a színvonal. Nem nagyon, de ahhoz épp eléggé, hogy albumként már ne legyen tökéletes.
Idézet
 
 
#3 Martin - a régebbi 2024-05-26 09:05
Idézet - Equinox:
Szerintem a World on Fire-ön sincs egy gyenge pillanat sem. Azzal azért még próbálkoznék, főleg ha az Apocalyptic Love (ennyire) tetszett


Nekem a World on Fire és a Living the dream is sokkal jobban bejött. Az egyetlen dolog amiben veri őket az Apocalyptic Love az a borító.
Idézet
 
 
#2 Equinox 2024-05-25 13:42
Szerintem a World on Fire-ön sincs egy gyenge pillanat sem. Azzal azért még próbálkoznék, főleg ha az Apocalyptic Love (ennyire) tetszett
Idézet
 
 
#1 Acélfotel 2024-05-25 06:48
És még a borító is kellőképpen PC lett!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.