Shock!

április 21.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Paul Gilbert: The Dio Album

paulgilbert_cÉrdekes koncepció mentén készítette el ezt a lemezt Paul Gilbert. A lényeg nagyon egyszerűen összefoglalható: kiválogatott tizenkét örök klasszikust Ronnie James Dio páratlan hagyatékából, és felvette őket instrumentális formában. Vagyis Paul gitárosként hajt fejet a rockműfaj egyik leghatalmasabb énekeslegendája előtt, úgy, hogy egy fia ének sem csendül fel a dalokban. Bevallom, elsőre én sem tudtam, mi értelme van ennek, de némi ismerkedés után ráéreztem, és ha inkább csak különlegesség is ez a lemez, a Mr. Big és a Racer X virtuóza azért ezúttal is rendesen odatette magát. Ronnie nagyságát pedig még ezzel a látszólag paradox megoldással is maximálisan igazolja a végeredmény.

Miért is mondom ezt? Nem pusztán amiatt, mert a tizenkét dal hallatán ismét, századszorra, ezredszerre is mellbevágott, mennyire elképesztően jók és időtállók ezek a számok, legyen szó Rainbow-ról, Black Sabbathról vagy DIO-ról, pedig egyébként ez sem elhanyagolható szempont. Komolyan, egyszerűen nem tudok elképzelni olyan közeget és formátumot, ahol és amiben egy Man On The Silver Mountain, egy Heaven And Hell, egy The Last In Line ne működne maradéktalanul, és ez már önmagában párját ritkítja. A másik szempont, hogy a dalokat végigszólózó Paul alapvetően természetesen Ronnie énekdallamaiból indult ki sajátos főszerepe megformálásakor, és mondanom sem kell, ebben a formában megint csak muszáj virtuálisan földig hajolni az immáron tizenhárom éve halott Dio zsenialitása előtt. Ennél szemléletesebben aligha lehetett volna bemutatni, hogyan töltötte meg önálló hangszerként élettel Ronnie páratlan torka ezeket az önmagukban is briliáns zenei alapokat.

megjelenés:
2023
kiadó:
Music Theories / Mascot
pontszám:
- /10

Szerinted hány pont?
( 18 Szavazat )

Paul persze nem elégedett meg annyival, hogy 57 percen át a gitárjával szinkronizálja Diót, hanem igyekezett még tovább színezni, vérbeli '80-as évekbeli gitárhősként továbbgondolni az alapokat. Szolgai utánjátszásokra, fantáziátlan Blackmore-, Iommi- és Campbell-klónszólókra tehát senki se számítson, Gilbert ezen a fronton mindent a saját képére formált, ugyanakkor kellő alázattal közelített az alapanyaghoz. Ennek köszönhetően, nem tagadom, nekem jólesik hallgatni ezt a lemezt: a dalok mind ezerpontosak, kivétel nélkül a műfaj csúcsalkotásai közé tartoznak, Paul pedig ezzel az egyszerű, de nagyszerű módszerrel tett beléjük egy alapos csavart. Márpedig, valljuk be, e szakállas, negyvenes-ötvenes darabokat azért nem egyszerű új szemszögből megmutatni, hiszen mindannyian ezeken nőttünk fel, és úgy szeretjük őket, ahogy vannak.

Bár összességében az egész lemez kellemes hallgatnivaló, azért nem sikerült mindegyik átdolgozás egyformán erősre, a legnagyobbat – cseppet sem meglepő módon – a jammelősebb megközelítésű darabokban sikerült villantani. A Man On The Silver Mountain talán az egész album legfantasztikusabban sikerült perceit hozza, ez tényleg libabőrös lett Paul over-the-top, de végig érzelmekkel csordultig telített, virtuóz, de megadallamos játékával. Időről időre beleborzong a hallgató a Heaven And Hellbe is, de hát eleve annyira drámai és valószínűtlenül monumentális a nóta, hogy ennek az átértelmezésnek is maximálisan kedvez. Legkevésbé pedig egyértelműen a Stand Up And Shout ül, itt talán túl direkt, túl egyenes az alapanyag az efféle kalandozáshoz. Utóbbi az egyetlen momentum, ahol azt mondanám, hogy inkább elvenni sikerült az eredetiből, nem pedig más fényben láttatni. Viszont jó pont, hogy Paul nem pusztán a legnagyobb jukebox-örökzöldekhez ragaszkodott, és itt figyel az örök favorit Country Girl meg a Starstruck is.

Mint írtam, inkább amolyan kuriózum ez a lemez, pontozni éppen ezért nem is fogom, de azért nem gyenge attrakció, ha egy gitárhős ennyire stílusos és méltó módon emel kalapot egy énekes előtt egy ennyire sajátos vállalkozással. Nem mondom, hogy mindenkinek bejön majd ez az anyag, de nálam működik. Márpedig én az említett Dio-korszakok elkötelezett híve vagyok, szóval a finnyás rajongó tesztjén maximálisan átment ez a lemez.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Watch My Dying - Gödöllő, Trafó, 2003. május 23.

 

Wackor - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.