Shock!

június 04.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Kill Devil Hill: Kill Devil Hill

Az úgynevezett szupergroupokat általában nem a ritmusszekciók szokták a hátukon vinni, de ebben az esetben erről van szó, hiszen a Kill Devil Hill két legismertebb tagja Vinny Appice doboslegenda (Black Sabbath, DIO), illetve Rex Brown basszerlegenda (Pantera, Down), akiket Jason „Dewey" Bragg énekes és Mark Zavon gitáros egészít ki négyesfogattá. A teljes ábrához ugyanakkor hozzátartozik, hogy elsősorban Appice bandájáról van szó, ahová Rex utolsóként érkezett. Javarészt már a dalok is készen álltak, amikor a basszusgitáros csatlakozott a formációhoz, de a hangszereléshez, illetve az összképhez azért elég rendesen hozzátette a magáét (ami egyébként végig hallatszik is az egész lemezen).

megjelenés:
2012
kiadó:
SPV / Steamhammer
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 35 Szavazat )

Zeneileg és hangulatilag a Kill Devil Hill világa két névvel lőhető körbe elég pontosan: az egyik a Black Sabbath (ez Vinny jelenlétének fényében aligha lep meg bárkit is), a másik pedig az Alice In Chains. Vagyis egyfajta sötét, súlyos, riffes metalról szól a játék, ami azonban végig nagyon dallamos és fülbemászó is egyben, és az egész albumban ott rejlik egyfajta '90-es éveket idéző rezgés. Nekem legalábbis egyből az jutott eszembe a nótákról, hogy bő tizenöt-húsz évvel ezelőtt egy csomó tradicionálisabb szabású banda kezdett el ebbe az egyszerre hagyományőrző, ám akkoriban ugyanígy korszerűnek is számító irányba tapogatózni. 2012-ben persze semmi értelme modernséget emlegetni, hiszen napjainkban már az Alice In Chains is klasszikus rockzenének minősül, így simán csak kortalannak tűnik a banda stílusa. Még ennél is jobb hír, hogy a Kill Devil Hill első lemeze jónéhány bivalyerős nótát rejt, és mivel a két hónappal csúsztatott kiadás okán hetek óta pörög nálam, így még csak az a vád sem érhet, hogy elhamarkodottan alakítottam ki e véleményemet.

Mint az jó előre várható is volt, a ritmusszekció természetesen az egész albumon atommódon dörren, és húz, mint egy gőzgép. Appice mindig is az egyik legmegbízhatóbb old school metal ütősnek számított, én személy szerint nagyon szeretem a játékát, és itt is hoz mindent, amitől a szakma nagyjai közé emelkedett. Semmit sem bonyolít túl, de témáinak íze van, pörgetései, díszítései pedig összekeverhetetlenek. Rex a Panterában annak idején a csendes tag szerepét játszotta, eközben azonban állati sokat tett hozzá a banda hangzásához (amikor csak lehetett, ezt a néhai Dimebag is mindig igyekezett kihangsúlyozni az interjúkban), sőt, később a Downéhoz is. A basszusgitár a mai rockzenék túlnyomó többségében szolgai gitárkövetővé, szimpla hangzástöményítővé silányult, ő azonban hálistennek sosem tartozott ehhez az iskolához, és most is olyan mélyeket fog a háttérben, hogy az ember önkéntelenül is elvigyorodik a témákon, főleg, hogy már a hangzása is mérföldekről felismerhető. Nagy panterásként el is morzsoltam néhány könnycseppet itt-ott, például a Hangman bevezetőjénél...

Az album ugyanakkor szerencsére nemcsak Vinnytől és Rextől jó. Igazság szerint Jason Bragg legalább akkora erősség ezekben a dalokban, mint ők ketten, és ezen alaposan meg is lepődtem, hiszen az énekest korábban a Pissing Razorsből lehetett ismerni. Ez a rettenetes elnevezésű banda az én emlékeimben amolyan arctalan Pantera kópiaként élt a fantázia leghaloványabb jelei nélkül, Bragg azonban rácáfolt az előítéleteimre, és végig állati ízes, hangulatos dallamokat hoz. Legyen szó doomosan, fenyegetően építkező súlyosságról vagy energikusabb, lendületesebb szerzeményről, gyakorlatilag mindenütt sikerült megjegyezhető, agyba beragadó melódiákat énekelnie hol Layne Staley, hol Phil Anselmo dallamos dolgainak nyomdokain. Hangja persze nem olyan karakteres, mint Layne-é vagy Philé, de kiváló torokról van szó, ez nem is kérdés. És ha már itt tartunk, Mark Zavon is pofás szólókat tesz hozzá a nótákhoz a masszív riffelés mellett, vagyis neki is jár a piros pont.

A markáns stíluson belül elég változatos az összkép, így az album szerencsére nem fullad unalomba, ráadásul csak két-három témát érzek kevésbé karakteresnek a tizenkettőből, és egyvégtében hallgatva ezek is szépen belesimulnak az összképbe. A lendületes, klasszikus hard rockos lüktetésű, ám zorallabban döngető War Machine, a talán leginkább Alice-ízű, már említett Hangman, a nagyon finoman építkező Gates Of Hell vagy a vontatott Time & Time Again simán a legjobb nóták közé kívánkoznak, fogóssági szempontból azonban a We're All Gonna Die, a klipesített Strange és az Up In Flames viszik a prímet. Meg persze a Voodoo Doll, ami némiképp elüt a többitől, itt ugyanis nem a Sabbath vagy az Alice In Chains ugrik be az embernek, hanem a kettő virágkora közötti évtized, konkrétan a '80-as évek vége. Ez a szárnyaló, ragadós és feelinges téma az akkori idők hangzásával lazán ott lehetett volna például az első két Lynch Mob lemez valamelyikén, és nálam gyorsan abszolút kedvenc is lett az anyagról.

Kicsit hasonlónak érzem a szituációt ennél a bandánál, mint az Adrenaline Mobnál (és a párhuzam nem csak nekem jutott egyből eszembe, hiszen a tengerentúlon már turnéztak is együtt). Eleinte nyilván mindenki a nagy nevek miatt figyel majd oda a Kill Devil Hillre, és a koncertekre is azért megy majd le egy rakás kíváncsi ember, hogy lássa Vinnyt és Rexet, de a többség záros határidőn belül rá fog döbbenni: a zenekar saját jogon is megérdemli a figyelmet. Egyelőre még nem feltétlenül beszélnék önálló Kill Devil Hill stílusról, de ez a bemutatkozás több mint ígéretes, és akkor is szívesen hallgatnám, ha a két nagyágyúnak semmi köze nem lenne hozzá. A furcsa nevet kezdem megszokni, a pocsék borítónak pedig úgysincs ma már jelentősége, vagyis ezekbe sem fogok belekötni. Újabb csapat a színtéren, akikkel érdemes megismerkedni.

 

Hozzászólások 

 
+8 #1 GTJV82 2012-06-07 08:54
Többször meghallgattam, és valóban érezni a fő hatásokat (AIC, Zeppelin, Sabbath) de mégis annyira jók a DALOK rajta, hogy képtelen vagyok 10/10-nél kevesebbet adni rá.
Nagyon jó!!!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.