Shock!

szeptember 19.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Unruly Child: Big Blue World

unrulychild_cNemrég még képes lettem volna foggal-körömmel harcolni a megtisztelő feladatért, hogy „megszakérthessem" Bruce Gowdy-ék legújabb albumát, most pedig, hogy itt ülök a klaviatúra felett az áhított megbízatással, már nem is érzem magamat annyira kiváltságos helyzetben. Mi is történt? Nos, röviden annyi, hogy a kultikus AOR zenekar cseppet elhúzta előttem a mézesmadzagot a Big Blue World első beharangozójával. Én naiv pedig már azt hittem, hogy nemsokára az év egyik legnagyobb szenzációjáról számolhatok be a melodikus rock színtéren, pedig valójában csak egy korrekt mű született, és semmi több. Utóbbi persze nem minősül okvetlenül rossz hírnek, sőt, még jómagam is csupán ízlelgetem az imént tett ténymegállapításomat, és csak újra és újra felteszem magamnak a Ponyvaregény című filmtörténeti alapvetés egyik közismert kérdését, miszerint „örülünk?" . Az írás végére talán le is teszem a voksomat valamelyik lehetőség mellett...

Bár az Unruly Child 2010-es évekbeli ténykedése kvázi tét nélküli játék (és sajnos gyanítom, hogy a következő évtizedben sem tapasztalhatunk majd e téren radikális változást), az utóbbi pár év mégis csak valamiféle rég látott vitalitást mutat a muzsikusok részéről. Na jó, ez alatt azért nem olyasmit kell érteni, hogy hirtelenjében monstre turnékat nyomnának, és a csapból is ők folynának víz helyett, viszont újabban mintha valamiféle rendszerességre törekednének a kiadványok tekintetében. Tavalyelőtt Can't Go Home címmel egy egészen pofás stúdióalbum jelent meg, a múlt évben egy milánói koncert kép- és hanganyaga vált elérhetővé, idén pedig a diszkográfia újabb gyarapodásáról érkezett bejelentés.

megjelenés:
2019
kiadó:
Frontiers
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Mint említettem, kezdeti lelkesedésem kissé elhamarkodott prognózist szült a lemezzel kapcsolatban. Az elsőként nyilvánosságra hozott, egyben albumnyitó Living In Someone Else's Dream ugyanis a teljes anyag ismertében már inkább tűnik csupán jó marketingérzékkel kiválasztott felvezetésnek, mintsem ténylegesen definitív dalnak. Toronymagasan a lemez legerősebb szerzeménye, ahol gyakorlatilag lehetetlenség bármibe is belekötni, leszámítva a szomorú tényt, hogy ugyebár mindenfajta slágerfaktor dacára ma már nem igazán lehetséges mainstream babérokat aratni egy efféle opusszal. Pedig itt aztán tényleg minden a helyén, a „levakarhatatlan" refréntől óa kellemesen édeskés dallamvilágon át egészen az apró hangszerelési finomságokig. Utóbbiak bennem helyenként még a Trevor Rabin nevével fémjelzett Yes-albumok világát is felidézték, amit persze korántsem éltem meg negatívumként, sőt! A „rabinizmusok" egyébként a folytatásban is előjönnek, a magam részéről legalábbis a lassan pulzáló All Over The World egyes harmóniavezetési megoldásait szintén a Művész Úr munkásságával rokonítom. Egyébiránt a nóta egy újabb telitalálat, és itt még szilárd meggyőződésem volt, hogy a Big Blue World előkelő pontszámért verseng. Valamiért azonban innentől kissé megcsappanni látszik a muníció.

A Dirty Little Girltől kezdve az élénk dinamizmust egyfajta takarékláng váltja fel, és nagyjából a játékidő utolsó harmadáig kell várnunk egy újabb érdekfeszítő megmozdulásra. Amikor már majdhogynem menthetetlenül belesüppednénk a szentimentalizmusba a Beneath A Steady Rain környékén, az utolsó három dal szerencsére némiképp még képes visszahozni a lendületet. Ekkor tulajdonképp folytatódik az a vonal, amelyet még a kezdés ígért, és amelyet véleményem szerint talán érdemesebb lett volna végigvinni a teljes nagyából 50 percen keresztül. Abban az esetben minden bizonnyal egy jóval pozitívabb kicsengésű recenzió születhetett volna részemről, ebben a formában azonban közel sem érzem arra érdemesnek a friss produktumot, hogy szuperlatívuszokat aggassak rá. Egy tényező viszont mégis megmenti a produkciót a totális langymelegségtől, ez pedig nem más, mint Gowdyék zenészi kvalitásai, amelyek már helyből a nagy átlag fölé pozícionálják őket. Hiába, azért nem véletlen, hogy a formáció több tagja külön-külön is a szakma elismert nevei közé tartozik. Különösképp jelentős pluszként szolgál Marcie (hajdanán Mark) Free énekteljesítménye, aki a '90-es években történt átalakulás és persze a hangszálak terhelhetőségét tekintve szintén nem jelentéktelen életkora dacára máig megőrizte egykor megismert sajátos hangkarakterét. Önkifejezési módját tekintve például hallhatóan nem sok minden változott még Mark néven folytatott tevékenységéhez képest.

Tehát: „örülünk?" Egyrészről mindenféleképp, hisz az Unruly Child neve már önmagában garantál egyfajta szakmai nívót, amelyet ezúttal is megkaphatunk. Viszont egy kicsivel több dinamizmus és kevesebb merengés esetén érzésem szerint egy jóval kompaktabb anyag állhatott volna össze, amely még több okot adhatna az örömre.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.