Shock!

Valószínűleg nincs ember a táborban, aki ne értene velem egyet abban, hogy Anneke van Giersbergen ugyanúgy pótolhatatlan a The Gatheringben, ahogy Rob Halford is az volt a Judas Priestben vagy Bruce Dickinson az Iron Maidenben. És nemcsak azért, mert a klasszikus, megkerülhetetlen, korszakalkotó lemezeiket vele a mikrofon mögött jelentették meg, hanem azért mert valóban az egyik (ha nem a) legjobb a színtéren mozgó énekesnők közül, emellett pedig végtelenül karizmatikus, pozitív, közvetlen és imádnivaló személyiség. Így amikor tizenhárom év és hat közös nagylemez után, 2007-ben úgy döntött, hogy szeretne inkább szólókarrierjére koncentrálni, illetve kipróbálná magát másfajta zenei közegben és stílusokban is, lépése óhatatlanul a The Gathering sajnálatos marginalizálódásával járt együtt. 

Minderről persze a zenekar, pláne Anneke utódja, Silje Wergeland tehet a legkevésbé, csak – hogy a fenti példánál maradjunk – hirtelen az Iron Maiden is sokkal kisebb helyeken találta magát Blaze Bayley-vel a mikrofon mögött. Amikor pedig visszatért Bruce, rögtön százezrek tomboltak rájuk a Rock In Rión. A lépték persze itt egészen más, de azért nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a The Gathering-tábor egy emberként kapott a szívéhez, amikor tavaly decemberben megérkezett a hír, hogy a Mandylion harmincadik születésnapja alkalmából a csapat újra abban a felállásban tervez koncerteket, amiben a lemezt rögzítette. Azaz nemcsak Anneke tért vissza a kötelékbe, hanem az 1998-ban távozott gitáros, Jelmer Wiersma is.

Eredetileg mindössze két koncertről volt szó, de ezekre olyan hamar felszippantottak minden jegyet, hogy gyorsan hozzájuk csaptak még hármat, így végül szerdától vasárnapig, összesen öt egymást követő este lépett színpadra a régi/új felállás. Persze a plusz dátumok is pillanatok alatt teltházasra futottak, és mi is lemaradtunk volna róluk, ha nincs egy kedves olvasónk, aki kisegít minket vasárnapi jegyekkel – örök hála neki ezért. Szóval végül augusztus 30-án én is felülhettem a repülőre, hogy a leszállást követően, Eindhovenből még kábé egy órát vonatozzak Nijmegenig. Ez az a hely, amit a The Gathering mai is szülővárosának tekint, és számomra külön szimpatikus, hogy a koncerteket is az itteni, ránézésre kábé ezer férőhelyes Doornroosje klubba szervezték. Nyilván kétszer ekkora helyszínt is simán telepakoltak volna bárhol másutt is. Nijmegen amúgy egy hangulatos, tipikusan holland kisváros, a római korba visszanyúló történelemmel, és ha nem is lett belőle erre a pár napra The Gathering-city, ahogy Tilburgból lesz jövő héten Ayreon-town, azért a városkában járva-kelve lehetett érzékelni, hogy nagy dolgok zajlanak éppen. Bárhová mentél, mindig jött szembe valaki The Gathering-pólóban, és rengeteg angol/spanyol/német/szláv szót lehetett hallani. Meg persze magyart is, hiszen a koncertekre komoly létszámú kontingens zarándokolt el tőlünk is.

Nijmegen messze nem Hollandia rockfővárosa – ez a jelző náluk Eindhovenre illik leginkább –, ennek ellenére a Doornroosje talán a legjobb klub, ahol életemben jártam. Eleve hatalmas pozitívum, hogy a belváros szélén, illetve a városi buszvégállomással és vonatpályaudvarral szemben, konkrétan azoktól 50 méterre található, így könnyen megközelíthető akkor is, ha turistaként a történelmi negyedben szálltál meg, de akkor is, ha messzebbről érkeztél. Emellett a klub kialakítása is végtelenül hangulatos: van egy külön kisterem, kávézóval egybekötve (itt volt a merch), a ruhatár ingyenes, de akadnak értékmegőrző szekrények is, a vécé kulturált, a személyzet rendkívül barátságos, a beléptetés meg abszolút gördülékeny. Ami viszont a legfontosabb, hogy a nézőtér egy-egy lépcsőfokkal három szintre osztott, azaz akkor is mindent és mindenkit látsz a színpadon, ha csak leghátulra fértél be, és nem is vagy épp égimeszelő. A lépcsőfokok mentén egy-egy ledcsík fut végig, így a koncert alatt sem töröd ki a nyakad, ha ki akarsz menni a terem mindhárom oldalán végignyúló bárpultok egyikéhez, de mégis van elég egybefüggő hely a pódium előtt, ha a közönség vérmesebb része mosholni akar (nem akart). A széles, saját bárpulttal bíró karzat már csak hab a tortán, és persze ide is felmehet bárki, mindenféle VIP-jegy nélkül. Szóval az ünnepi eseményekhez végtelenül színvonalas helyszín is társult, és természetesen a hangzásban sem volt hiba egy pillanatra sem. Ez talán annak is köszönhető volt, hogy az ötödik és egyben utolsó koncertre már rutinból összelőtték a cuccot, de tény, hogy az első hangoktól kezdve kristálytisztán szólt minden egyes hangszer. A hangerő-potmétert egy kicsivel még feljebb lehetett volna tolni talán, de ezt leszámítva tényleg tökéletes volt a technika. És persze a zenekar is.

Előre lehetett tudni, hogy bár elhangzik a Mandylion egésze a koncerteken, nem az album sorrendjében vezetik elő a dalokat, sőt, még csak nem is egybefüggően adják elő a harminc évvel ezelőtti klasszikust. A Strange Machines helyett így a címadóval kezdtek, a lassan hömpölyögve építkező dal hangjaira pedig egymás után érkeztek színpadra a zenészek, majd a legnagyobb üdvrivalgást besöpörve befutott végül Anneke is. Innentől kezdve pedig el lehet képzelni az események hatását: adott egy anno komoly undeground szenzációt keltő lemez, aminek dalait végre ugyanaz a hang adja elő, akit – néhány kivételtől eltekintve – csaknem húsz éve nem lehetett hallani ebben a bandában. Nagyon nincs is mit csodálkozni azon, hogy többen is végigsírták az estét a meghatottságtól.

A Mandylion után az Eleanor következett, amiben csodálatos volt látni, ahogy Anneke is derékból headbangel. Óhatatlanul is bevillantak ekkor az azóta legendássá vált, 1996-os Dynamo fesztiválos koncertjük felvételei, ahol még jórészt hátközépig érő rőzsével tolták, és még felvételről is eksztatikusnak hat az egész. Mostanra mindenkiről leestek a hajak, a hangszeresek pedig inkább csak magukba fordulva muzsikálnak, de Anneke önmagában is elég ahhoz, hogy elvigye a komplett show-t, hiába kissé jellegtelen a többiek színpadi jelenléte. A harmadik Fear The Sea után aztán Anneke közölte, hogy kérnek egy perc szünetet, majd a komplett zenekar levonult a kissé értetlenkedő publikum szeme láttára. Röviddel utána viszont már vissza is tértek, a holland eladások után frissiben, aznap megkapott Nighttime Birds-aranylemezekkel, majd bele is csaptak az arról a lemezről egyedüliként elhangzott On Most Surfacesbe. Anneke előtte félig viccesen azt is megjegyezte, hogy két év múlva talán ezen lemez jubileuma kapcsán találkozunk majd.

Innentől megszakadt tehát a Mandylion-dalok sorozata, és egy időre a csapat a kisérletezősebb, lelazult anyagaira koncentrált, már Jelmer nélkül, mindössze René Rutten gitározásával előadva a dalokat. Ebben a blokkban a How To Measure A Planet? vitte a prímet, amiről két tétel is felcsendült (Pobably Built In The Fifties és Great Ocean Road), de volt Broken Glass A Souvenirsről és Waking Hour Is A Home-ról. A Jelmer nélküli blokkit az if_then_else egyik gyöngyszeme, a rendkívül hangulatos Analog Park zárta, majd érkezett az In Motion #2, már ismét kétgitáros felállásban. Ekkor már végképp népünnepélybe fordultunk át a valaha született egyik legjobb szomorkás, szerelmes balladával, a Leaveszel, majd a rendes játékidőt záró Sand & Mercuryval. Szerencsére a vizuális hátteret is abszolút ízlésesen oldották meg: kevés volt az AI-videó, helyettük inkább színes fényekkel, illetve a színpad egyes részeinek árnyékba burkolásával vagy Anneke reflektorfényben fürösztésével emelték a hangulatot.

A ráadást aztán mi más is kezdhette volna, mint talán legemblematikusabb daluk, a Strange Machines, amit Anneke személyes kedvence – nekünk legalábbis erről vallott pár éve egy interjúban –, a Travel követett. Ennek indítása kicsit akadozott, ugyanis a közönség szűnni nem akaró ovációja megzavarta a beszámolásban Hans Rutten dobost, amin mindenki jót mosolygott, majd második nekifutásra már sikerült belekezdeni a dalba. Az estét végül a Saturnine zárta, talán az egyetlen olyan daluk, ami tudja még emelni egy koncert fényt a Strange Machines után. Anneke ebben eleresztette az este egyetlen közönségénekeltetését is, a nagyjából fele-fele arányban holland, illetve külföldi publikum pedig még a vége után is hosszasan folytatta az óóó-zást a dal vezérmotívumára.

Fantasztikus élmény volt ez a koncert, azt pedig már most tudni, hogy jövőre is lesznek hozzá hasonló jubileumi ünnepek, nemcsak hazai pályán, hanem például Mexikóban, Németországban, Lengyelországban és Romániában is. Mivel pedig Anneke, ha félkomolyan is, de kvázi belengette a Nighttime Birds-koncerteket, csodálkoznék, ha 2026-ban véget érne együttműködése a zenekarral. Ki tudja, talán még egy közös lemezben is reménykedhetünk valamikor, pláne, hogy újra a fedélzeten van Jelmer, így pedig hátha visszakanyarodnak a metalosabb vonalhoz is. Tudom, túl sokat akarok...

Fotó: Doornsroosje