Shock!

január 28.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sziget Fesztivál 2004 - Budapest, 2004. augusztus 4-11.

2004. augusztus 3. kedd - 0. nap

Kiadós kavarás után odaértem a hídhoz, ahol nem volt senki belépni vágyó rajtam kívül, ilyen még sosem történt, de azért bementem. Na, bent aztán már alig találtam üres helyet a mozinál, ahova már csak hagyománytiszteletből is tesszük magunkat, mióta Sziget a Sziget. Körbe mindenki németül beszél, annyi baj legyen. Nulladik nap lévén semmi említésre méltó nem történhet és nem is várom el tőle.

időpont:
2004. augusztus 4-11.
helyszín:
Budapest, Hajógyári sziget
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )

2004. augusztus 4., szerda - 1. nap

Idén ismét a Hammer Sátornál kezdődik a túra, nevesül a Vale Of Tears nyitja a hetet. Kicsit egy helyben topogásnak érzem a zenekar dolgait az utóbbi időben, ugyanazt hozzák érzésem szerint évek óta. A közepe felé lendületet vesz a zene, a basszusgitár ügyes dolgokat hoz, előkerül az Arch Enemy feldolgozás is, tulajdonképpen korrekt koncert kerekedik ki.

A Gutted két új gitárossal bukkan fel és nem túl tiszta hangzást kap, ami kifejezetten nem előnyös ilyen sűrű zenénél, ahol résen kell lenni, ha lépést akar az ember tartani a bandával. Namost ez nekem az istenért sem sikerült. Gyakorlatilag egyetlenegy riffre sem emlékszem, csak a benyomásra, hogy jó kemény, komplex death metalt játszanak még mindig. A második album már a kecsegtető nevű Nice To Eat You Recordsnál fog kijönni, remélhetőleg majd itthon is lehet kapni, nem csak délkelet-Japánban, mint az elődjét.

A CasketGardent nyugodtan nevezhetjük népszerű zenekarnak, szépszámú és igen lelkes közönség várja őket, ők pedig lelkesen játszanak még a készülő új albumról is. Lendületes, dinamikus a koncert, kivéve a kissé felesleges intermezzókat a dalok közben, a frontember nagyon rakkenról néha, nem mindig szerencsés módon. Meg egy arc folyamatosan bohóckodik a színpadon a fényképezőjével, legalább félezer fotót csinál, nagyon zavaró egy idő után. Amúgy remek koncert, együtt van a zenekar, semmi bénázás, topogás nincs. Az At The Gates hatást persze mindenki egyként rámondja a dalokra, aki csak egyetlenegyet is hallott a svéd legendától, de ettől függetlenül profi módon tolják. Van persze ATG feldolgozás, a Slaughter Of The Soul lemezről az Under A Serpent Sun, meg a szokásos Heartwork a zseniális Carcasstól, amit szerintem nagyon nehéz lehozni élőben. A végén jön a Blinded By Fear (At The Gates) Jakab Zolival, hibátlanul. Második lemez rendel.

A Sear Blissnek megint sikerül akkora szégyentelenül hulladék hangzást összehoznia, hogy az dühítő, tudván, hogy mennyire jól sikerült a most megjelenő új album. Innen is hallhatunk (?) dalokat, az egyikben az országos sátán Csihar Attila is színpadra lép, nem okoz csalódást. A szintik még mindig samplerről mennek, a kult The Pagan Winter demóról pedig még mindig nem feledkezhetnek meg. Nem is szabad.

Át a Bahiához Wackorra, akik viszont állatul szólnak és úgy is nyomják. Itt is van vendég, stílszerűen a teljesen széjjelcsúszott Palika az Isten Háta Mögöttből, zsák és a foltja ugyebár. Nincs sok hókuszpókusz, jönnek a fura számok egymás után nagy iramban, magabiztos előadásmóddal, gördülékenyen, a végén pedig megkapják a tapsot, amit megérdemelnek. Keresse a lemezt, aki új dolgokra kíváncsi!

A Hammernél pedig a Cannibal Corpse franc tudja hányadszor idehaza. És megint ugyanolyan precíz gépként küzdik végig a tényleg hosszú programjukat. Iszonyat hőség van a sátorban, a színpadon leginkább, de ezek úgy játszanak, mintha nem lenne kínkeserves még ácsorogni sem ebben a szaunában, ahol a plafonról csöpög a fejedre a pára. Szóval ezeken az embereken két kilométerről látni, hogy mennyire szeretik ezt a visszataszító és csúf zenét, és ez jó érzés. Alex Webster pedig egy ufó. Vannak egészen korai számok is a klasszikusok mellé, a Corpsegrinder által külön a hölgyeknek ajánlott balladisztikus Fucked With A Knife például már nevezhető annak. De méginkább a végefelé előadott Staring Through The Eyes Of The Dead vagy a Skull Full Of Maggots. A ráadás pedig mi is lehetne más, mint az Ace Venturát is megjárt Hammer Smashed Face, ami egyértelműen a legjobb Corpse dalocska. Egy kitűnő zenekar.

A Táncdalfesztiválsátorban Korda György fellépése következett volna, de alig férünk be, annyi az ember. Félmeztelen tombolnak, nagyobb a nyomulás, mint a kannibálokon. A Művész Úr fénylő arcával, moncsicsihajával kedves látványt nyújt, közben énekli hogy mammamma-mammammamariama, iszonyat pogó midenfelé. A dal végeztél Gyuri bácsi konferálná a következőt, de a tömeg percekig tartó, ütemes "kor-da-gyuri! kor-da-gyuri!" skandálással egyszerűen beléfojtja a szót. A Corpse után mellénk csapódott holland srác nem igazán érti a helyzetet, elég bután néz. Bejön Klárika is, de ekkor Fieldy néni összeroppan ez események súlya alatt és a pánikroham előtti legutolsó pillanatban kitiporja magát ebből a lázálomból. Követjük.

Ezután fogalmam sincs merre voltam, de a KFT-re emlékszem a Siemensben. Mit ad isten, megint ugyanolyan barátságos, meleg (na nem olyan) hangulatot szerkesztenek, mint tavaly, szintúgy a legelső napon. Kellemes a kontraszt a Cannibal Corpse után, így válik teljessé ez a nap. Szinte ugyanaz a program, mint a múltkor, kivéve, hogy azóta megjelent a Higiénikus ember című újabb lemez, amiről az elég hülye címadót elő is adják. Amúgy a sok ismert dal megint, még a Volvó is, amit imádok. Leírhatnám ugyanazt, mint tavaly, a ráadás megint a Balatoni nyár, gyönyörű kék fényekkel. Az egész kifogástalan hangzásban, még az énekeffektek is tökéletesek. A közönség szeretetét nem lehet nem érezni, vagy csak az egészen elvetemültek nem éreznék. Én meg azért annyira nem vagyok az.

A Moby Dick és az Ektomorf áldozatul esett Laár Andrásnak sajnos. A Tesstimony régi felállásából én csak Forray Tamás basszusgitárost ismertem meg, a zene is megváltozott. Dinamikusabb lett és bár jó későn kaptak lehetőséget, elég sokan maradtak rájuk kíváncsiak még ilyen hajnali fél háromkor is. A legutolsó anyagot jól megdicsérték mindenfelé és szerintem is a legjobb idáig. Jól játszottak, kicsivel több karaktert viszont még kaphatnának maguk a dalok, a végefelé már egybefolytak. Ja, a dobnál elég zavaró volt, hogy a gyors tempóknál egyszerűen eltűnt a pergő. A P. Mobil feldolgozás jót tett a koncertnek, bár a Mobiltól tulajdonképpen kis híján rosszul vagyok, ezt jól megcsinálták. A legvégén pedig még egy Blinded By Feart hallhattunk, nagyon népszerű szám lett ez, úgy látszik. Ezúttal a CasketGardenes Pisti volt a vendég a változatosság kedvéért, aki így kétszer is abszolválhatta ezt a nótát egy nap alatt.
Itt nagyjából véget is ért az első nap, bár azt hozzá kell tennem, hogy ezután ettem még fahéjas kürtöskalácsot, aminek egyáltalán semmilyen íze sem volt.

2004. augusztus 5., csütörtök - 2. nap

Nem emlékszem mi történt az elején, öregszem vagy mi van, csak mentem, mentem és egyszercsak a Nagyszínpadnál voltam, ahol a szörnyeteg Zanzibár játszott. Gyorsan átszaladtam a színpad előtt. Ezután lekéstem a Vujicsicsot, a Bridge To Solace-t és az Eclipse-et is. Elnézést kívánok, remélem valamelyik kevésbé naploper kolléga ír majd róluk. Az Insane végére értem be a Hammerbe és legott meg is lepődtem, mert egy teljesen unszimpatikus, összebarkácsolt, túlságosan naprakész társaságként voltak bennem elkönyvelve, erre pont fordítva. Mondjuk naprakésznek nevezhetjük, de sokkal egyénibbnek tűntek, mint a lemezeken. Jól megírt témák, rendes ének, rutinos játék, valami ilyesmi. A végén egy francia srác is feljött, akit nem ismertem és előadtak egy számot, amit szintén nem ismertem, de jó volt. Sajnálom, hogy erről a koncertről ilyen csúnyán lemaradtam, de ki gondolta volna?

Ezután átsétáltam a szokásos ciki Kispál fellépésre, amiért egy emberként röhög a társaságomban mindenki, de én nem engedek a negyvennyócból. Ittas tinicsajok mindenfelé, én meg a szimatszatyros gimnazista éveimet keresem ilyenkor és rendre találok is belőlük darabkákat, nem is kell figyelni, csak hagyni, hogy ez a hülye Lovasi újra elénekelje, amit annyiszor akkor. És el is énekli, mert rögtön az Ágy, asztal, tévével kezdenek, nagyszerű. Vannak vendégek is, Varga Líviusz és az Animás Jucika is a De szeretnékben. Kispál szájában hogy, hogy nem, mindig lóg a cigi, csak azt nem látja senki, mikor gyújtja meg. Nekem a csúcspont a Halszív és a Csillag vagy fecske, amik között időben van tizenpár év. Elég váratlanul a záró dal a Múlató a Holdfényexpresszről. “Ennyi volt tényleg, tényleg csak ennyi, sakkban csak paraszt, kártyában betli”.

Miután a Kispálon szanaszét rugdosták a térdemet, nekem meg valami bárgyú mosoly ragadt az arcomra, úgy közlekedtem össze-vissza, egyszerűen elfelejtettem a Children Of Bodomot, mi több, abszolút logikátlan módon a Nagyszínpadnál kötöttem ki újra, ahol Busta Rhymes kezdett. Vagy azt hittem, hogy kezd, vagy nem tudom, mi is volt. Először kijött egy dj, magyarázott, konferált, bujtogatott, lelkesített, hergelt, fakin ez, fakin az, aztán kijött két kék kosárlabdamezes férfi és ők is fakinoztak. Azt hiszem, ez volt a Busta Rhymes koncert. Én még azt sem tudom, melyik volt a főhős. Szerintem az egyik kosárlabdamezes, mindenesetre fantasztikus volt, köszi. Pedig a klipek zseniálisak.

Superbutt. Kiváló. Rutinos. Szabinak haj nőtt a fejére, ettől kevésbé törvénytelen a megjelenése, Vörös Andris pedig jól tudja, hogy kell egy frontembernek viselkednie. Szokásosan arányosan szólnak és szokásosan jó dalokat szednek elő. Sokan vannak idelent is, circle pit a bátrabbaknak, mezei bólogatás a cseresornak. A Pioneer sem maradhat ki, aminek a klipje eljutott a német Viváig is, Gyula vitéz télen-nyáron. Élvezetes koncert elejétől a végéig.

Csakúgy, mint a Wall Of Sleep, ami perpillanat majdnem Mood, miután ugye Greff Andris elment, cserébe kisegít Hegyi Kolos. Szóval ez a zene igazi, emberi és súlyos. Ahogy a doom zenéknek általában lenniük illik. Azt gondolnánk, hogy ilyen kései időpontban nem a legszerencsésebb dolog kifogni egy doom metal koncertet, de akkora energiát ad ez az ötös, hogy aki ott van, az nem felejti el egyhamar, én legalábbis nem szeretném. A saját gyöngyszemek mellett utolsóként előadott Children Of The Grave-re pedig még a Superbutték is ott bólogatnak a színpad szélén. Sok sikert nekik sokáig!

A Replika még ezután is talpon tud maradni és meglepően nagy tábornak szólni. Úgy érzem, hogy az a lendület, ahogy annak idején betörtek az extrém metal szcénába alábbhagyott, nem szerepelnek annyit, mint akkor, de például a legutolsó lemezük nagyon tetszik és élőben is tök jók. Csató hangja még mindig kőkemény és tudja, miket kell mondani, nem viselkedik tapló parasztként a számok között, mint az szinte kötelező ebben a zenei közegben.
Ennyi erre a napra, asszem.

2004. augusztus 6., péntek - 3. nap

A harmadik napom a leghiányosabb. Az első, amit látok, a De Facto és teljesen ugyanaz a helyzet náluk, mint tavaly ilyenkor, eltekintve attól, hogy már csak Gyula gitározik. Meg attól, hogy ezúttal az énekeffektek nem jönnek ki úgy, ahogy szoktak. Kellemes, slágeres, kerek darkwave zene.

Az Árnyakról idejekorán lelépek, pedig az utolsó koncertjük volt, vagy mi. A The Gathering annál jobban érdekel. Nem vagyok ezzel egyedül, szépen megtelik a sátor, a színpadon pedig varázsolnak. Anneke nyakában egyre gyakrabban van gitár, aminek főleg a régebbi, metalos daloknál van jelentősége, és vannak ilyenek is, például az Inuit, vagy az áttörést hozó Mandylion témái, de persze inkább a repülésen és a puhaságon van a hangsúly. Szépen, tisztán játszanak. Anneke sokat mosolyog, tudja ő jól, milyen sok minden van a dalaikban, hullanak, szállnak, sodródnak, bukfenceznek a hangok lefelé, felfelé, mint toll a szélben és vonzzák az élőket maguk után. Az utolsó tíz percben mutatják meg, mi lüktet bennünk mindig, de csak ilyenkor hallhatjuk, ha ők kinyitnak minket. Aztán úgy hagynak, nekünk meg be kell takarózni megint egyedül. Úgyhogy nekem ennyi volt a péntek, jóccakát!

2004. augusztus 7., szombat - 4. nap

A csajok kitalálják, hogy lecsúsznak azon a drótpályán és közben torkukszakadtából fognak sikítanak. Előtte viszont fel is kell mászni, az egész produkció sorban állással tart vagy másfél óráig, közben elered az a szép augusztusi eső első alkalommal az idei Szigeten. Mindegy, a végén csak lecsúsznak, tetszik nekik. A Tankcsapda ugye elmaradt, mert Lukács Laci újra emberi ágyúgolyó képében cuppant Földanya keblére, de azért ezt nem bántam, mert szerintem már az is minimum háromszor találkozhatott velük, aki csak a boltba akart leszaladni kenyérért. Viszont így az ő helyükre léphetett az In Flames, ami pont jókor jött, mert az eső ekkora állt el. Én meg pont olyan helyen álltam, ahol szinte teljesen tökéletesen szólt minden. Oké, az ének kicsit hátul volt, de a gitárok szakítottak erőteljesen. És az a lendület és energia, ami a színpadról jött, legalább ennyit számított. Nem nagyon voltak beijedve, enyhén szólva. A szintit/samplert elhagyták a reptéren, de annyira nem hiányzott. Persze szerintem emiatt volt, amit kihagytak, de például eljátszották a Moonshieldet, amit mostanában mintha hanyagoltak volna, pedig olyan szép kis folkos téma. A Reroute To Remainről volt talán a legtöbb dal és azért lehengerlően tudnak zenélni, az megint kiderült. Vadul és mégis precízen hozták a zakatolós, sokszor thrashes, gyors tempókat, talán egyszer mentek be az erdőbe, de nem volt vészes. Póver volt.

A tévémetálos Rasmusra természetesen fitymáló és mélyen megvető kifejezéseket használtunk, miközben igyekeztünk át Amorphisra. Nem vártam túl sokat tőlük a tavalyelőtti eset után, meg láttam más, elég langyos koncertfelvételeket, amik nem voltak bíztatóak. A sátorban viszont megint csak összegyűltünk, alig fértem el. A finnek felsétáltak, nekem pedig az első hangnál megszűnt a világ túlnyomó része. Őszintén szólva nem tudom, mi történt velem, de annyira átjárt a zene, ahogy csak nagyon szerencsés esetekben szokott. Nem is akarom részletezni, mert nem tudom kellőképpen körülírni, de egy csoda volt.

Többen mondták utólag, hogy Pasi hamis volt, mint a ház, de esküszöm, énnekem minden ott szólalt meg, ahol annak a helye kitalálva van. Minden egyes albumról játszottak, még a The Karelian Isthmusról is, amire szerintem nagyobb tétet senki nem kockáztatott volna meg, de tényleg elhangzott sok fontos dal, az Against Widows, The Castaway, The Orphan, Cares, My Kantele, Goddess (Of The Sad Man), The Way, Divinity, Evil Inside és a Day Of Your Beliefs, azzal az egy-az-egyben VHK motívummal (Ég és Föld ünnepe) és a refrénnél az iszonyatos súlyú, őserejű riffel. És végül az elmaradhatatlan, emblematikus, fagyos, magányos Black Winter Day. “A black winter day, no, darker than that, gloomier than an autumn night”. Harmónia, szépség, szomorúság, lobogás, létezés, most ezekre gondolok, amikor az Amorphis előkerül. A Sziget legjobb koncertje volt számomra.

Ezek után a Depresszió nevű együttest minimum ignoráltam és megpróbáltam Kampec Doloresre átballagni, de nem sikerült, mert közben az egyik hölgynek felajánlottam, hogy a nyakamban elviszem a Bahiáig, de némileg túlbecsültem a testi erőmet és körülbelül tizenöt méter után egyszerűen felborultunk. A Drehernél ennek megfelelően inni kellett egy tequilát, majd eltévedtünk. Aztán egyszer csak Korai Öröm, amire már csak nagyon haloványan emlékszem, pontosabban arra igen, hogy a Wan2 sátor melletti dombocskán alszom és lassan csorog ki a nyál a szám szélén, a Korai meg még mindig játszik bent. Akkor gondoltam, hogy ebből már nem lesz énekes halott, jobb lenne nekem a sátramban, úgyhogy feltápászkodtam és hazamentem szépen. Aztán persze nem úsztam meg ennyivel, ott meg kifaggattak a parádés szerelmi ügyeimről is, volt tehát aznap minden, mint karácsonykor. Még akkor is, ha az egyébként eléggé meghökkentő buzisátor ezúttal kimaradt.

2004. augusztus 8., vasárnap - 5. nap

No igen, a vasárnap a Haldokló Mátkámé lesz, nyilvánvaló. Délben kiszabadulhatok a kultúra gettójából és kapok ebédet, köszönöm szépen annak, akit illet. Aztán nagyvonalúan nem csinálok semmit, csak a sátramban fekszem, mint valami Döbrögi, még a Sex Actionre sem mozdítom a fülem botját sem. Aztán nekiindulok a Bride-ra. Útközben Faith No More Tribute, de nem az igazi. A Nagyszínpadon meg Anthrax, amit sajnálok nem megnézni, mert egy nagyon szerethető lemezt csináltak most, de nekem a vallásom tiltja, hogy más zenekar koncertjét látogassam, ha MDB van. Meg rövidgatyám is általános iskolás koromban volt utoljára, akkor meg csak ZX Spectrumot hallgattam.

A My Dying Bride pedig újra a Szigeten, a tavalyi koncertet úgysem tudják felülmúlni, ez a szlogenem. Azért csak megpróbálhatnák. Gyűlik az éji vad, előkúszik a tavalyi intro és ezzel megkezdődik a szertartás. De nem is nevezném szertartásnak, mert bár van ebben a zenében ünnepélyesség, a koncert egyáltalán nem kiszámított, vagy modoros. Az angolok pedig mintha szánt szándékkal a legnyomorúságosabb, leglassabb, legkeserűbb dalaikat játszanák. A tavalyi műsorban volt egy dacos ellenállás, a hiábavalónak történő nekifeszülés, de itt csak a beletörődés, a megtörés, a gyász és a halál lángol és parázslik. A legrégebbi dal a Thy Cry Of Mankind, ami szintén nem sörivás örömeiről szól. Nem tudom, ezek a tagok mekkorákat bulizhatnak egy koncert után, de hogy itt leépítették a jelenlevők arcát az biztos, jókora parasztlengős pofont adva az úgynevezett sziget-fílingnek. És ezt ám nagyon nehéz lenne anélkül, hogy a szívük mélyéig ne éreznék magukénak azokat az érzéseket, amiről a zenéjük szól. Mindannyian magukba temetkezve, leszegett fejjel, vakon. Hozzájuk képest a fekete szemceruzás dark vonal csak komolytalan, üres póz, idétlen vicc, tinihiszti. Végtelenül súlyos. Végtelenül súlyos.

A kollektív léleköregítés után találkozunk az indexfórumos és metalfórumos fikagép patkányfalkával, úgy látszik, a Bride ezekben a körökben egységesen népszerű, csakúgy, mint a Korog, úgyhogy a delegáció átlátogat a Bahiába, ahol először nagyon elkezdünk röhögni Csiharék láttán. Iszonyatos kecskefejkollekcióval találkozhatunk ugyanis. Van bakkecske, kőszáli kecske, muflon, sima kos, rettentő szarvakkal felapplikálva. Ezek a zenészek fején vannak, kinek mi jutott. Azért látszik, hogy Csihar a főnök, ő a legelképesztőbb, bár a dobos szinte vízszintes agancsai sem semmik, még jó hogy vadászok nem járnak Korogra, tuti a szeme közé durrantottak volna két percen belül.

Többünknek az Ökörköri Kör jut eszébe a Frédi és Béniből. Aztán már tudunk figyelni a zenére is és úgy döntünk, hogy ez egyáltalán nem vicces. Hanem inkább ijesztő. Így együtt ezzel a széttördelt, perverz, gonosz zenével, Csihar Attila legalább annyira felkavaró, mélyből és magasból összevarrt, fércelt, démoni, sikító hangjával ez tényleg pokoli. A négyszámos promóból szerintem mind lemegy, hasonló a program a tavalyihoz (amikor egyébként ugyancsak a My Dying Bride után voltak láthatók ugyanitt). A hangzás más, nekem az jobban tetszett, itt kicsit mintha lágyabb lenne, nem olyan szúrós, tüskés. De azért üt bőven. Az évi egy koncertet ezzel sikeresen abszolválták. Most már lemezt követel a nemzet!

A két koncert maximálisan kielégítette az igényeimet erre a napra. Ezek után főtt kukoricát kellett keresni, de csak sajtos lángost sikerült találni, hogy gasztronómiai szempontból is beszámoljak a vasárnap éjszakáról.

2004. augusztus 9., hétfő - 6. nap

A hétfő ígérkezett a legsutább napnak, gyakorlatilag egyáltalán semmi sem érdekelt, kivéve az Európa Kiadót és a Besh o Dromot, amik természetesen egy időpontban kerültek megrendezésre. Az utóbbi győzött.
De előtte a jó öreg Hammer Sátor, ahol a Cross Borns már megint tök hamis. Olyan kesze-kusza, félig kész, szétcsúszott benyomást keltenek, pedig nem ma kezdték, de ez elég hm, harmatos.

És már itt is a nagyszerű Cool Head Clan! Molix Maximus tényleg roppant nagy, nem gondoltam volna, az egész Crowbar mondjon le! A közönségre is érdemes vetni néhány pillantást. A színpad előtt megy a szokásos dulakodás, van itt fogatlan punklány, tisztatekintetű punkfiú, irredenta fiatal horogkeresztes tetoválással, műanyagflakonban bort lóbáló tizenkét éves hülyegyerek, bőrszerkós, melírozott hajú rokkmaca, szétvarrt izomtibor és amikor elkezdődik a zene, ezek mind egymásnak esnek, mint egy rajzfilmben, csak a kezek, meg a lábak lógnak ki a forgatagból. A zene ehhez remek partner és főleg Zsolti, pláne amikor bekonferálja, hogy a következő szám címe a leggyakoribb kötőszavunk, jelesül a bazmeg. Nahát, azt az üdvrivalgást! Most már biztos, hogy ez itt a Magyarországi Nyelvészek Regionális Találkozója. Aztán amikor Zsolti felszólítja a delegált szakembereket, hogy egyszerre kiáltsák azt különleges, rusztikus szavunkat, hogy “faszfej”, nos, titáni kórust képez együtt a sok csillogó szemű fiatal. A frontember szerint erre elsősorban azért van szükség, hogy a szomszéd sátrakban is hallják, hogy itt bizony rokkbuli megy, basszátok meg! Ezek fényében egyáltalán nem értem, hogy miért gondolják azt az emberek, hogy a rockzene tufa parasztok alpári szórakozási módja. Szerintem basszák meg! Elhangzik természetesen a Szeresd a testem, baby!, valamint a Baby Sistershez hasonlóan nívós Nox együttes Százszor ölelj még! című remeke is. Tök jó, hogy van kiadó, aki büszkén felvállalja azt a kultúrmissziót, amit a Cool Head Clan teljesít.

Ezután egyszerűen elhúzunk a vérbe. Inkább beülök a Krisna Sátorba, ahol megint nem sikerül életképes vitába bonyolódni senki emberfiának a krisnás arccal, hullaprofin nem arra válaszol soha, amit kérdeznek tőle és ugyanazt hajtogatja. Hihetetlen. Amikor meg már kidülledt szemmel, kidagadt erekkel, üvöltve követelik tőle a választ arra a kérdésre, hogy az eszkimóval mi van, ha szerencsétlen csak a fókát eheti meg ötszáz kilométeres körben, mert nincsen növény, amit megzabálhatna helyette, akkor azt mondja, hogy most pedig jön a zenekar. Akik aztán hajnal négyig nyomják a választ mindenre.

Nade erre már annyira nem vagyok kíváncsi, inkább átmegyek a Világzeneire, ahol a Besh o Drom fog játszani. De előtte veszünk kínai kaját. Elképzelni sem tudom, mi van benne, de az nagyon sok. Kérdezem Zolcsit, ő már tavaly is evett, de fogalma sincs azóta sem. Leülünk a fűre a keverő elé és kezd is a zenekar. Finoman és tisztán szólnak, együtt vannak, öröm hallgatni, milyen lazán és milyen érzéssel játsszák ezt a balkáni, cigányos, fülledt zenét. Nem rontanak el semmit, csak jön ki a hangszerekből, mint egy mondóka, mint az egyszeregy, olyan egyszerűen, olyan dallamosan. Ülünk a fűben, mögöttünk német lányok táncolnak, előttünk kínai szószok lebegnek a tányérban és közben ez a kortalan, tarka, izgalmas zene – hát vannak ilyen pillanatok is. Ők pedig játszanak a készülő harmadik lemezről, meg persze az elsőről is (Kecskés), vagy a Nekemtenemmutogatolról (Igényes legényes). Szalóki Ági énekel sokat, aki másnap a Makámmal is. Van egy dal, amiben egy talán spanyol hölggyel énekel duettet a vége felé, nahát az a legszebb szám aznap!

A következőkben nem emlékszem a történtekre pontosan. Az Akelára már igen. Az első két lemez idején ú, de szerettem, abszolút képes voltam komolyan venni. Húsz színes pÓszterem ugyan nem volt az ágyam fölött, de együtt éreztem Főnökkel, milyen szörnyű lehetett, amikor letépték neki. Komolyan szerettem, mentem koncertekre, még van közös fotóm is velük 1993-ból. Aztán valami megváltozott és ott körülbelül a Fekete bárány lemeznél kezdtem kételkedni benne, hogy erre tényleg szükségem van-e. Aztán a Fővárosi emberkertnél biztos lettem benne, hogy nincs. És ebben azóta is eléggé biztos vagyok. Teltek-múltak az évek és hála a jóistennek, újra összeállt a nagyja a falkának és lett új album, amiből két dalt hallottam, és hát gyönyörűek. Főleg a Sej-haj című. A régi Drakulás intro után elkezdődik a program nagy lendülettel. Retek ugye a dobos, Pávcsi továbbra is szabadidőruhában hajlandó csak színpadra lépni, Pókember és Szupermen gitárosok hozzák, amit kell. Szupermen vette át Gyuszi szerepét és szerintem tök ügyes. Főnök viszont pocsék. Néha már nem is ordít, hanem kifejezetten gajdol, rossz helyen lép be, elrontja a szöveget. Pedig kár értük. Azért azt a klasszikus fűzfarímet hozza, hogy aszongya: Hirosima, atombomba, imádkoznak Esztergomba. Ezután már nem sok türelmem marad a borgőzös honfitársaim között, akik viszont kiválóan mulatnak láthatóan. Inkább a Világzenei mellett a babfotelben szuszogtam volna hanyattfekve.

Fél háromkor még hátravan a Stress együttes, megkoronázandó a Hammer Színpad aznapi fergeteges felhozatalát. Nem sokan maradunk, pedig újra van Stress zászló hátul, az énekesnek pedig szegecsekkel kivert, háromszög alakú ágyékvédő van bekészítve oda, ahová kell. Nem tudom, kivel szemben védekezik ilyen módon, de ez azért elég drasztikus. A legkülönfélébb pozitúrákat láthatjuk, miközben zenélnek, a legjobb az, amikor a gitáros beáll az énekes mögé, a fülébe súg valamit, az terpeszbe áll, a gitáros pedig a lába közé bedugja a gitár nyakát és úgy játszik. Egyszerre virtuóz, ötletes, nehéz és szórakoztató! Eljátszanak sok mindent, azt a kutyás dalt is és a végén a legendás Rockvárost, kösszép. Nekem ezzel a következő Szigetig elég is volt a trúmetálból.

2004. augusztus 10., kedd - 7. nap

Na, az utolsó nap aztán nem sok maradt tényleg. Először is a jazzsátorban belenézünk egy dögunalmas jazzkoncertbe, ahol pedig a Világ Legjobb Basszusgitárosa játszik százhúros basszusgitáron. Az énekesnő jó. A feléig bírjuk, annyira nem vicces, hogy végig ott maradjunk.

A Belgába futólag belenézünk, de ez a zene szerintem nem Nagyszínpadra való, inkább otthonra, vagy kis klubba. Mondjuk mostanában a Belga nem hinném, hogy tud úgy kis klubban játszani, hogy ne lenne tömegelés. Így viszont elvesznek ekkora helyen, a szövegeket nem lehet érteni, pedig a lényeg itt ez.
A Bahián elcsípjük a Flopot és jól tesszük. Amit a Hammerben olvashatsz a Flopról, az mind igaz. Egetverő disznóság, hogy egyáltalán nem ismerik őket, ők is ott vannak az ignorált, zseniális magyar rockzenekarok között, az Aebsence, a Varso vagy az Angertea mellett. Vannak persze feldolgozások is, a legjobb a We Die Young (Alice In Chains), hát az mekkora metal! Grunge-szerű, de inkább érzékeny, borús zenének nevezném, ami roppant ritka ezekben az időkben. Keresse más is, akinek szüksége van ilyesmire!

Aztán majdnem elmegyek L’art pour l’art-ra, de az utolsó pillanatban elszököm a Spektrum Táncsátorhoz Lajkó Félixre, akit utoljára tavaly decemberben láttam Szegeden, a Nemzeti Színházban. A felállás ugyanaz: Brasnyó Antal brácsás és Kurina Ferenc bőgős kíséri Félixet, aki az évek alatt sokat szelídült. Amikor először találkoztam a zenéjével élőben, 1996 nyarán a szegedi Malomban, olyan tűz volt benne, akkora szenvedély, hogy több vonót használt el a szűk másfél óra alatt, és ez ott van az első két lemezén is. Azóta óriási karriert futott be, hihetetlen helyeken játszik, itthon nem is tudunk róla. A személyiségéből továbbra is csak a hegedűjével hajlandó mutatni, egy árva szó nem sok, annyit sem szól az egész előadás alatt, ez nem változott. A zene pedig, mint mondtam, higgadtabb lett. Érezni benne a jazzt és a komolyzenét, jobban, mint régen. Azok a húrfoszlató, sírós-vágtató, zabolátlan, évszázadok fájdalmát felszakító, mégis fiatalságban izzó darabok már nem szólalnak meg. Békésebb képeket festenek a hangok. Falusi csendéletek, fehérfalú arcképek, délutáni erdők ezek már, nincs mozgás, vagy ha van is, nyugodtabb és távolibb minden mozdulat.
Ezek kísérnek el a sátorig, onnan pedig haza, ide.

Kátai Tamás

2004. augusztus 4., szerda - 1. nap

Megmászni a Mount Everestet, egy C-kategóriás akciófilm negatív hőseként megölni Michael Dudikoffot, zökkenőmentesen bejutni a Sziget első napján... egyszerűségi szempontból ezek mind-mind egy kategóriába tartozó dolgok, ám ezzel egyenesen arányos a felszabadultság érzése is, mikor a szórakozni vágyó fiatal a Rancid, NOFX és Toten Hosen pólós német ajkú ifjak népes tömegén átverekedve végre átsétálhat azon a bizonyos hídon.

Első utam először a sör-, majd egészen meglepő módon a Hammer sátorhoz vezetett, miközben az idő iszonyatosan gyors múlásáról elmélkedem. Mintha ez az egész csak tegnap történt volna, csupán annyi változással, hogy a tavalyi, nem kicsit irritáló kistehenes slágerpólót a “sörért dugok” feliratú váltotta fel, melynek viselőt szintén azonnali halálbüntetésre ítéltem volna az ízlésrendőrség vesztőhelyén. Amúgy az irány jó, ugyan is már tisztán hallani CasketGarden István csúnya kiabálását, meglehetős elégedetlenséget sugalló gondolatait éppen a metal színpad hallgatóságával osztja meg. Igencsak ígéretes death metal banda, nagy kár, hogy ez a koncert egy hangyányit sem segített hozzá, hogy zenéjükbe jobban beleáshassam magam, a gitárokból ugyanis egy-egy torz gerjedés kivételével alig-alig lehetett elcsípni bármit is. Azért a megboldogult Carcass istenkirály Heartworkjére így is felcsillantak a szemeim.

A szerdai nap a Cannibal Corpse kivételével szinte semmiféle vonzerőt nem jelentett számomra, leszámítva mondjuk a Sugababes-es csajok koncertje közben egy esetleges fantáziálgatást úgy Fenék Tibi módra (aki nem ismerné munkásságát, keressen rá közismertebb netes fórumokban, megéri). Róluk viszont lekéstem, úgyhogy mára csak a kanni bál maradt, mint – Besenyő István szavait idézve (róla egyébként még lesz szó) – szórakozási lehetőségi együtthatói góciens. A heringkonzerv effektusra a sátorban már előzetesen számítani lehetett, viszont a hangzás minden várakozásomat alulmúlta. Oké, a Cannibal Corpse-szal egyetlen keverősnek sem lehet könnyű dolga, hiszen korántsem a hóttiszta dallamokról szól, viszont ennyi erővel akár egy Rakéta porszívót is kihangosíthattak volna. Azért a zenekari teljesítménytől így is tátva maradt a szám, főleg Paul Mazurkiewitzétől. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy tud másfél órán át ilyen témákat végigdobolni, már-már kezdtem arra gyanakodni, hogy Parkinson kórban szenved. A többiek is kíméletlenül zúztak, különösen Corpsegrinder, aki nemcsak bestiálisan gyilkolta a torkát, de a propelleres headbangelés magasiskoláját is a közönség elé tárta. Jack Owen hiánya számomra észrevehetetlen volt, annál is inkább, mert az új tag, Jeremy Turner is hasonlóan dús hajzattal rendelkezik. Elhangzott az összes olyan slágergyanús darab, mint a pl. Staring Through The Eyes Of The Dead, a Devoured By Vermin, az elmaradhatatlan Hammer Smashed Face (hol volt vajon ezalatt Jim Carrey?), vagy a jelenlévő hölgyek szívét tán leginkább megdobogtató ballada, a Fucked With A Knife.

2004. augusztus 5., csütörtök - 2. nap

A második napot a Bridge To Solace hangversenyével nyitottam, akik akkora adrenalinlöketet pumpáltak kissé megviselt szervezetembe, hogy azonnal elfelejtettem minden testi-lelki fáradalmamat. Bizony, nem csak szövegeiben pozitív ez az iszonyatosan jól eltalált HC-heavy metal ötvözet, elég csak a zenét hallani ahhoz, hogy az embert egyből a világ megváltására késztesse. Jakab Zoli egy igazi tűzről pattant méregzsák (amolyan Louis De Funes hardcore-ban), már pusztán az ő előadásmódja miatt is kegyetlenül sütött a koncert. Az Of Bitterness And Hope mellett a már megjelent új lemezről is játszottak ezt-azt, melyek alapján nem lehetetlen, hogy a király debütáló albumot is sikerül túlszárnyalniuk.

A Cadaveres De Tortugast már sokszor láttam élőben, de nem emlékszem, mikor voltak utoljára ilyen jó formában. Ebben talán közrejátszott az is, hogy itt különösen lelkes és népes közönség előtt nyomhatták a betonozásra, favágásra, légkalapácsolásra és egyéb munkálatokra ösztönző riffeket. Plusz piros pontot érdemelnek a Machine Head American High-jának feldolgozásáért is, azóta viszont csalódottan vettem tudomásul, hogy Körmi bejelentésével ellentétben mégsem fognak nálunk játszani. Annyukat, asztat!

Most nem azért, hogy a fogadatlan provokátor szerepében tetszelegjek, de számomra Dopeman sokkal-sokkal szórakoztatóbb jelenség, mint a Children Of Bodom valaha is lesz, így hát még időben átdzsaltam a Siemens sátorba, hogy együtt topoghassak a fainabbnál fainabb gádzsikkal minden hazai gengszter legnagyobb spanja, Pityinger Lackó koncertjén. Szóval hatalmas reményekkel telve készültem a móka-cagásra, de élőben egyáltalán nem gyakorolt olyan pozitív hatást a kedélyállapotomra, mint otthon, lemezen. Nem elég, hogy végig hanyagolta védjegyként szolgáló “tehénbőgéseit”, egyetlen ribancos szám sem hangzott el, ráadásul kísérőzenekarának állandó jazzes kolbászolása jobban lefárasztott, mint egy Duna TV-s portréfilm.

A Ganxsta Zolee és a Kartel viszont ezzel szemben kifogástalan best of műsort nyomott, volt többek között Keleti Oldal-Nyugati Oldal, Való Világ, Nincs Semmi Jobb Mint Egy Ribanc (végre!), és Néhány Jó Dolog is. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a basszusgitárt Big Daddy mellett nem más nyűtte, mint az ex-Ossianos/Omenes Vörös Gabi. (Alaposan körül is néztem a sátorban annak reményében, hogy hátha felfedezek egy-két volt zenésztársat is...)

2004. augusztus 6., péntek - 3. nap

A mai napon minden okom megvolt rá, hogy kitörő lelkesedéssel menjek Szigetelni, még a HÉV-en hozzám préselődő, illuminált állapotban dalolászó (“ruhám bőr és nem ballon...”, természetesen) szakmunkás rockereknek sem voltam képes titokban pokoli kínokat kívánni, hiszen a The Gatheringből csak egy van a világon.

Előttük még végighallgattam az Árnyak együttes hattyúdalát. Egyrészt ugyan szomorú volt belegondolni, hogy Molnár Robi utoljára énekeltet közönséget, utoljára harcol a mikrofonálvánnyal vérre menő küzdelmet, vagy éppen utoljára mászik fel a hangfalak tetejére úgy, hogy jó negyed órájába teljen lejutnia onnan (ez most gonoszkodásnak tűnhet részemről, de a törzsközönség tán tudja, hogy most igazából csak nosztalgiázom), másrészt pedig olyan bensőséges, jó hangulatú koncertet adtak, hogy ezzel együtt is tovaszállt minden bú és bánat. Emlékük szívünkben örökre élni fog, sájn!

Sejtettem, hogy a The Gathering varázslatos lesz, azt viszont még álmomban sem gondoltam, hogy sikerül megismételniük a Wigwamos fellépéshez hasonló csodát. Pedig ez történt. Már a nyitó Analog Park alatt a külvilág szépen, lassan megszűnt létezni, az Even The Spirits Are Affraiddel messzire repítettek, a Strange Machines-től fogva a koncertet leginkább a The Big Sleep egyik sora (“far, far away from reality...”) jellemezte. A Marooned csendes vágyakozást sugalló dallamait a Saturnine poros, kedves emlékképei követték, majd az Amity fájóan szép melódiái hatoltak a szív vörösen izzó magjába. A Travel távoli bolygók, csillagok sokaságába kalauzolt, a következő állomást pedig a Souvenirs bizarr ábrándozása jelentette. A Great Ocean Road megint a testi-lelki súlytalanság kozmikus világába csalogatott, majd az Eleanor adott szárnyakat a felhők közé. A záró Black Light District 15 perce volt talán az a végszó, ami miatt ezt a hangversenyt örökre földi pályafutásom legjobbjai közé fogom sorolni. A hangulat mindvégig katartikus volt, amit jól láthatóan a színpadon is érzékeltek a hölgyek-urak. Olyan őszinte jókedvvel és gyermeki lelkesedéssel játszottak, hogy öröm volt nézni. Még az egyébként visszahúzódó, atomfizikus külsejű, René Rutten is feltűnően felszabadultan mozgott a színpadon. Marjolein, a szimpatikus basszeroslány immár teljes értékű taggá avanzsált, róla is sütött, hogy mennyire élvezi a játékot.

És hát Anneke... amit ez a végtelenül kedves, elbűvölő lány a színpadon képes nyújtani, az mindig ajándék a legkedvesebb fajtából. Simogató, álomba ringató hangja mellett öröm volt gyönyörködni tündéri, kislányos mosolyában is. Az talán, hogy minden eddiginél jobban sugárzott belőle az élet, annak is köszönhető, hogy pár hónap múlva az ifjú anyuka szerepét fogja betölteni. (Az ifjú apukának pedig csak annyit: mázlista dög!) A The Gathering ismét valami olyasmit adott, amire életem végéig emlékezni fogok.

2004. augusztus 7., szombat - 4. nap

Bevallom töredelmesen, nem igazán tudtam, mit várjak életem első Uhrin Benedek koncertjétől. Mikor elindultam, még csak nem is sejtettem, hogy a dadaizmus újraértelmezésének leszek szem- és fültanúja. Aki mellesleg már leírta volna a Mestert, óriási tévedett, ugyanis nagyobb formában van, mint valaha, mindvégig Ozzys aktivitással szántotta fel a Táncdalfesztivál sátor színpadát. Mivel a playback mellett védjegyként szolgáló élő orgánumát is lehetett hallani, többszörösen bebizonyította, hogy neki is sikerülhet, amire tavaly csak Fekete Pákó volt képes: önmagával kánont énekelni. A koncertet a kevésbé húzós, nehezebben emészthető, minimál industrial alapú nótákkal kezdte, a hangulat igazából a Nagyon Izgalmas Játék a Hovatovább c. slágernóta alatt forrósodott fel. A fellépés egyik csúcspontját számomra a Hát Ez Kérem Kabaré (?) jelentette, amely alatt pár ördögvilla is a levegőbe emelkedett. A Kispatak és a Rebeka olyasmi szerzemények, mint a Priestnél a Breaking The Law, vagy a Motörheadnél az Ace Of Spades, szóval mitagadás, kicsit már unalmasak, de a Mester tudja, mitől döglik a légy. Egyszer csak a nagy semmiből három párducmintás kötényt viselő, kigyúrt chip’n dale srác termett a színpadon, akik hatalmas lábszárcsontokkal integettek többé-kevésbé ritmusra. Miután véget ért a produkció (és meggyőződhettem róla, hogy a dolog valóban nem a képzeletem szüleménye volt) Benedek bácsi megfejtette nekünk a dolog szimbolikáját: “ez a három fiú azt jelképezte, hogy azok a hölgyek, akik még nem estek szerelembe, ma még ezt is megtehetik”.

A Fürgerókalábak szokásához híven felháborítóan obszcén volt, énekeltek mindenféle szekszről, vagy mifenéről, ugráltak, mint a megveszett bakkecske, miközben az eltévelyedett fiatalokat egész biztosan a sátán imádására szólították fel. Aztán mikor végre elkezdtek egy szép, romantikus számot, abban is valami homoszekszualitásra lyukadtak ki, szóval vérlázító volt, na. Ezennel kérek mindenkit, aki keresztény és magyar, hogy ne szeresse őket, köszi! Amúgy nagy hangulatot csináltak a srácok, melynek hevében egy elöl laserbreakelő fiatal le is sérült. A srácot az elsősegélyesek kiérkeztéig körbevették a biztonságiak, nehogy taposó lábak áldozatává váljon, mire Acélos Bali megjegyezte: “ez az, circle pit!”.

Az Amorphis 2002-es Szigetes fellépéséről felemás érzésekkel távoztam, egyrészt mert sokat játszottak az általam máig sem igazán kedvelt Am Universum lemezről, másrészt mert úgy szólt, mintha csak a nagymamámat ültették volna a keverőpult mögé. Itt viszont semmi gond nem volt a hangzással, ráadásul a koncertprogramot a lehető legjobban válogatták össze. Onnantól fogva, hogy a Thousand Lake-es To Fathers Cabinnal (!) nyitottak, már sejtettem, hogy nem lesz ebben hiba. Igazam is lett, ugyanis többek közt olyan csodás szerzemények következtek, mint az Against Widows, a The Way, a Divinity (azzal a káprázatos Hammond szólóval!), a Godess Of The Sad Man, vagy a végtelenül szomorú Summer’s End, amely különösen kellemes meglepetést jelentett. Az amúgy remekül sikerült Far From The Sun albumot mintha nem erőltették volna túlságosan (talán volt róla vagy három nóta), de igazából nem is bántam, mert ez bizony így volt tökéletes. Azóta sajna Pasi nem tagja a bandának, reménykedjünk benne, hogy macskarészeg vagy éppen csak csúnyán másnapos, volt, mikor úgy döntött, kiszáll.

Kissé megrémültem, amikor visszatérve a Táncdalfesztivál sátorhoz a magyar Doro Pescht, Karda Beátát láttam meg a színpadon, ugyanis már régen a magyar Elvisnek, Komár Lacinak kellett volna megmutatni, mi is a rakkenroll így hatvan felett. (Tehát ilyen alapon ő a magyar Lemmy is egyben.) Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor megtudtam, hogy a fellépés nem marad el, csak Lászlónk késik egy keveset. Végül megérkezett a - ha máshonnan nem is - Fásy Mulatóból jól ismert Muck Feri szaxofonmágus társaságában, és belecsaptak a Mondd Kis Kócos c. örökbecsűbe. A húzós old school r’n r tételek mellett, mint a Mambo Italiano, A Kell a Nő (a kultikus “süt, főz, takarít és rákenroll” refrénnel), vagy személyes favoritom, a szépemlékű No Miss mellett olyan ötvenes, otthonkás háziasszonyok szívét megdobogtató/darabokra törő tételek is elhangzottak, mint a pl. a Halványkék Szemek. Laci persze humor szempontjából is ott volt a toppon, ki is fejtette, hogy mennyire igazságtalan, hogy csak vizespóló verseny van, szíve szerint ugyanis vizesalsónadrág partit is szervezne a hölgyeknek, hogy ők is tudjanak gyönyörködni a (figyelem, egy életre megjegyzendő kifejezés jön!) “brézliben”.

2004. augusztus 8., vasárnap - 5. nap

Anthrax vagy My Dying Bride? A vasárnap fő dilemmáját ez a kérdéskör jelentette, ugyanis a két zenekart sikerült frappánsan egy időpontban leszervezni. Némi tépelődés után aztán úgy döntöttem, hogy a MDB napfényes, kedvesen idióta ska-punkjától túlságosan is felvidulnék, az meg ugye “nem metal”, így hát Scott Ianékat választottam. A tavalyi Summer Rockson irgalmatlanul nagy showt nyomtak, amit itt sokkal több ember előtt sikerült megismételniük. Azért elgondolkodtató, hogy negyvenes éveikhez közelítő arcok hogy képesek másfél órán át ilyen eszement pörgésre, ha pl. a velük durván egyidős James Hetfield kísérelne meg hasonlót, az első szám után tutira lélegeztetőgépre kéne tenni. Egytől-egyig szabályosan megőrültek a Nagyszínpadon, de ezúttal is Charlie Benante teljesítményétől hidaltam le leginkább. Remélem, nem sok ütőspalánta figyelte meg tüzetesebben, amit művelt, ellenkező esetben biztos vagyok benne, hogy legtöbben zokogva ették meg dobszerkójukat másnap. Az új tag, Joey Vera mintha mindig is az Anthrax sorait erősítette volna, a többiekkel együtt felszabadultan rohangált, és természetesen hibátlanul játszott. Scott Ianről felesleges ódákat zengenem, ebben a kb.160 centi magas krampuszban ott lapul a metal alfája és omegája. John Bush pedig “a” frontember, “a” showman és “az” énekes egy személyben. A repertoár tavalyi bulihoz hasonló volt: What Doesn’t Die, Got The Time, Safe Home, Caught In The Mosh, Indians, stb... Mit lehet még ehhez hozzáfűzni? Legfeljebb ennyit: \m/.

A Csihar Attilás Korogot szégyenszemre most láttam először, úgyhogy fogalmam sem volt, mi vár rám. Eddig ugyanis én naiv gyermek, azt hittem, hogy a Crisisnél sötétebb, nyomasztóbb, elvetemültebb produkció (amely még valóban a zene kategóriába sorolható) emberi elméből nem tud kipattanni. Nos, nagyot tévedtem. Valami olyan beteg dolgot nyújtottak, amitől még Hannibal Lecter doki is besokallt volna. Már a színpadkép sem volt mindennapi: meztelen, sárral(?) bekent felsőtesttel, fejükön gigantikus szarvakkal játszottak. Általában jókat szoktam vihogni a hasonló külsőségeken, de ez esetben sokkal inkább volt ijesztő, mint vicces. A zenét nem nagyon lehet körülírni, mintha a Mayhames Maniac és a Neurosis közös projectje a Bates Motel egyik szobájában próbálna kitömött madarak között. Szóval kétségtelenül egyedülálló dolgot játszanak, de nekem eme fárasztó nap után ez már icipicit sok volt.

2004. augusztus 9., hétfő - 6. nap

Nos, ha zenei szempontból nem is, de humoros jelenségek terén kétségtelenül ez a nap vitte a prímet. Galla Miki egyszemélyes műsora a zsenialitás határát súrolta, mindenkinek csak ajánlani tudom. Az előadás igencsak tömény volt, csak pár szösszenetet sikerült megjegyeznem, pl.: “A múltkor lehánytam a barátnőm nagymamáját. Nem tehetek róla, megéreztem a kölnije szagát, és felfordult a gyomrom. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy én voltam az utolsó a ravatalozónál.”

A kultikus zenekari sztorizások koronázatlan királya, az Akela visszatért! Éreztem én, hogy Főnök fogja még hallatni (kannás)borízű hangját, amint a többé-kevésbé megújult farkasfalka kíséretével zengi olyan halhatatlan sorait, mint “régen ő volt az úúúúr, képzeld, még beszélni is túúúúd”. Bár fellépésükből sok mindent nem láttam, azért az olyan slágerekre, mint az Aggyá Pénzt, A közeleg... (avagy a “hirosímaatombomba”) vagy a Nem Csattognak visszaidézte lázadó korszakom legszebb momentumait. (Egyébként a poszterletépős-nemköszönős sztorit konkrétan én is átéltem akkoriban.)

Fantasztikus filmek sokasága foglalkozik a múltba való visszajutás gondolatával... Jelentem, ez többé nem álom, a Hammer sátorba belépve a boldog nyolcvanasok kellős közepén találtam magam. Ez persze a Stress együttes nélkül lehetetlen lett volna. Igaz, a nagyon true metalban utazó zenekarnak a progresszivitás kb. annyira lételeme, mint Sebeők Jánosnak a body building, ám annál nagyobb lelkesedéssel nyomták a jellegzetes pózokat. Volt itt kérem minden, amit már csak régi Pokolgép klipeket nézegetve tekinthetünk meg nosztalgikus mosollyal: szinkronizált barázdabillegetés (alap), énekes-terpeszállásban-alatta-a-gitáros-kidugja-a-gitárnyakat-figura, óóóó-zós csordavokál, és az elmaradhatatlan sorvégi fémsikoly. A szegecselt ágyékvédőben (M.E.T.A.L.!!!) nyomuló Lőrincz Tibi mellesleg alaposan meg is énekeltette a durván harminc fős közönséget (azért hozzátenném, hogy hajnali három körül járt az idő), és hálásan megköszönte “Rokk-vá-ros, rokk-vá-ros” kántálásunkat is.

2004. augusztus 10., kedd - 7. nap

Nos, a jazz sosem tartozott kedvenc műfajaim közé (mondhatni, ki lehet vele üldözni az univerzumból), pár nagyon kedves barátom azért mégis rávett, hogy belenézzünk a Pflum Orsi & The Cap műsorába. A zenekar érdekessége, hogy nem más játszik benne, mint az Art Of Dethronment volt basszusgitárosa, Szendőfi Balázs. Igen, ő az a bizonyos, a világhírű jazzdobos, Szendőfi Péter öccse. Kétségtelenül profin, ám kissé magába fordulva, elmerengve játszott, mint aki éppen megfigyel valamit a messzi távolban. A zene amúgy a csinos, jó hangú énekesnőn kívül a magamfajta laikus számára nem sok figyelemfelkeltő jelleggel bírt.

A Seattle-i muzsikák nagy rajongójaként eleinte csak a Pearl Jam, Alice In Chains feldolgozások miatt jártam a Flop koncertjeire, ám azóta kialakították önálló arcukat. Saját számaikat hallgatva is érezhető, mekkora érzékük van ezekhez a hol borúval, dühvel csordultig telt, hol elmerengő, vágyakozó dalok megírásához. Már rengetegszer láttam őket élőben, de egyszerűen nem lehet megunni, minden koncertjük valami mást és mást nyújt. Leginkább talán az a beleélés nyűgöz le bennük ennyire, amivel ezeket a végtelenül mély dalokat elő tudják adni. Ehhez persze van egy elképesztő hanggal megáldott énekesük, akiből itt nálunk százévente egy születik, no nem mintha a zenekar többi tagja nem lenne kiváló zenész. A jórészt saját szerzemények mellett feldolgozásként csak a Pearl Jam Go-ja (éééérted?), és ha jól emlékszem, az AIC Sludge Factory-ja hangzott el.

Az ez évi szigetelés záróakkordjaként megnéztem a L’art Pour L’art Társulat előadását. Igaz, ezúttal Dolák-Saly Robi nélkül léptek fel, de így is sikerült örömkönnyekre fakasztaniuk az egybegyűlteket. Különösen Laár András Irdatlan Bácsi jelenete sütött, illetve Besenyő T.A. István, azaz Besenyő Tanács Adó István értekezése a fociról, illetve a hülyeségről, mint olyanról.

Kirsch J. András

2004. augusztus 10., kedd - 7. nap

Sajnos idén anyagi lehetőségeim korlátozottsága miatt csak egy napra tudtam kimenni a Szigetre. Mivel a Grave Digger régi nagy kedvencem, ráadásul még sosem jártak nálunk, egyértelmű volt, hogy az utolsó napra esik a választásom. Kedden négy körül értem ki a jól ismert Hajógyári Szigetre és rögtön a Bahia színpadnál indítottam a Haelo műsorával. Ha valaki esetleg nem tudná (valószínűleg szép számmal akadnak ilyenek) ez az elnevezés az After Allt takarja, akik jogi problémák miatt kényszerültek nevet váltani. Új név, új basszusgitáros (Rafi ezentúl inkább tanulmányaira szeretne nagyobb hangsúlyt fektetni) és új a zene is. Sajnos a zseniális bemutatkozó lemezt, az A.C.I.D.-et elfelejthetjük, nem fognak róla többet játszani a srácok! És hogy milyen is az új irányvonal? Hááát, egyszerűbb, könnyebben emészthető, mondhatni, kicsit talán nu, de azért a félreismerhetetlen After All-jegyek, köszönhetően Oláh Szabi hangjának és Czapár Jani billentyű témáinak (nála azért még mindig megvan a betegség, hehe) azért megtalálhatók. Ennek ellenére picit meghökkentő volt a műsor, legalábbis kezdetben nem igazán tudtam hová tenni, amit a srácok művelnek. Hiába vártam a régi jól bevált nótákat, nem volt egy sem és elsőre nagyon furcsa volt ilyen zenét hallani tőlük! Azért úgy a második-harmadik nóta körül már ráéreztem a dologra, kezdtek bejönni a nóták. Főleg a Before the Storm meg a záró Freezing tetszett, de azért remélem a többivel is meg fogok barátkozni idővel. Kurva jó a zene, télleg, csak nagyon más, mint az eddigiek, na! Volt valami Incubus feldolgozás is meg, ha jól emlékszem a számcímekre, akkor Velvet meg Eraser, de sehol egy Synthetic, Bloom vagy Dust In… Na, nem kesergek, jók ezek a nóták, csak ha valaki eddig szerette Csontos Krisztiánék dolgait, akkor szokni kell őket!

Hétre aztán átsétáltam a Hammer World színpadhoz, hogy meglessen a Demonlordot.
Megmondom őszintén, meglepetés volt ez a koncert, mert úgy tudtam, a csapat feloszlott. Sebaj, örömteli, hogy nem adták fel, küzdenek tovább, s mi több, úgy tűnik, eredménnyel. Sokan voltak ugyanis (magyar viszonyokhoz képest), főleg fiatalok, Demonlord pólóban, villázva, tehát nem csak idetévedt rockerekről volt szó, hanem masszív rajongótáborral álltunk szemben. Jómagam nem vagyok túlzottan kiművelve Jurásek Balázsék zenéjét illetően, évente ha egyszer látom őket, de talán épp ezért, számomra “szemmel látható” a fejlődés. Nincs üresjárat, húznak a nóták és még Balázs hangja is jobb, mint a - valljuk meg - nem túl acélos korai koncerteken. A cucc is jól szólt, főleg ha azt vesszük, milyen keveset tököltek a beállással. Az általam ismert dalok közül volt Ruins in the Dark, Search, Valley of Life meg egy Brian Adams feldolgozás, a Summer of 69. Kellemes kis bemelegítő koncert volt, remélem, még sokáig láthatjuk őket együtt!
Egyik barátom évről-évre fűz a Szigeten, hogy nézzem meg vele a Lordot, évről-évre sikerül is bepaliznia és évről-évre ott is hagyom a bulit. Most sem volt ez másként, 4 számra tudott becipelni, aztán feladtam. Ha már magyar ős-rock, akkor inkább P. Box! Bocs…

Aztán fél tíz körül kezdődött az est fénypontja, színpadon a Grave Digger! Végre őket is hazai színpadon köszönthettük, mi több, az idei Szigeten ők voltak az egyetlen kuriózum, mert ha jobban belegondolunk, a többi fellépőt mind-mind láthattuk kis hazánkban az elmúlt években. (Na jó, kivéve a Rasmust, de azt hadd ne minősítsem!)

Rövid intro, a zenekar bemasírozik (mint tudjuk, a Kaszás is náluk játszik), majd jön a Rheingold, az utolsó lemez címadója. Meg a ledöbbenés és a para, hogy szar lesz a buli, ugyanis Chris Boltendahl énekesből semmit sem lehet hallani! Szerencsére hangmérnök észbe kap és kb. egy perc után, szinte varázsütésre, megjön az ének. Hála istennek! Innentől a hangzással nincs gond, Manni gitárja hasít, mint az állat, a basszus és a dob szépen, arányosan szól és még a néha felbukkanó billentyűtémákat is lehet hallani. Sokan mondták a többi napról, hogy nem szólt jól a cucc, hát itt semmi okunk sincs a panaszra. A program is tökéletes, a legjobb Digger nóták kerülnek elő. Az utolsó lemezt a címadón kívül még két szám – két kedvencem – a Valhalla és a Twilight of the Gods idézi. Kettő hangzik el a Heart of Darkness-ről is (Grave Dancer és Circle of Witches) és meglepetésemre a Heavy Metal Breakdownt, mint kötelező ráadást leszámítva, van egy nóta az első lemezről is. Üröm az örömben, hogy ez pont a Yesterday, amitől falra mászok lemezen, de élőben azért jobb! Mondjuk egy Heart Attack vagy 2000 Lightyears from Home jobb lett volna, Headbanging Manről már nem is beszélve… Ezeken kívül van még The Reaper, Excalibur, Knights of the Cross (iszonyat jó ez a nóta), Son of Evil, valamint a talán legjobb Grave Digger lemezről, a Tunes of Warról a Scotland United, Rebellion, na meg persze a Dark of the Son. Utóbbit (a) The Grave Digger követi és a hangulat kétség kívül itt a legforróbb. Lírai pillanatok is akadnak a korábban már említett Yesterday és a Morgana Lefay képében (az elején lévő lazább részben, elég rosszul szól a gitár, de hála istennek, mire a dal beindul, újra rendben van minden).
Minden jónak vége szakad azonban egyszer, így ez a kb. 100 perc is elrepül, de azért kapunk még egy kis ráadást, naná, hogy Heavy Metal Breakdown, közönségénekeltetéssel egybekötve, de előtte azért még jön a Rebellion is, aztán vége.

Zárásként pedig csak annyit mondhatok: Csodálatos koncert egy örök klasszikus zenekartól! Mindenképp az év egyik legjobb bulija! Jövőre jöhet a Running Wild!
Ez is volt számomra az idei Sziget záróakkordja. Mivel a Kalapács, Ricse és társaik nem hoztak lázba, inkább a sörözést választottam, majd fél négy körül csöndesen elpilledtem egy sátorban. Ámen.

Kiss Gábor

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.