Shock!

April 23.
Wednesday
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Intronaut, The Atlas Moth, Castle - Budapest, 2013. április 11.

0411intronautŐkastélysága lenyűgöző volt! Várakozásaimnak megfelelően, a Los Angeles-i Intronaut friss lemezének bemutatását hivatott áprilisi európai koncertkörút nyertesei a két előzenekar: a chicagói The Atlas Moth és San Francisco-i Castle. A pálmát közülük is az utóbbi ős-heavy rockos, doomos trió vitte el.

Mivel eleve a kis befogadó képességű Rocktogonba szervezték a koncertet, nem vártam, hogy tömegével érkeznek rá az érdeklődők, s ez kedvemre való is volt. A koncertlátogató-barát jegyár is kivívta tetszésem, a zenekarok által felvonultatott csodaszép borítójú kiadványok – elsősorban a vinylek – nemkülönben, egyedül az árszabásuk idegenített el tőlük. Pedig az orosz szimbolista festő, Denis Forkas alkotta tavalyi Castle album, a Blacklands, vagy a The Atlas Moth legutóbbi nagylemeze, a 2011-es An Ache For The Distance, a Wolfhammerrel közös (igazából az április 20-i Record Store Dayre időzített) kislemeze, négy feldolgozást rejtő kazettakiadványa (The One Amongst the Weed Fields, 2010) igazán ínycsiklandozó volt. Érdekes, hogy az Intronaut csak az első, Void című lemezt árulta vinylen, pedig az utóbbi években oly népszerű Mucha-tablettán nevelkedett grafikus készítette új lemez is izgalmas látványvilágú...

időpont:
2013. április 11.
helyszín:
Budapest, Rocktogon
Neked hogy tetszett?
( 4 Szavazat )

Fél kilenckor kezdett a végtelenül szimpatikus, és mint a koncert előtti beszélgetésben kiderült, érdeklődő, közlékeny tagokat tömörítő San Francisco-i Castle trió, akiknek mindösszesen még csak két albuma jelent meg, de ők nőttek a legjobban a szívemhez a zenéjük alapján, s most erre komolyan ráerősített a produkciójuk. Elizabeth Blackwell basszer – Lemmy és Steve Harris törvénytelen gyermeke, már ami a négyhúros kezelését és tartását illeti – nőiességében is az est legtökösebb előadója volt, aki nemcsak a hangszerével bánt meggyőzően, de éppen megfelelő hangi adottságaival remekül vezette elő a dalokat. A közönség férfi része nem is nagyon tudta levenni róla a tekintetét, a hölgyközönség pedig minden bizonnyal a szakáll- és hajbozont alatt megbúvó Mat Davis gitárost fixírozta, aki ősöreg, kopott Gibsonját talán az apjától, nagyapjától örökölte. Mindketten énekeltek, sőt, a lehetőségekhez képest még mozogtak is a falatnyi helyen, bólogattak rendesen Al McCartney dobos keményen alapozott ütemeire. Előadásuk bennem ismét megszilárdította, miért is vonzza be az ember fiát az élő fellépés varázsa, mi az a revitalizáló erő, ami egy ilyen alkalommal elszabadul, illetve fölszívódik a résztvevőkben. A 35 perces szettet persze legalább a duplájára növeltem volna, de nálam a fellépők kívánatos sorrendje éppen valóságos fordítottja lett volna. Mindenestre ez a „heavy, olykor power/thrash rock/metal"-nak hívott, a jelenlegi trendekbe még bele is illő muzsika így is ki tudott bontakozni, hatással bírt lenni. Visszavárom őket!

A The Atlas Moth diszkográfiájából korábban csak a Blacket ismertem, de a szintén kétlemezes chicagói kvintett lemezen meggyőzőnek bizonyult számomra a koncertet megelőzően. A helyszínen már kevésbé... Műsoruk kezdetére jelentősen megnőtt a lélekszám a színpad előtt, ám a végére már többen elszivárogtak. A 2011-es album alapján egy pszichedeliával átitatott sludge súlyosságra számítottam, ám itt semmi különlegeset nem találtam a három gitárossal is felálló hangfolyamban, melyet a rendezői balon helyet foglaló gitáros, Andrew Ragin nem kevés szintetizátorhangzással is megtámogatott. Alex Klein fő hangadó blackesen kínzott éneke inkább irritált, de a nyakig kivarrt David Kush gitáros finomra hangolt orgánuma sem győzött meg. Szó se róla, profin vezették elő muzsikájukat, a dobosuk, Anthony Mainiero – kinézetileg Dionüszosz vagy Poszeidon ükunokája – is cefetül diktálta a tempót, mégis, az egész hatott inkább trendi posztrockba csomagolt sludge-nak, dallamos posztblacknek, semmint egyedi gondolat- és dallamvilágú produkciónak. Nem is kétséges: őket lesték meg a legtöbben az este.

Tőlük csak az est főbandája, az Intronaut jött be kevésbé. Rájuk még az előző, 2010-es, karcosabb Valley Of Smoke lemeznél figyeltem föl, de az új, márciusban megjelent Habitual Levitations (Instilling Words With Tones) meghallgatása bebizonyította: kapcsolatunk pusztán érintőleges volt. Ha nem is olyan puhapöcs-zenét tolnak, mint a közelmúltban szintén hazánkban járt Lost Distance Calling, édeskés ének- és gitárdallamaik a keményebb alapokra helyezve pusztán maszatolásnak, tétova posztrockos/-popos matatásnak hatnak, semmint valódi tartalomnak, poliritmia ide vagy oda. Kiállásuk is teljesen jellegtelen, négy fekete pólós jókisfiú, akik egy elvetélt Amorphis-dallammintát ismételgetnek alteres arckifejezéssel. Biztos vagyok benne, sikeres jövő vár még rájuk! Engem viszont nem marasztott különösebben semmi, az önmagammal szembeni korrektség úgy kívánta, ne altassam el magam idő előtt, így aztán a Castle remek előadásával a fülemben vettem hazafelé az irányt...

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+1 #3 Necrofaust 2013-04-15 19:20
Remek este volt és nálam is a Castle vitte a prímet!
Idézet
 
 
-3 #2 Zoli 2013-04-13 18:13
Jellegtelen, ahogy ezek a zenekarok is azok. Mivé lettél Heavy Metal?!
Idézet
 
 
+2 #1 pablito 2013-04-13 14:36
fogalmatlan.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Hirdetés
Hirdetés

Legfrissebb galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.