Shock!

Harmincadik születésnapját ünnepli idén Arjen Anthony Lucassen grandiózus űropera-sagája, az Ayreon. A matek ugyan kicsit sántít, hiszen a projekt formálódása már 1994-ben megkezdődött, de az első életjel valóban az 1995-ös Sail Away To Avalon single volt. Azzal kezdődött minden, tehát tulajdonképpen jogos az időszámítást is innen datálni. Meg egyébként is, így illeszthető be a jubileum a kétévenként adott koncertek sormintájába, amire Arjen 2015-ben ráállt. Azóta, a páratlan években, különböző programokkal színpadra állítja a projektet szülővárosától, Waalwijktól nem messze, Tilburgben.

Két évvel ezelőtt a 01011001 volt terítéken, 2021-ben közbeszólt a covid, 2019-ben pedig szintén egy teljes nagylemez ment le elejétől a végéig, méghozzá az anno az áttörést meghozó Into The Electric Castle. Ezen tematikus bulik után ezúttal egy átfogó szett volt a koncepció, amit két részre osztottak: első felében csupa olyan tétel kapott helyet, amelyet még sosem adtak elő élőben, a második részt pedig a közönség kedvenceiből állították össze. Mivel két évvel ezelőtt az eredetileg meghirdetett három koncertekre pillanatok alatt elment minden jegy, ahogy az ennek hatására később megnyitott két matiné-előadásra is, idén már eleve öt előadást terveztek be: egyet péntekre, majd szombatra és vasárnapra kettőt-kettőt. Csütörtökön volt még egy nyilvános főpróba is, összességében tehát hat alkalommal állt színpadra a szülinapi szett.

Mivel a vendégénekesek meghívásakor Arjent ezúttal nem kötötte lemezanyag, kvázi szabadon válogathatott az eddigi szereplők közül, de azért így is jó eséllyel el lehetett találni a fellépőgárda jelentős részét, még az első bejelentések előtt. Természetesen a muzsikusok személye is eléggé kézenfekvő volt; a két évvel ezelőtti felállás egyetlen helyen változott mindössze: Marcel Coenen gitáros helyén most Ferry Duijsens pengetett. Ami pedig az énekeseket illeti, Anneke van Giersbergen, Marcela Bovio, Mike Mills vagy Damian Wilson nélkül ma már gyakorlatilag elképzelhetetlen egy Ayreon-show, de Maggy Luyten, Tommy Karevik, Irene Jansen és Robert Soeterboek is ezer szállal kötődnek Arjen lemezeihez, így feltételezhetően az ő részvételükön sem lepődött meg senki. Heather Findlay felbukkanása viszont messze nem volt borítékolható, hiszen ő csak a 2004-es The Human Equation lemezen tűnt fel, Love szerepében (illetve a lemez színházi előadásában, 2016-ban), és ugyancsak meglepetés volt Dino Jelusick szerepvállalása is, aki látszólag semmilyen szinten nem kapcsolódott az Ayreon-univerzumhoz. A koncert előtt pár héttel azonban napvilágra került meghívásának háttere, kiderült ugyanis, hogy a 2022-es Star One-lemez Revel In Time-ra anno Arjen vele is rögzítette a Year Of '41 dalt, de Dino és a kiadója közötti jogvita miatt ez végül nem jelenhetett meg. Lemezre így a Joe Lynn Turner által felénekelt verzió került, Dino változatát pedig egészen mostanáig nem vehették elő a fiókból. Szeptember elején viszont végre a közönség is megismerhette azt, Dinót pedig a tábor azonnal a keblére is ölelte: az idei koncertek új kedvence kétségkívül ő lett.

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen Tilburgben az Ayreon-élmény messze túlmutatott azon, hogy meg lehetett nézni egy koncertet. Kezdjük azzal, hogy amint az ember kilépett a központi pályaudvarról, rögtön hatalmas Ayreon-zászlók fogadták, majd a belvárosban mászkálva mindenhol a zenekar nevébe botlott. Lehetett enni Ayreon-burgert, a helyi sörfőzde kétféle Ayreon-ipát árult, a városi turistainfóban ayreonos emléktárgyak voltak kaphatóak, illetve szerte a városban Ayreon-logós táblák jelezték azokat a vendéglátó ipari egységeket, ahol a koncertekre nyomtatott kuponfüzettel spéci akciók várták az érdeklődőket. Emellett a városi mozi a két évvel ezelőtti koncert filmváltozatát vetítette, a kempingben, illetve a hatalmas, zenekari ajándéktárgyakat árusító helyiségben pedig ingyenes koncertek voltak. Ha valakinek még ez sem lett volna elég, a város rock klubjában, a Hall Of Fame-ben volt Ayreon-karaoke, fellépett az Ayreon Project nevű tribute zenekar, és egy igazi csemege is: a Robert Soeterboek vezette Plan Nine. Szóval, aki bírta szuflával, alaposan kimaxolhatta a hosszú hétvégét.

Mivel a gépem péntek délután szállt le Eindhovenben, Damian Wilson aznap délelőtt 10:00-kor kezdődött akusztikus buliját és Marcela Bovio kempinges, délben startolt koncertjét nem érhettem el. A koncertmaraton így számomra szombat reggel 10-kor, Heather Findlay Pop up store-ban adott félórás, akusztikus koncertjével indult. Heather 2010-ig a Mostly Autumn nevű zenekarban énekelt, azóta viszont szólóban nyomja, emellett pedig jelent meg verseskötete is, méghozzá a saját illusztrációival. Ahogy minden itteni fellépő, ő is 30 percnyi programmal készült, ez viszont kifejezetten változatosan került összeállításra. Kezdésnek érkezett legutolsó szólóalbumának címadó dala, a Wildflower, de később volt acapella dal (May Be) is, illetve Friends című költeményét is felolvasta The Orelium című verseskötetéből.

A pop up store-ban adott koncertek mindig kifejezetten meghitt hangulatúak, de Heather végtelenül szimpatikus személyisége, illetve érzelmekkel átitatott dalai miatt esetében ez hatványozottan igaz volt: a közönség pisszenés nélkül hallgatta végig az előadást. Ahogy aztán a vége felé kiderült, ott volt köztünk Damian Wilson is, aki a sarokban meghúzódva hallgatta a dalokat, amikor azonban az énekesnő elmondta, hogy köszönettel tartozik neki, mivel a koncertet a tőle kapott gitáron játszotta végig, csak nem állta meg, hogy oda ne kurjantson neki egyet. Heather ezek után elmesélte, hogy anno, édesapja halála után, a tőle örökölt napszemüveget Damiannek ajándékozta, ez a szemüveg pedig most ott volt a kölcsönadott gitár tokjában. Ez a kis történet abszolút rávilágít arra, milyen családias, szeretetteli hangulat hatja át a teljes Ayreon-közösséget. A koncertek idején ez mindvégig abszolút kézzel fogható is volt, hiszen a városban bármikor belefuthattál a résztvevők valamelyikébe, a közösségi fórumokon pedig tonnányi kép kering, arról, ahogy énekesek és rajongók együtt kajálnak vagy épp vonatoznak. Nyilván ez is oka annak, hogy az adott esetben igen komolyan betáblázott vendégek mindig jó szívvel jönnek ezekre a szeánszokra, és sokszor erejükön felül teljesítenek.

Ennek egyik példája Robert Soeterboek, aki a péntek esti, szombat délutáni, majd szombat esti Ayreon-fellépés után bevállalta azt is, hogy éjféltől még saját zenekarával, a Plan Nine-nal is adjon egy koncertet a Hall Of Fame-ben. Ez ugye az a banda, amit vagy három évtizede Robert és Arjen közösen indítottak, de aztán nem futotta ki magát a történet. Tavaly azonban végre napvilágot láttak a régi dalok, a csapat pedig azóta is aktív. Sőt, készül a második nagylemez is. És ugyan Arjen már nincs a fedélzeten, a felállás így is erősen kötődik hozzá és az Ayreonhoz, hiszen a dobok mögött azt a Koen Herfstet találjuk, aki Arjen idei szólólemezét is felütötte, az egyik gitáros pedig Marcel Singor, aki 2019-ben végigjátszotta az Into The Electric Castle koncerteket. Mellettük ott van a csapatban Irene Jansen is, a fő vokalista pedig Robert, akit anno a Star One-ban úgy jellemzett Arjen, hogy koverdélebb David Coverdale-nél. Van is ebben valami, a hórihorgas holland faszi ugyanis remekül érzi a Whitesnake-féle hard rock vonalat, és ez westernes tematikájú saját dalaikból is maximálisan átjön.

A zenekar csak szórványosan, és csakis Hollandiában koncertezik, ráadásul ezúttal kőkemény 13 euróért lehetett megnézni őket, így nem csoda, hogy a nemzetközi közönség (idén 71 országból érkeztek rajongók a koncertekre) fel is szippantotta a bulira szóló összes jegyet. Nem mondom, hogy nem kellett komolyan győzködnöm magam, hogy éjjel fél 12-kor, esős 13 fokban biciklire üljek és elkerekezzek a klubba – ha Hollandiában vagy, élj úgy, mint a hollandok! –, de abszolút megérte. A kifejezetten kedélyes hangulatú koncerten természetesen elhangzott a zenekar komplett bemutatkozó albuma, a The Long Lost Songs, de ízelítőt kaphattunk a készülő anyagról is, ami a Texas Size és a Where Do The Wild Things Sleep alapján igencsak izmosnak ígérkezik. Az estének egyetlen hiányzója volt, Irene Jansen, akit Robert meggyőzött, hogy mivel aznap már két Ayreon-koncertet vokálozott végig, illetve másnap is vár rá kettő, inkább pihenjen egy nagyot a szállodában. A háttérvokálokat így egyedül Irene barátnője, Jane Goulding vállalta magára, erőteljes, mégis tiszta énekhangjának köszönhetően pedig egyedül is remekül megoldotta a feladatot.

A Plan Nine lelke természetesen maga Robert, aki megjelenésében és attitűdjében is igazi hobó karakter; nem véletlenül találtak egymásra Arjennel már az ősidőkben. Annak ellenére, hogy talán ő az egyetlen ember Hollandiában, aki nem fluent English, nagy vehemenciával és szüntelen jókedvvel sztorizta végig a 100 perces koncertet, közben pedig tényleg úgy énekelt, hogy a nagyok is megemelték volna a kalapjukat. Jópofa volt az is, ahogy a csapat egyik dalára (Doctor Robert's Medicine Show) utalva, a fellépés vége felé körbeadtak a közönségben egy nagy orvosságos üveget, tele mentolos cukorkával. Az előadást egy teljesen spontán Purple/Zeppelin medley-vel zárták, amire nem csak a közönség, de a még zenekar sem számított. Robert ugyanis a záró Get Down To Bizniz után odaszólt a billentyűs Willem Hovingnak, hogy „Tudod mit, van egy ötletem!" majd elkezdtek jammelni a Space Truckin'-ra. Innentől aztán Robert random dobálta be a Purple-dalokat, a zenekar pedig Marcel vezetésével igyekezett felvenni a fonalat. Ez a Lazynél nem igazán jött össze, a gitáros mosolygós fejcsóválással jelezte az énekesnek, hogy nem ugrik be neki a riff, úgyhogy inkább átváltottak a Whole Lotta Love-ra. A színpad rendezői jobbján közben a másik gitáros, a hollandok egyik ifjú tehetsége Storm van't Westeinde és a bőgős, Joris Linder folyamatos szemkontaktusban voltak egymással, illetve a dobok mögött Koennel, hogy tudják, épp mikor mi jön. Iszonyú feelinges volt az egész, és hiába voltak korábban nagy pillanatok a Drunker Than Whiskey-vel, az Annie Moore-ral, a Die With Your Shades Onnal vagy az Ice On Fire-rel, számomra ez a zárás hozta el a koncert legemlékezetesebb pillanatait.

Másnap 10-től Mike Mills adott akusztikus koncertet a merch standnál, hiába értem azonban a helyszínre valamivel 9:30 után, addigra már megtelt a nézőtér, így Mike előadásáról idén lemaradtam. Innentől tehát már csak ki kellett várni a 12:30-as kapunyitást, hogy a mindenféle színvonalas, ám mégis csak bemelegítő előadás után végre kezdetét vegye az, amiért jöttünk: az An Amazing Flight Through Time címre keresztelt, 30. születésnapi Ayreon-koncert. Ahogy két évvel ezelőtt, úgy idén is a vasárnapi matinéelőadásra sikerült jegyet szereznem (az összesen 15 ezer jegy 5 perc alatt kelt el a bulikra), de ez cseppet sem zavart a hangulatba kerülésben: onnantól kezdve, hogy beléptem a Poppodium épületébe, el is felejtettem, hogy kora délután van. Később a színpadon Maggy Luyten is beleesett ebbe a hibába, mindenkinek csodálatos estét kívánva, délután kettő után nem sokkal.

Ahogy fentebb már említettem, az idei koncertek két felvonásra oszlottak, melyek közül a deep cutokat felvonultató rész érkezett elsőként. Konferansziéként Mike Mills bújt elő a függöny mögül, megkért mindenkit, hogy telefonját hagyja a zsebében, majd megkezdődött a koncert a Universal Migrator lemez My House On Mars dalával. Ezt eredetileg Edward Reekers vendégszereplésével szerette volna Arjen színpadra állítani, az énekes súlyos betegsége miatt azonban sajnos nem tudta vállalni a koncerteket. Pár héttel a dátumok előtt így az a Wudstik ugrott be a helyére, aki szintén régi lakója az Ayreon-univerzumnak, és két éve is kivette a részét a 01011001-koncertekből. Utána a leges-legelső Ayreon-dal, a Sail Away To Avalon érkezett Maggy Luytennel, majd a Guilt Machine projekt Green and Creamje Tommy Karevikkel.

Összességében elmondható, hogy a szett első fele azoknak kedvezett igazán, akik Arjen progosabb, folkosabb, lazább dolgait szeretik. Ebben a bő órában kevés volt tehát a metal, varázslatos pillanatoknak azonban így sem voltunk híján. Anneke természetesen csodálatosan megható volt a Day Six: Childhoodban, Irene Jansen és Marcela Bovio remekelt a Dragon On The Sea-ben, ahogy Damian is a Sea of Machinesben. Az első szett elején még az egy énekes/dal koncepció érvényesült, aztán Irene és Marcela megnyitotta a kollaborációk sorát, innentől pedig a vokalisták mindenféle mixelt felállásban érkeztek a színpadra. Dino Jelusick és Mike Mills pedig elhozta a heavy metalt is, hiszen közösen adták elő a Year of '41-t, lélegzetelállító módon. Dinóról eddig is tudtam, hogy hatalmas torok, élőben viszont most találkoztam vele először, teljesítményétől pedig leesett az állam. Ahogy az egész közönségnek is. Ahogy két éve Brittney Slayes, idén Dino volt az abszolút nyerő ember.

Természetesen nem lett volna teljes az első rész, ha nem lép színpadra maga az agytröszt, a mester, Arjen Lucassen is, aki először a friss újrakiadáson étesett első szólólemezéről adta elő a Days Of The Knightsot, majd a felvonást is ő zárta a Carried By The Winddel. Ezt követően a szereplők levonultak, a hatalmas, a terem hátsó falát egy az egyben kitöltő kivetítőn pedig megjelent Irene Jansen hologram verziója, hogy felkonferálja a folytatást, illetve némi üdvrivalgásra buzdítsa a közönséget. A második egy óra aztán már igazi slágerparádé volt, zömmel Arjen fémesebb oldalára koncentrálva. Kivételként csak az Anneke által énekelt, nyúlfarknyi Actual Fantasy, az elmaradhatatlan, varázslatos, ezúttal Anneke-Maggy-Heather kooperációban elhangzott Valley Of The Queens és a pillangónak öltözött Heather Findlay által énekelt Dreamtime jelentett. A többi dal mind-mind Arjen metalosabb slágerei közül került ki. Damian remek volt Bruce Dickonson dublőreként az Into The Black Hole-ban, Dino pedig tökéletesen helyettesítette Russell Allent a Dawn Of A Million Soulsban.

Számomra a második felvonás legemlékezetesebb pillanatait azonban az Into The Electric Castle-ről elővett The Castel Hall és Amazing Flight jelentették, utóbbiban Robert és Arjen duettjével. Mindez azt is jelentette, hogy a színpadi szerepléstől közismerten lábrázást kapó Lucassen nem kevesebb, mint három dalban is énekelt idén, ami kétségkívül személyes rekord. Utolsónak az Everybody Dies érkezett, majd a „rendes" koncertet Arjen, illetve a koncertek hangszerelésével, szervezésével, meg persze azzal, hogy végig is billentyűzi azokat a munka oroszlánrészét most is vállaló Joost van den Broek beszéde zárta. Arjen láthatóan el is érzékenyült, amikor Edward Reekers kényszerű távollétéről beszélt, megemlítve, hogy ezer éves barátság fűzi össze őket.

Természetesen ezt követően érkezett még a combos ráadás, hogy összességében a koncert alulról karcolja a két és fél órát. Elsőként az első Star One-lemez nyitónótája és egyben személyes kedvencem, a Set Your Controls csendült fel, amit Damian Wilson a korabeli Star One-koncertekről átmentett fellépő ruhájában nyomott végig, extra kis ajándékot adva a régi fanatikusoknak. A dalban partnere ismét csak Dino volt, az első verzét azonban elvitte a technika ördöge, Dino kezében elnémult ugyanis a mikrofon. Szerencsére ez nem akasztotta meg a dalt, a második strófában pedig már az ő hangját is ereje teljében hallottuk. Ahogy az már lenni szokott, a finálét egy olyan szám jelentette, amiben valamennyi résztvevő színpadra lépett, ez pedig nem más volt, mint a Day Two: Isolation, a The Human Equationről.

Összességében ismét felejthetetlen élmény volt élőben látni az Ayreont, még úgy is, hogy a két évvel ezelőtti 01011001-koncertekkel vagy az általam elsőként látott Into The Electric Castle Live-val ezúttal nem tudták felvenni a versenyt. Azok minden szempontból tökéletes produkciók voltak, amiktől idén, ha csak leheletnyivel is, de elmaradt a színvonal. A koncertek után a tábor egy része a kiválasztott dalok miatt panaszkodott, mások pedig a vizuális körítést kritizálták. Utóbbiban van is valami, a két évvel ezelőtti koncertek finom eleganciája után idén valóban kissé túltolták az AI-t a három kivetítőn, de a szett miatt nekem pillanatnyi hiányérzetem sem volt. Születésnapi koncertekről beszélünk, így nyilván végigmentek a teljes életművön (a két éve elejétől végéig előadott 01011001, illetve a legutolsó Transitus maradt csak ki, ami Tommy Kreavik miatt adta volna magát), és közben sok olyan dalt is hallhattunk, amit soha korábban nem vettek még elő, és amit vélhetőleg később sem fognak.

Aláírom, hogy voltak nagy hiányzók a setlistből, de Arjen életműve csaknem 40 órányi zenét tesz ki, így lehetetlen 150 percbe összecsomagolni azt. Viszont kárpótlásként felcsendült egy nagy adag valóban különleges, ritka dal, egy profi fellépő gárdától, kiváló minőségben. A magam részéről egy pillanatig sem bántam meg a rájuk fordított időt, pénzt és energiát, és remélem, hogy két év múlva is lesz miért Tilburgba zarándokolni.