Shock!

Pál Utcai Fiúk. A magyar könnyűzene legendás neve, akik a korosztályukat sújtó szocialista ellenszélben lépkedve kis underground zenekarból szinte egyedüliként tudtak úgy kitörni, hogy azt túl is élték, s tudtak úgy alkotni utóbb is, hogy önazonosságuk, hitelességük máig csorba nélkül maradt. Megélték a ′80-as évek nehéz éveit, felemelte őket a rendszerváltás hozta felszabadulás, behúzta a sikerekkel járó lemez-turné-lemez körforgás magasra repítő spirálja, hogy aztán visszatalálva gyökereikhez ma stabil és egységes zenekarként újra ugyanazzal a kamaszos lelkülettel fordulhassak a közönség felé, mint a kezdetekkor. Szerelemzenélés, küzdelem, sikerek, sodródás és újjászületés – negyven év a Pál Utca tükrében. Nagyinterjúnk Leskovics Gáborral, Lecsóval.

Elég sűrű most a naptáratok, javában próbáltok a jubileumi koncertre, most is épp a próbaterembe igyekszel az interjú után. Mindemellett új dal is jött ki nemrég. Ez most a célkanyarba ért évforduló miatt van? Mert a negyven év valahol remek alkalom, hogy készüljön például egy jubileumi lemez.

Valóban dolgoztunk új dalokon, amiből még kettőt valószínű kihozunk a koncert előtt és van további kettő, ami szinte már teljesen készen van. Illetve kettő időközben ki is jött már, az egyik teljesen újonnan nemrég, plusz a Bált is újra felvettük. Június elején kijön egy szöveges klippel még egy, így a két új dal meglesz. Előbb vagy utóbb album is lesz, de egy negyvenéves zenekarnál azért lassabban mennek a dolgok.

Gondolom, azért nem a Bált játsszátok el újra és újra a próbateremben.

De azt is eljátsszuk egyébként, ha lesznek mondjuk vendégek, akkor azt nyilván velük el kell próbálni. De ez ritka. Optimális esetben egy zenekar folyamatosan koncertezik, én igyekszem a menedzsmentet is efelé terelni. Ami nagyon nehéz lett most már, de azt mondom, hogy ha nullás koncerteket is csinálunk néha, tehát nem keresünk az adott fellépésen, a koncertezés akkor is összetartja a zenekart és a stábot. Hálisten ezekből azért kevés van. Szívem szerint lenne egy évben legalább száz koncertünk, de erről már rég lemondtam. Ha minden héten tudunk játszani, akkor az már jó, a zenekar már össze van tartva és ilyenkor nyilván nem is kell próbálni azokat a dalokat, amiket szoktunk játszani. Szóval a válasz az, hogy inkább alkalomszerűen próbálunk, vagy olyankor, amikor új dalokon dolgozunk. Most például Balázzsal (Molnár Balázs, gitár – SzG) pályáztunk új dalokra és ez egy sikeres pályázat volt, ami azzal jár, hogy ezeket meg is kell csinálni idén év végéig. (nevet)

Szokták mondani, hogy a határidő az egyik legjobb inspiráció.

A ′80-as és ′90-es években, meg sokáig még utána is az volt, hogy amikor leszerződtél egy kiadóhoz, az minden évben igényelte az új dalokat, amiket ki tudott adni, és így volt egyfajta nyomás a zenekaron. Aminek két iránya van: egyrészt nem jó, mert ha nem születik igazán jó dal, akkor is ki kell adni. És nálunk is volt ilyen, nem voltak mindig kizárólag jó dalok, de akkor is muszáj volt kiadni. Az első két albumunk gyakorlatilag a ′80-as évek lenyomata volt, egy-két új dallal. Ez általában így is szokott lenni, hogy az első lemez egy best of tulajdonképpen. Jó, mi hét év alatt jutottunk el a lemezig, addigra kiderül, mik azok a dalok, amik működnek. A harmadik és a negyedik lemeznél viszont kicsit, mint zenekarvezető is hibásnak tartom magam. Olyan dalokat is felengedtem a lemezre, ami nem ment át a szűrőmön. De volt akkor egy ilyen „verseny" a zenekarban, hogy ez az én dalom, és ez is jó, és picit belefáradtam, hogy tanítóbácsi legyek, rábólintottam, hogy jó legyen. Erősebb albumokat lehetett volna csinálni, ha nem engedek akkor ebben. Na, ilyet már rég nem csinálunk, csak akkor adunk ki lemezt, ha van egy olyan A-Z-ig vállalható anyag, ami erre érett. A másik oldal pedig, ahogy valóban szokták mondani, hogy a legjobb múzsa az a határidő. Ezek önként vállalt dolgok, és jó az, ha az embert valami szorítja arra, hogy ne a TV-t nézze otthon. Elő a gitárt, papírt, ceruzát, és dolgozzunk kicsit.

Szóba került, hogy újra felvettétek a Bált. Mi több, még a klasszikus borítót is újrafotóztátok. Ennek van bármi üzenetértéke?

Nincs. Ha kell, ki tudok találni mögé egy jó ideológiát persze! (nevet) Úgy jött ez, hogy mostanában, amikor rádiós zenei szerkesztőkkel beszélgettem, mindig mondták, hogy van ez a jó kis szám, a Bál, de nem igazán szól már jól a mai zenék mellett. Én is hallottam már rádióban, és egy mai zene mellett nem szólal már meg úgy, minőségben. Mindig bennem volt, hogy fel kéne venni újra, hogy jobb szívvel lejátszhassák. Aztán tavaly elkezdtünk készülni a PUF 40-re. Az első lépés ilyenkor, hogy mi történjen majd a koncerten? Miről szólt ez a negyven év? Azt szerettem volna, ha most is az történik, hogy felmegyünk a színpadra és gurítunk egy jó hangulatú koncertet, némi extrával megfűszerezve. Ekkor merült fel, hogy lehetne az egész koncertet kihegyezni a Bálra, hiszen ez a dal nagyjából erről szól, hogy meddig lehet ezt csinálni itt a színpadon? Így álltam elő azzal, hogy régóta bennem van, újra fel kéne venni ezt a számot, és mivel közben a másik saját magam előtti feltétel volt, hogy hozzunk ki új dalokat is, ami miatt úgyis megyünk stúdióba, adta magát a lehetőség. Nincs ennél több mögötte. De a Bálnál ki is derült: szinte ma is ugyanúgy játsszuk, nem is, mint a lemezen, hanem inkább, mint ahogy az első demón. Bárhányszor próbáltunk belenyúlni, ledobta magáról. Szaxofon helyett most trombita van benne, picit a dobképlet más, ha ez valakit így érdekel, de igazából ugyanaz maradt.

És mi a határidő az új lemezre?

Nincs határidő.

De hisz épp most mondtad, hogy a pályázat miatt az év végéig elő kell rukkolni az új dalokkal.

Az más, ott tényleg van határidő, és ha már írunk öt-hat jó dalt, az nyilván a következő lemez alapja lesz majd. És ha úgy látom, hogy ez egy olyan lemezanyag, amiben ennek az újravett Bálnak szerepe van, simán ráraknám azt is görcs nélkül. De ezt most azért nem tudom, mert még nem tudom, milyen lesz a teljes lemez. Ígérni meg már rég nem ígérek. A 2000-es lemez (Ha jön az élet – SzG) után maradt még vagy tíz dalunk, és akkoriban mondtam is mindenhol, hogy még itt van jó pár dal, úgyhogy jövőre ki is hozzuk a következő albumot, aztán a Legelő végül csak 2008-ban jött, csak eltelt hét-nyolc év. Lehet, hogy hiányzik belőlem ez az önkifejezési vágy, hogy mindenáron megmutassam. Inkább hagyom, hogy összeálljon a dolog, és magától kibukjon, amikor itt az ideje.

Lesz tehát lemez, csak nem tudjuk, mikor.

Persze, mindenképpen. Személy szerint ez nekem fontos, mert szép ez a negyven év, hogy Magyarországon egy alternatív zenekar ilyen kort megél, miközben tudjuk, hogy nem ebben van a legnagyobb lóvé. Ez a tény önmagában nagy dolog, és erre büszke is vagyok. De ez egy mai napig is alkotó zenekar, dalok, lemezek készülnek és fontos, hogy megmutassuk, hogy ez nem egy nosztalgia zenekar, akik csak eljátsszák a régi dalaikat. Nálunk egy koncerten a régi és új dalok simán megférnek egymás mellett, az újak is gyorsan beilleszkednek és azokat ugyanúgy kérik is. Járok én is le egyéb zenekarok koncertjeire, de ismered te is ezt a metódust, amikor annyira látványos, hogy a régi daloknál a buli nagyon jól működik, aztán amint jön egy új szám, mindenki megy a büfébe.

Tény, hogy nálatok a Legelő vagy a Van az úgy mondjuk ugyanúgy koncertsláger, mint a korai dalok, hogy ne is említsem a Balatonszepezdet, ami eleve úgy vált közönségkedvenccé, hogy sok év után csak 2019-ben jelent meg lemezen.

Sőt, az a szám az egyetlenegy olyan dalunk, amit betiltottak, tiltólistára került Petőfi Rádióban.

Miért? Az aztán minden, csak nem egy lázító nóta.

2008-ban kijöttünk a Legelővel, és már a következő években elkészült a Balatonszepezd. Beadtuk a Petőfi Rádióhoz, ahol akkortájt történt egy váltás, véget ért az a korszak, amikor picit jobban alányúltak az alternatív zenéknek. Nekünk az egy jó időszak volt addig, aztán jött a főszerkesztőváltás. Először nem is akartam elhinni a sztorit, de az ominózus szerkesztőségi ülésen többen is voltak, és amikor már a harmadik ember mesélte, muszáj volt elhinnem. Ott az volt, hogy itt van ez a jó kis PUF-szám, a Balatonszepezd. Tetszett minden szerkesztőnek, aztán a főnök meghallgatta és közölte, hogy „felhők jönnek Magyarországra"? Ilyen dalt nem játszunk!

Úgy hangzik, mintha valami posztkommunista alternatívába tévedtünk volna.

Ezen először csak röhögtem, utána meg sírtam az egészen. Mi még az előző rendszerben kezdtük, és amikor bejött az egész rendszerváltás, mindenki iszonyú optimista volt, hogy pár éven belül utolérjuk Ausztriát, és milyen jó lesz. Tényleg volt egy ilyen hurráoptimizmus. De ami a lényeg, hogy vége van ennek az ostoba tiltósdinak, hogy mindenre, ami amúgy fekete volt, azt lehet mondani, hogy fehér, hogy bizottság hallgatja meg a dalokat nagyítóval, és ha az olyan, akkor át kell írni a szöveget... Aztán eltelt húsz év, és nem mehet le a dal, mert az van a szövegben, hogy „felhők jönnek Magyarországra". Egy ilyen képpel indul a szöveg: „Az ősz rárabolt a nyárra...". Ilyenkor gondolkodik el az ember, hogy úristen... Most olyan leszek, mint az igazi kocsmaköltő, aki a saját verséből idéz: egy másik régi dalnak, a Közel az éjfélnek az a vége, hogy „hol az az ország, hol az a hely, ahol élni kell". Csak azt a dalt még nyolcvan-valahányban írtuk, abban a rendszerben, amikor már elkezdtek elmenni itthonról a barátaink.

Ti sosem gondoltatok erre?

Komoly szinten sosem merült fel ez, de az emberben mindig volt egy elvágyódás. Szabadon élni. De aztán jött a rendszerváltás, és azt hittük, az életünk során ilyesmi már nem fog még egyszer bekövetkezni. Mindegy, hogy más okból tiltanak, és hogy lehet, csak túlbuzgóság, és nem fentről kiadott utasítás. Ez tök mindegy.

Ha visszagondolsz az elejére, '83-ban indult a zenekar, még bőven az említett kommunista érában, hobbizenekarként tulajdonképp. Ha történelemből jó vagyok, az első komolyabb megmozdulás, ahol a PUF is megmutathatta magát, a Total '85 fesztivál volt Pakson, ami egy punkfesztivál volt, majdhogynem a tiltott kategóriába sorolt zenekarokkal.

Aki ott volt a Total '85-ön, az tudja, hogy volt tíz vagy tizenegy zenekar, az mondjuk négyszáz fő, sleppel, mindennel együtt, és volt még úgy ötven fő közönség, tehát igazából  nem volt egy nagy fesztivál, a füstje nagyobb volt, mint a lángja. Mi tényleg nem voltunk punkok, egy baráti társaság voltunk, ahol hülyeségből kitaláltuk, hogy csináljunk zenekart, megtanultunk pár punkszámot, amiket szerettünk meg amit engedett a tudásunk: Sex Pistols, Exploited, ilyesmik. Mi ugyanúgy jártunk Beatrice-koncertre, hallgattunk punkzenéket, mint Hobót vagy az Eddát. A mi tudásunkhoz akkor a punk volt elég. A Total '85-re meg úgy kerültünk, hogy nagyon sokat csavarogtunk akkoriban az országban, és egy ilyen alkalommal stoppal Egerbe vetődtünk, és ott találkoztunk Juhász Misivel, aki az egri punkmozgalom egyik vezéralakja volt, a QQRIQ zenekar énekese. Összeismerkedtünk, mondta, gyertek, aludjatok nálunk, csináljunk házibulit, mutatott mindenféle jó zenéket. Ő mondta, hogy csinálja ezt a fesztivált, menjünk el játszani. Persze, szívesen. Szerettük a punkzenét, bár nem voltunk feltétlen azok. Később a Total '88-on is játszottunk még, de nekünk a punk egy szín volt a zenei palettánkon. Az erejét nagyon szerettük, iszonyú energia van benne, ha az ember jól csinálja, de én nem akartam egész életemben ezt csinálni. Egy punkzenekar nem játszhat el egy bármit, nem engedi a közönsége, mi meg nem szerettük volna, ha meg van kötve a kezünk. Semmiben.

'88-'89 körülre elég erős rajongói bázis épült már mögétek, és a Fekete Lyukban, ami egyfajta szubkulturális misszió volt, már komoly erőt képviselt a zenekar. Mi volt az a pillanat, amikor éreztétek, hogy ez már túlmutat a Lyuk falain, és a budapesti közönségen, és ebből tényleg valami komolyabb dolog is lehet?

Ez úgy volt, hogy '85-ben Zelit (Zelenák Tibor – SzG), a dobosunkat behívták katonának. Én akkor 18 voltam, beadtam egy papírt, hogy legalább egyszerre tudjuk le, és a zenekar ne kétszer álljon meg. Az a másfél év engem eléggé kijózanított, előtte sokkal idealistább voltam, éltem a saját buborékomban, hogy milyen jó ez az egész világ. Aztán bekerülsz a katonasághoz, és rájössz, hogy miről szól az egész. A rendszerváltás előtti katonaságnak nem nagyon volt köze a honvédelemhez, hanem inkább arról szólt, hogy téged betörjön. Meg arról, hogyan kell lopni, csalni, sunnyogni, imitálni a munkát, hogy mindig tudd, ki a főnököd, és annak megcsinálni mindent, még ha hülyeség is. Én az elején megmondtam, hogy nem fogok beállni a sorba és ezt nagyjából hoztam is, mondjuk nem volt könnyű, szívattak rendesen. Addig nem érdekelt az egész, hogy milyen rendszer ez, amiben élünk, amikor leszereltem, akkor viszont már nagyon mérges voltam, hogy elloptak másfél évet az életemből ilyen hülyeségekkel. Zeli Pápán volt párhuzamosan, minden nap beszéltünk vagy két órát telefonon, laktanyák között volt szabad vonal. Nagyon sokat dumáltunk arról, hogy a zenekart hogyan kellene majd tovább vinni. Addig egy hobbizenekar voltunk, ösztönösen zenéltünk, onnantól már tudatosan készültünk arra, hogy mit akarunk majd csinálni, mit szeretnék a színpadon képviselni. Pontosabban azt tudtam, hogy mit nem akarok, az pedig a fejemben volt, hogy milyen zenét, milyen szövegeket szeretnék, és abból ne engedjünk. '87 februárjában szereltünk le, nyáron elkezdtünk koncertezni, és szerencsénk volt, mert nagyon jó időszakba csöppentünk bele, akkor kezdett jobban a felszínre kerülni ez az darkos alternatív vonal. Ezekkel a sötét, halálvágyó szövegekkel, aminek mi pont az ellenkezője voltunk. Ezt sugároztuk a koncerteken is, érződik a régi Lyukban készült felvételeken is, átjött ez az élni akarás.

Onnantól exponenciálisan fel is épült a dolog elég gyorsan.

Nem volt semmi különösebb haditerv, ahol tudtunk, koncerteztünk. Az első saját budapesti koncertük a józsefvárosi klubban volt, az kétszáz fő, utána mentünk át az FMH-ba, az négyszáz, azt kinőttük két fellépés alatt. Utána megnyílt a Fekete Lyuk, ami a rendszerváltás előtt egy unikális helynek számított, fél év után már ott is telt házakat csináltunk. Nagyon benne volt ez az egész a levegőben, de még mindig nem volt bennünk a gondolat, hogy mi profik leszünk, és majd lemezt fogunk kiadni. Fel se merült, tudtuk, hogy nekünk Magyarországon ezt nem lehet.

A rendszerváltás ilyen szempontból szerencsés pillanatban jött számotokra.

És nagyon hirtelen, gyakorlatilag fél év alatt kifutott a régi rendszer. '88-ban a peresztrojkát már sokat emlegették, de senki nem gondolta, hogy ez komoly lesz, aztán pár hónap alatt vége lett a rendszernek, és ezzel a Hanglemezgyártó Vállat monopóliumának is. Elég gyorsan bejöttek a multik, de alakultak a magyar cégek is, lett hirtelen tíz-tizenöt lemezcég, akik mind zenekarokra kezdtek vadászni, főleg olyanokra, akiknek nem volt még lemezük. Addigra, '89-re mi már teltházas PeCsa-bulikat csináltunk, többet is, ami három-négyezer embert jelentett. Ekkor kezdődött a zenekar egy másik korszaka. Mindannyian dolgoztunk még, nem ebből éltünk, de ha már lemez van, akkor koncertezni kell. Leszerződtünk egy koncertszervező céggel, aminek volt sok hátulütője is, így utólag, de akkor, kábé húszéves fejjel annyira örültünk, hogy megyünk turnézni.... Tavaszi turné, őszi turné, rendes cuccal, nyáron balatoni turné, és végre nem kellett azzal foglalkozni, hogy hol tudunk fellépni, csak csináltuk a koncerteket. Kijött az első lemez, és tök sok elment belőle, még úgy is, hogy tudom, a lemezcég a konyhában hamisította a kazettákat. Aztán jött a második, és a zenekar szépen ment nyílegyenesen fölfelé, ez nagyjából '94-ig tartott. Addigra mindenkit kirúgtak a munkahelyéről, de annyi pénzt már kerestünk a zenéléssel, hogy senkit nem vágott ez földhöz, viszont akkor a lemezszerződés miatt folyamatos volt az elvárás, hogy lemezt kell készíteni. Az exkluzív szerződések abban az időben úgy néztek ki, hogy, mondjuk három évre megkötöd, és minden évben kell egy lemezt csinálnod. És az ember azt gondolja, hogy hurrá, hát bármikor csinálunk mi egy lemezt, de nem ilyen egyszerű. Én írok neked bármikor egy dalt, akár most is, ha hazamegyek. Semmilyen dalt könnyű írni, jót írni a nehéz.

A tagságot ez a folyamatos nyomás bontotta meg akkor végül?

Nem, a lemezkiadás, amit folyamatosan sugalltak nekünk, ennek csak az egyik része volt. Mivel úgy ment felfelé a zenekar.

Végül a Budapest Sportcsarnokban adtatok már önálló koncertet.

Így van, és utána jött, hogy akkor innen mi következik, jön Amerika, vagy mi? A zenekar egyik fele azt gondolta, hogy innen már nincs megállás, a másik fele meg, ahol én is voltam, azt, hogy figyeljetek, mi egy garázszenekar vagyunk és elkezdtük elfelejteni, hogy honnan indultunk el.

Kezdett torzulni az attitűd?

Igen. Elkezdték elhinni tagok a zenekarban, hogy többek vagyunk, mint akiknek játszunk. Hogy azért, mert te állsz a színpadon, te jobb, vagy több vagy. Pedig emlékszem a legelső koncertünkre '83 augusztusában, a szigetszentmiklósi moziban, amikor eljöttek a haverjaink, fel se merült semmi ilyen. Hát itt vannak a haverjaink, de jó, hogy nekik játszunk!

Pedig csak tíz év telt el, amiből hét ráadásul a rendszerváltás előtt, demós csapatként.

Elkezded elhinni, hogy te több vagy. Inkább itt vált ketté a zenekar. A másik, ami engem nagyon megviselt, hogy kezdtünk celebekké válni, amit persze akkor még nem így mondtak. Megjelent a zenekar posztere a Popcornban, aztán jöttek az autogramkérő levelek, először csak napi tíz, utána már harminc-negyven, aztán a levelek az életük leírásával, és hogy segítsünk, mert az apja megerőszakolja és a mi zenénk tartja életben... Egy darabig ezekre válaszolgattam, mert a zenekarból ezt senki nem csinálta, aztán tele is lett a tököm vele. Én nem ezért mentem le '83-ban a garázsba, hogy utat mutassak a tévelygő embereknek, hanem csak bedugni a gitárt az erősítőbe, feltekerni a hangerőt és kiabálni a mikrofonba a hülyeségeimet, nekem erről szólt az egész. Aztán egyszer csak sportcsarnokokban játszunk, a menedzsment meg azt mondja, hogy ne legyen, csak pár koncertük, de az nagy helyeken, de ott meg mit kell csinálni? Ami működik a kis helyeken, hogy motyogsz valamit a mikrofonba, nem megy a nagy színpadon, ott az kell, hogy „Kezeket fel!″, nagy gesztusok kellenek, mindent úgy kell csinálni, hogy nagy méretekben is működjön, és az nem én vagyok. A végén, ha interjút kellett adni, már nem az volt, hogy beszéljek a zenekarról, hanem minden egyéb hülye dologról, aminek semmi köze a zenéléshez.

És mi történt, amikor ez a helyzet végül eszkalálódott?

Nyilván ezt utólag tudom, de belülről azt lehetett érezni, hogy egyre rosszabb a hangulat a zenekarban. Mindenkivel volt valami probléma, mindenkinek megvolt a nyűgje, miért megyünk olyan messzire, miért csináljuk így, miért nem úgy, kezdett az egész egy rossz munkahellyé válni. Én meg annyira... hogy mondjam? Nekem az egész egy csoda volt. És úgy voltam vele, hogy nem kell ezt csinálni. Voltak viták, és az lett a vége, azt hiszem, épp Miskolcról jöttünk haza, amikor Ernő (Papp Ernő, gitár – SzG) azt mondta, hogy akkor én kiszállok a zenekarból. És ott, egy benzinkútnál ki is szállt. Két hét múlva kiszállt Zeli is. Kerestünk helyettük más tagokat, és elkezdődött egyfajta útkeresés. Mondtam, hogy mindenképpen szakítok a menedzsmentünkkel, mert nem akarom ezt így csinálni, újságokban szerepelni, meg levelekre válaszolgatni: koncertezni akarok. Majd én szervezem akkor a koncerteket! És végül így is lett. Eltartott pár évig, mire kialakult egy stabil felállás, mert tehetséges zenészek jöttek ugyan a zenekarba, de az egy dolog, ha a hangszerén valaki jó, kell emberi oldal is, nem is beszélve a zenei ízlésről. És persze az is jó, ha valaki kreatív, és vannak ötletei is. '97-ben jött Balázs, aki zeneszerző és szövegíró is, elkezdte behozni a dalait, majd egy évvel később Farkas Zoli, aki a ColorStarban volt előtte dobos, aztán a Legelő környékén Varga Laca (basszusgitár – SzG), és így alakult ki ez a mostani felállás.

Ami már tizenöt éve változatlan.

Ha a legutolsó változást nézzük. De Balázs már több mint huszonöt éve van itt, és Zoli is már ott tart idén.

Ezzel együtt a lemezkiadás megritkult. A Szajhák és Partizánok koncertlemez még kijött a '94-ben, aztán hat évnek kellett eltelnie a Ha jön az életig.

Voltak új dalok és akartunk is lemezt csinálni, de közben megszűnt a lemezszerződésünk, és nem volt már ilyen nyomás rajtunk. Megbeszéltünk egymás között, hogy ha lesz egy olyan anyagunk, akkor azt megcsináljuk. És bár voltak dalok, de éreztük, hogy ez még nem az igazi. Amikor Balázs beszállt, megmozdult valami, Zolival pedig teljes lett a kép, és amit az előző években próbáltunk összerakni, abból hirtelen mindegyikből lett valami, ebből állt össze a Ha jön az élet. Ami egy tök fontos lemez a Pál Utcai Fiúk életében. Az azóta készült lemezek mind olyanok, amiken nincs töltelék, minden dalnak megvan a helye. Nem mindet játsszuk koncerten, de az albumon mindegyiknek szerepe van. Ez számomra nagyon fontos, nem akarok többé olyan dalokat írni, aminél a szöveg csak úgy ott van. Csak olyanokat, amiket maximálisan fel tudok vállalni, akkor vagyunk hitelesek. A koncerteken is ez jön le, és ez az, ami egyben tartja negyvenévesen is a zenekart.

Zeneileg nehéz önazonosnak maradni? Eltelt negyven év, a világ változik, az emberek változnak, ti is változtok, a PUF-nak mégis van egy követhető, jellegzetes zenei énje.

Azért nem nehéz, mert nem is gondolkodunk ilyesmin. Talán mert nincs műfaji megkötöttség, bármilyen dologba belevágunk, de olyan zenéket csinálunk, amit szeretünk, amit hallgatunk. Minden belefér. Visszatekintve minden lemezünk picit azért más zeneileg, pont az említett Ha jön az élet például soha máskor nem jöhetett volna létre. Előtte a ′90-es évek végén kezdett bejönni az elektronikus zene, meg korábban már a grunge, de az nekünk nem volt új, más attitűddel ez már a ′60-as, ′70-es években megvolt, és szerettük is. Az elektronikus zene viszont soha nem érdekelt. Két dolog történt a ′90-es évek végén, ami fontos volt zeneileg számomra. Az egyik, hogy a nagy kedvencem, David Bowie kihozta az Earthlinget, ami egy drum & bass alapú lemez. Úristen, már ő is, micsoda csalódás! Azért tiszteletből elkezdtem hallgatni, majd eltelt egy vagy két hónap, és végül az lett a kedvenc lemezem tőle, ki sem vettem évekig szinte a lejátszómból. Innentől kezdve pedig sokkal nyitottabb lettem más zenei műfajra is.

A PUF-ra ennek milyen hatása volt?

Ez pont az az időszak, amikor doboskeresésben voltunk, és Balázzsal arról beszélgettünk, hogy jó lenne egy olyan dobos, aki nem a rock felől jön, hanem inkább az elektronikus vonal irányából. Zolit a ColorStarban akkoriban elég sokat láttuk és ott volt egy olyan dobolás, ami teljesen újfajta volt számunkra. Teljesen más megközelítés, a dob irányította az egész zenét. Ráadásul közel is lakott hozzánk, úgyhogy félve megkerestük, hogy lenne-e kedve, velünk is játszani és igent mondott. Rockzenén nőtt fel, és szívesen dobolt volna ilyen jellegű zenéket is, de a ColorStarban neki is meg volt kötve a keze bizonyos dolgokban. Beszállt, és mondtuk neki, hogy arra van szükség, hogy azokat a dolgokat, amiket ott hozott, belerakjuk ezekbe a rockosabb dalokba, amiket mi írtunk. Ebből lett ez a lemez, és ez tényleg soha máskor nem jöhetett volna össze, mint a ′90-es évek végén. Ez ugyanúgy a mi lemezük volt, de az, hogy az előző lemezeken nem volt ilyen dobolás, meg nem voltak ilyen hangminták, és hogy majd mit fog szólni a közönségünk, nem is érdekelt bennünket.

Negyven év után, zenekarvezetőként mennyire diktátor Lecsó a Pál Utcai Fiúkban? És mennyire nem diktátor? Kell irányítani?

Van egy vétójogom, ami zenekarvezetőként erősebb, mint a többieké. De ez inkább azért van, mert én vagyok a frontember és nekem kell eladni a show-t. És azt csak akkor lehet, ha száztíz százalékig fel tudom vállalni. Balázzsal mint zeneszerző-gitárossal sok vitám volt az évek alatt, hogy hozott dalt, amiről tudtam, hogy nagyon klassz, de valahogy nem én voltam. Ez nem azt jelenti, hogy nekem van igazam, hanem, hogy nekem kell elvinni a közönség előtt a dolgot a vállamon. A régebbi albumokon, egy idő után már nem törődtem ezzel és ettől lett rajta össze-vissza minden. Az eklektikusság jó, de ha nincs összefogó erő, akkor mintha tíz különböző zenekar játszana. Az egész akkor jó, ha egy stíluson belül marad, nagyjából ez az én szerepem. Az én szűrőm a legerősebb, ha azon átment, akkor jöhetnek a többiek. A saját dalomnál is el tudom fogadni, ha azt mondják, hogy na, az ott még nem teljesen oké. Volt olyan dal, amivel éveken keresztül próbáltunk valamit kezdeni, de nem sikerült. De olyan is, hogy x év után előkerült, és egyszer elkezdett valamitől működni, ilyen is előfordult már. Néha el kell engedni a dolgokat. A zenekarvezetőség másik oldala, például, hogy mennyit legyünk a médiában, mit kell elvállalni, és mit nem, ebben is nekem van szerepem, leginkább, mivel ezeket én csinálom, ebbe a többiek nem is nagyon szólnak bele. Ha hívnak egy főzős műsorba, vagy zsűritagnak valahova – ezek mind előfordultak már –, tudom mondani, hogy nekem ez nem állna jól, nem érezném benne jól magam. Láttam erre példákat, és egyáltalán nem biztos, hogy egy zenekarnak jót tesz, ha az énekesből egyszer csak celeb lesz. Velem ez már biztosan nem fog előfordulni.

Ma hogyan lehet aposztrofálni a Pál Utcai Fiúkat? Ma is egy underground alternatív zenekar, csak egy kicsit népszerűbb?

Hát, undergroundnak nem mondanám, mert annak pont az volt a lényege, hogy földalatti volt. Amikor mi elkezdtük járni a magyar underground zenekarokra, akkor nagyon ment a hard rock, az LGT, Piramis, Edda. Az Omega még játszott, mindenki iszonyat nagy cuccokkal, a gitáros szanaszét szólózza magát, és ők ott fent vannak, a közönség meg lent. Amikor mi elkezdtünk zenélni, akkor indult az Európa Kiadó és a Kontroll Csoport, a Balaton, a Trabant, a Bizottság, ez megint ilyen, jó helyen lenni jó időben. Az, hogy mi zenekarrá váljunk, abban nagyon sokat számított, hogy ezek a zenekarok teljesen más koncerteket adtak, mint amihez mi szoktunk hozzá előtte. Itt simán előfordult hogy a gitáros és a dobos egyszer csak cserél, vagy a közönségből jön fel valaki játszani, az egésznek volt egy ilyen amatőr és nagyon nyitott hangulata, amiből mi azt kaptuk meg, hogy nem az a fontos, hogy a Kisstadionban játsszunk iszonyú nagy füstben és száz Marshall legyen mögöttünk. Írjunk saját dalokat és azok legyenek érdekesek, próbáljunk olyat csinálni, amit még nem hallottunk. Megtalálni a saját hangunkat, onnantól kezdett minket ez érdekelni. A zenekar belső erőit tekintve még sok van bennünk. A covid alatt bennem még át is kattant ráadásul ez, az annyira földhöz vágott lelkileg. Nem gondoltam, hogy ennyire meg fog viselni, hogy fél éven keresztül nem tudok találkozni családtagjaimmal, barátaimmal, a zenekarral, a közönségünkkel. Nem voltak próbák, semmi. Sose volt olyan, hogy a zenekar egy hónapig nem koncertezett, így az elején még az volt, hogy de jó, most van szabadidő, lehet elővenni meg átnézni az ötleteket. Fél év után már rendesen depressziós voltam, és azon kaptam magam, hogy már délelőtt kinyitok egy sört. Régen otthon soha nem ittam. Már a gitárt sem vettem fel az utolsó hónapban, mert minek írjak dalokat, ha nincs, akinek eljátsszam? Amikor ez véget ért, tudtam, hogy én már csak egyet akarok, mindig játszani. Ha nem lesz már zenekar, de egészséges leszek, én akkor is játszani fogok, akár itt a kocsmában a sarkon, ötven embernek, vagy húsznak. Számomra is kiderült, hogy sokkal fontosabb ez nekem, mint gondoltam.

Ha meg kellene nevezned egyetlen ultimatív PUF-nótát, az a Bál lenne?

(rövid hallgatás után) Hát, egyet nem szívesen neveznék meg, de a Bál nyilván ikonikus dal. Abban nagyon sok minden benne van, amiről nekem szól a zenélés. Hogy én ezt iszonyúan szeretem csinálni, és ez egy ajándék. Ezt a dalt tizenhét éves koromban írtam a kisszobámban, emlékszem arra a délutánra, amikor született, és az érzésre, hogy ezt most leviszem a többieknek a próbára. Alig vártam, hogy koncerten eljátsszuk, mert tudtam, hogy működni fog, és már az első koncertnél úgy is lett. Nem tudtam, hogy ezt az egészet meddig lehet csinálni, akkor azt gondoltam, egy év még biztos benne van. Franc se gondolta, hogy eltelik majd még harmincnyolc... Meg lehet kérdezni, így a kétezredik koncert felé közeledve, hogy nem unom-e játszani? Nem, dehogy. Amikor most, 57 éves fejjel játszom a Bált, 17 éves vagyok újra, bármilyen nevetséges is ez. Amikor ezeket énekelem, nem egy 57 éves vén fasznak érzem magam, aki arról énekel, hogy fiatal lányok, meg bál, mert pont úgy érzem magam, mint amikor írtam. És tök jó a színpadon 17 évesnek érezni magad. De van még legalább öt ugyanilyen fontos dalunk, és utána még x, ami szintén fontos.

És ha azt kérdezem, hogy mi az, ami valamiért neked ezek közül a legfontosabb?

Mindig vannak kedvenc dalok, és azok általában az újabbak között vannak. Mindegyik valamilyen szinten jelent valamit. Van az Angyal, amit a lányomnak írtam, amikor fél éves volt, az egy számomra nagyon különleges dal, már a keletkezésének a körülményei miatt is, mert teljesen másképp született, mint a többi dalunk. A Nehéz idők nekem kicsit arc poetica, azt is mindig játsszuk, kicsit olyan, mint egy himnusz. A Fiatal lányokat 16 éves koromban írtam a maszturbálásról, ami 57 évesen nyilván tök mást jelent már. De egyet nem tudnék kiemelni.

Mi a helyzet a Partizánnal? Azt mindig kéri, követeli a közönség, aztán hol játsszátok, hol nem, de többnyire azt érzem, mintha terhes lenne már számodra az a dal.

Azt '84-ben írtuk, és inkább egy zenei viccnek szántuk. Sok hülye részlet van benne, külön-külön dolgok összeragasztva. Tökre szerették az emberek, a ′80-as években még rendszeresen játszottuk, de aztán azt gondoltam, vannak fontosabb dalaink is, és kezdett elmaradozni. Az első négy lemezre nem is került rá, valahogy egyikbe sem tudtam beilleszteni, mindegyiknek a hangulatából kilógott, végül a koncertlemezre került fel csak. Az megint egy lenyomat lett: akkor hogy játszottuk. '94-ben éppúgy. Aztán ahogy mentek az évek, mindig jött, hogy játsszátok el a Partizánt, játsszátok el a Partizánt, aztán mondtam, hogy majd ekkor, meg majd akkor. A tízéves jubileumon eljátszottuk. Aztán jött egy újabb jubileum, akkor mondtam: majd a húszévesnél újra eljátsszuk. Aztán ebből lett egy ilyen hagyomány. Negyvenéves jubileum van, úgyhogy most lesz! (nevet) Idén egyébként volt már többször is, hogy elővettük, ha kérték. De a Parkban lesz, szégyellném is, ha nem játszanánk el, többször megígértem már.

A jubileumi buliról mit szabad elárulnod?

Lesznek vendégként régi tagok. Például Totya (Eöry Tamás – SzG), a szaxofonos és Zelenák Tibi, a régi dobosunk. Lesznek olyan vendégzenészek is, akik az évek alatt játszottak velünk, a zenekar különböző korszakaiban. Ilyen mondjuk Dió (Dióssy Ákos – SzG) és Qka (Szűcs Krisztián – SzG), akik az utóbbi években szinte mindig velünk vannak. És lesz több olyan vendégünk is, akik még soha nem léptek fel velünk korábban, de valami köt minket hozzájuk. Aki biztos, mert velük már elkezdtünk próbálni, Müller Péter meg Péterfy Bori, mindkettőjükkel több közös szál van. Péterrel, ha két évvel ezelőtt kellett volna mondanom, csak annyi volt közös, hogy az ő szövegei segítettek elindulni a korai időkben, az elmúlt időszakban viszont többször összesodort minket az élet. Én is voltam Sziámi-koncerten vendég, neki volt a Napi Dalok sorozata, amihez én is írtam zenét, Bérczesi Robival is volt egy közös lemeze, ahol én is egy dal előadója voltam, szóval hirtelen lett egy csomó közös dolog, így megkérdeztem, és szívesen mondott igent. Borival meg rég jóban vagyunk, a Kiscsillagnál már az első lemezen olyan a borító, hogy ő van rajta másik három lánnyal. Akkoriban kezdték összerakni az első lemezét is, azóta is szeretjük a dolgait.

A húszéves jubileumi koncertből volt annak idején kiadvány is. Most terveztek hasonlót, elérhető lesz később valamilyen formában?

Jó kérdés. Felvesszük mindenképpen, a képet és a hangot is rögzítjük. Aztán meglátjuk utólag, ha olyan, amit érdemes, akár ki is lehet adni. De azért nem akarom ígérni. Ami viszont kiadvány kapcsán új információ, hogy a Bál lemez is megjelenik hanglemezen a koncertre, már gyártják. Ebből nem volt soha bakelit. Az első annak idején még megjelent, és azt mi is kiadtuk újra, most meglesz a Bál is.

Ha ma visszatekintesz a fiatalkori Lecsóra, ő vajon hogyan látna a mai, 57 éves énjét? Azt látná, amit eltervezett magának?

Nem, annál sokkal többet. Emberileg talán keveset változtam, a belső értékeim szerintem ugyanazok, mint amikor elkezdtem. 16-18 éves korodra kialakul, milyen ember vagy, erkölcsi értelemben, a világról alkotott nézetek tekintetében, azok alapvetően nem változtak. Lehet, hogy anyagilag nem jutottam olyan magas szintre, de ha azt nézed, hogy olyan ember vagyok, aki negyven éve azt csinálja, amit a legjobban szeret, senkivel nem cserélnék. Hányan mondhatják ezt el magukról?

Lesz ötvenéves is a Pál Utcai Fiúk, vagy hatvanéves akár?

Hát, miért ne? Ha élünk, és egészségesek vagyunk, mindenképpen, persze.

A Pál Utcai Fiúk negyvenéves jubileumi koncertje június 24-én lesz a Budapest Parkban. Részletek itt.