Shock!

Két hónapja jelent meg a The Sword hatodik lemeze, és talán illett is volna még egészen frissiben szétcincálnunk a Used Future-t, de a minden shockolónál rendre felmerülő, recenzióírást gátló tényezők (másnaposság, előzenekar lekésése, meg nem nevezett karibi szigeten való sütkérezés, illetve mindezek tetszés szerinti kombinálása) helyett ezúttal egy újabbal kellett szembesülnöm. Nehéz ugyanis úgy írni egy albumról, hogy többszöri kísérletre sem sikerül végighallgatnom, mert annyira elképesztően unalmas, hogy a lemez felénél mindig jóleső mély álomba zuhanok. Nem mondom, kell a pihentető alvás a testnek és a szellemnek, de az álom ebben az esetben igencsak keserű, mert egy Gods Of The Earth-öt vagy Warp Riders-t összekalapáló zenekartól nem ezt várom.

A problémám a Used Future-el nem az, hogy irányvonalában elkanyarodott a már említett tökös anyagoktól. Elkanyarodott a csapat attól a vonaltól már jóval korábban, gyakorlatilag a Warp Riders-nél kezdődött a változás, amivel semmi gond, amíg jó a zene. Csakhogy, míg éppen az utóbbi két lemeznél, amikért nem igazán voltam oda, még érezni lehetett azért a csípőből kivágódó profi, ámde kissé lélektelen zeneszerzési tehetséget, addig a Used Future-nél ez sincs jelen. Mintha John D. Cronise-ék egy nap rápillantotak volna a dátumra, és hirtelen a homlokukra csaptak, hogy ó, bassza meg a magasságos Odin, hát a legutóbbi lemezünk már három éves, gyorsan össze kell rántanunk valamit, mert köt a lemezszerződés, és egyébként is még négy év jelzáloghitel van a lakáson. Na, erre a négy austini farmeringes azonnal be is rontott a stúdióba, és néhány nap alatt kiizzadtak magukból 43 percnyi leszedált, a '70-es évek rockjának legfelejthetőbb pillanatait idéző muzsikát.

Pedig annyira nem is nosztalgiavonat ez a lemez, a megannyi nyíltan felvállalt retro-bandákhoz képest a The Sword még mindig modern hatásúnak mondható, szóval a Used Future esetében legalább a karakter megvan, a szintetizátor űrhangjai és Cronise jellegzetes hangja egyből megadja azt a sajátos ízt a lemeznek, ami miatt (is) az együttes ki tudott emelkedni a fullasztó szürkeségből. Csakhogy az arc még kevés, ha nincs alatta egy erős csontozat, amire ráfeszülhet. Ezúttal csak a víz tetején lebegő lenyúzott bőrfoszlány van, ami alatt nincs más, mint a büdös nagy zavaros.

Vérbeli, veretes, hamisítatlan és ösztönös nyuggerhimnusszal indít a lemez, a Deadly Nightshade persze ettől függetlenül kellemes, és szerencsére nem is hosszú, így hamar jön is a tempósabb és ami a lényeg, élettel telibb Twilight Sunrise, the swordos énektémákkal, jóleső dohogással, na meg a hetvenes évek pszichedeliáját felelevenítő billentyűs aláfestéssel. Nem rossz, de azért a kiemelkedő pillanatok még váratnak magukra. Érdekes, hogy van a csapatnak egy védjegyhanggal bíró énekese, és mégis, az első dal, aminél már ösztönösen beindul nálam a bólogatás, az instrumentális The Wild Sky. Belevaló kis jammelős darab, és itt mintha végre nem érezném azt, hogy a tagok csak muszájból játszanak. Mivel a lemez ismét koncepciózus alkotás, így a dalok között akad intro és outro, valamint intermezzo is, de ettől még egyáltalán nem lesz több vagy jobb az anyag. Azt hiszem, valahol a Sea Of Green környékén nyomott el többször is az álom, legalábbis kezdetben meg voltam róla győződve, hogy a ropppant hosszúnak tűnő Used Future ennyi, és kész. Aztán jól meglepődten, amikor végre sikerült ébren átküzdenem magamat a Sea Of Greenen, és azzal szembesültem, hogy ez a dal még csak a közepét jelzi a lemeznek, a roppant hosszúnak érzett játékidő pedig valójában alig húszperc.

Ha eddig az album az Aranykor Nyugdíjasotthon musicaljének tűnt, akkor innentől aztán tényleg agyzsibbadás következik. Itt már felesleges is dalokat kiemelni, elég annyi, hogy a riffek álmos vasárnapi délutánok punnyadt képeire asszociálnak, s mindezt a képfestészetet olyan zenészek művelik, akik hallhatóan túlzásba estek a Lynyrd Skynyrd hallgatásával és a kannabisz egészségügyi célú felhasználásával. Vagy tényleg csak annyira unalmas az élet a Ewingok földjén, hogy inkább lenyomtak egy inspiráció nélküli jammelést. Bárhogyan is legyen, a Used Future mellett még a High Country, valamint az Apocryphon is üdítő hallgatnivaló, pedig hát...