Shock!

Cseppet megcsúsztunk ezzel az ismertetővel, de előfordul az ilyesmi, és összességében végül is nem hajt a tatár. Amúgy is mindennel kapkodunk manapság, szóval nekem igazából egyáltalán nincs ellenemre, ha néha érni hagyunk ezt-azt. Némi pihentetés után például most is tök jó érzés volt leporolni a még januárban megjelent March Of The Unheardöt, és szembesülni vele, hogy ugyanúgy tetszik, mint akkor, maximálisan méltó a 2022-es Days Of The Lost debüthöz. Nem véletlen, hogy szépen meg is indult a térképen ez a formáció, abszolút megérdemelt a dolog.

A menü nem változott a bemutatkozáshoz képest, de ezekkel a séfekkel igazából dőreség is lenne ilyesmire számítani. Niclas Engelin és Jesper Strömblad (a turnékon utóbbi helyén Patrik Jensen), Peter Iwers, Daniel Svensson, Mikael Stanne – ugyan mi másban utazna ez a leosztás, mint ízig-vérig göteborgi melodikus death metalban? Ezek az arcok mind ott bábáskodtak a stílus születésénél a '90-es években, ez a muzsika jön belőlük természetesen, és az az igazság, hogy gyakorlatilag jobban is játsszák ma már ebben a felállásban, mint gyakorlatilag bárki más a mai színtéren.

Az első lemezt a megjelenése idején nagyon sokat pörgettem, aztán kicsit kikopott a hallgatnivalók közül, úgy is éreztem utólag, hogy elég lett volna rá eggyel alacsonyabb pontszám. Kissé skizofrén leszek, hogy ehhez képest erre most megint bevésem a múltkori értékelést, de a hosszabb érlelési periódus miatt úgy érzem: a harmadik lemez kapcsán ebből már nem kell majd kifarolnom. A stílus ugyanis nem változott, ám a dalok még kidolgozottabbak, még karakteresebbek, mint legutóbb, egyszerűen hallatszik, hogy turnézás közben rendesen összeérett a zenekar. Emellett azt is rásüthetjük a March Of The Unheardre, hogy egy fokkal dallamosabb lemez, mint a debüt, de kéretik ezt a kijelentést helyén kezelni: nincs szó klasszikus értelemben vett slágeresedésről, pláne felhígulásról, egyszerűen csak még markánsabb melódiákkal látták el a dalokat, magabiztosabban adagolják a szintén ez irányba ható billentyűs szőnyegeket, színesítéseket.

Persze vitaképes felvetés, hozzátesz-e bármilyen érdemi újdonságot 2025-ben ez a lemez a svéd dallamos death metalhoz, de én azt mondom: amikor ennyire erősek a dalok, teljesen felesleges mindenáron forradalomra áhítozni, pláne most már ötvenes arcoktól. Lehet ez ellen dacosan, álérvekkel, de-a-hellfest-minden-évben-teltházas-és-a-metallica-megtölti-a-stadionokatozva ágálni, de az egész metálszíntér az aggasztó elöregedés állapotában leledzik, szóval én a magam részéről minden egyes jó dalokkal teli, a műfaj erejét százszázalékosan felvillantó lemez, minden egyes látványosan feltörekvő, magának nevet szerző banda hallatán őszintén tudok örülni. Akkor is, ha régi arcokról beszélünk. Pláne, hogy a The Halo Effect dalai hallatán egy pillanatig sem érzek poros-avas áporodottságot. Igen, a zenei alapok tekintetében valóban megjelenhetett volna húsz évvel ezelőtt is ez a lemez, ám pontosan annyi mai hangszerelési és egyéb aprósággal fűszerezik meg a végeredményt, hogy már épp ne lehessen rájuk sütni a nosztalgiázás bélyegét.

Vagyis ez egy baromi jó lemez. A Conspire To Deceive húzós-dallamos nyitánya, az ezredfordulós érát idéző, szolid elektronikával felütött, óriási refrénnel ellátott Detonate vagy a tika-tikás tempókkal és himnikus melódiákkal felvértezett Our Channel To The Darkness éppúgy óriási nóták, mint a komolyzenei ihletésű riffekre felhúzott What We Become vagy a This Curse Of Silence instru felvezetéséből kibontakozó, parádés címadó. Vagy a szépen meghangszerelt vonósokkal, melodikus refrénnel operáló Between Directions. Vagy a hagyománytisztelő, törékenyen szép instru Coda kóda. Kétlem, hogy az idei felhozatalban akadna versenytársuk ebben az alstílusban.

(És sikerült úgy írnom a lemezről, hogy közben egyszer sem említettem meg azt a bizonyos másik zenekarnevet!)