Shock!

február 21.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sign Of Cain: To Be Drawn And To Drown

signofcain_cAz 1999-es indulást követően a Sign Of Cain fantomzenekar volt, 2002-ben fel is oszlottak, és csak 2011-ben éledtek újjá. Persze most sem nagyon beszélnénk róluk, és a zenei köztudatba sem nagyon szivárogtak volna be, ha 2013-ban nem csatlakozik hozzájuk Tomas Lindberg, alias Tompa, az At The Gates, a The Lurking Fear (és most csak az éppen létező zenekarait említem) hisztérikus, őrjöngő torka. A csapat az énekest leszámítva ismeretlen tagokból áll, egyedül az alapító Tomer Hasenfratzról tudni, hogy a Viscera Traillel is dolgozik. Tompa csatlakozását követően, tavaly október 20-án aztán szép csendben, nulla promócióval megjelent a To Be Drawn And To Drown debütalbum. Tompával olvastam interjút a The Lurking Fear bemutatkozó lemeze idején, de még akkor sem említette, hogy még abban az évben megjelenik vele még egy lemez. Az ilyesmi nem éppen megszokott egy zenésztől, de a produktum itt van, és ez a lényeg.

megjelenés:
2017
kiadó:
Apostasy
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 4 Szavazat )

A csapat a death/doom-közegben mozog, vagyis kissé távol Hasenfratz death/grind-irányultságú másik zenekarától, de egy projekt arra (is) jó, hogy az előadó más stílusban is megmutathassa, mit tud, milyen hatásokkal rendelkezik. A rendelkezésre álló infók szerint az album zenei részét és szövegeit egyaránt Hasenfratz írta, aki 2010-ben elhunyt nagymamája, Marta emlékének ajánlotta a dalokat. Tompa érdekes módon nem írt szöveget az albumhoz, csak a hangját adta a produktumhoz. Vagyis a hamisítatlan svéd elemek nem az ő hatására épültek be a zenébe, de tény, hogy szeretem/gyűlölöm orgánuma, hangjának karaktere rányomta bélyegét az albumra. Sosem fogjuk megtudni, milyen zenét játszottak 1999 és 2011 között, amint azt sem, hogy a dalok, dalkezdemények milyen átalakuláson mentek keresztül, hogyan formálódtak Hasenfratz műhelyében ezen idő alatt, de alighanem lényegtelen is. A végeredmény viszont kellőképpen izgalmas, és noha a világot kétségtelenül nem váltja meg, mindenképpen nagyobb figyelmet érdemelne.

Az album zenei világa tehát a death és a doom határmezsgyéjén mozog, sokszor egybeolvadva. Itt-ott némi old school death metal hatás is felfedezhető a svéd elemek mellett, hogy egy csipetnyi thrash is ízesítse egy helyütt az önmarcangoló zenét. Tíz hangulatos tételről beszélünk, ízlésesen tálalva, a legnagyobb őszinteséggel, egyetlen instrumentális dallal az album közepén. Hasenfratz dalszövegei – szemben a Viscera Trail beteg szövegvilágával – a halál, a fájdalom, a gyász és az emberi kapcsolatok témakörét boncolgatják. Lassú, vonszolós, doomos bevezető résszel indít a zenekar nevét viselő első téma, hogy aztán berobbanjon az egész albumot uraló melodic death riffvilág, és felcsendül Tompa utánozhatatlan, hisztérikus éneke is. Mindjárt három banda jut az ember eszébe, mint egyértelmű hatás: a Paradise Lost, a My Dying Bride és természetesen az At The Gates, mindhárom esetben szigorúan a kezdeti éra. Noha igazán nem mondhatni, hogy Tompa hangja széles skálán mozogna, mégis minden projektjében igyekszik máshogy megszólalni. A Sign Of Cain esetében az At The Gates vokális világa egyesül a The Lurking Fear keményebb stílusával, mikor éppen melyik énjét kívánja az adott dal. A pincemély, gurgulázó hörgés Hasenfratz számlájára írandó, aki a Viscera Trailhez hasonlóan itt is színesíti az előadást gyűlölettel és fájdalommal teli hangszínével.

A Path Of The Feeble című harmadik tételben csendül fel először a hegedű Lily Itzhaky jóvoltából, hogy aztán még nagyobb teret kapjon a következő dalban, a Thunders Never Followedban. Itt már egyértelműen a My Dying Bride gyászzenéje a fő párhuzam, amit remekül ellenpontoznak a svéd death-elemek. E kettősség a többi dalban is feltűnik, ahol a hegedű színesítő szerepet kap: ilyen az Again I Shed, az instrumentális Remembrance And Pain, illetve az utolsó és egyben leghosszabb tétel, a címadó To Be Drawn And To Drown is. Az akusztikus instru tétel a maga egyszerűségével, szépségével, a Jesper Jarold hegedűjátékával támogatott, hangulatfestő gitárral, illetve némi basszus-ízesítéssel az album egyik legmegkapóbb pillanata. Nem is igényel szöveget, főleg, hogy ezután ismét a metalé és Tompa acsarkodásáé a főszerep az addigiaknál némileg keményebb Empires Ablaze With Unrestben. A Bearing Eyes-ban pillanatnyi fűszerként megkapjuk az album első blastbeatjét, amit Tompa fájdalmas-szavalós előadása követ, amit mindig is szerettem a korai At The Gatesben. Az Again I Shedben a néhol bedurvuló melodikus riffek mellett ismét szerepet kap a hegedű, hogy aztán ismét blastbeat törje meg a középtempós dalt, kicsit hosszabban, mint az előbb, éles kontrasztban a felcsendülő fájdalmas hangokkal. Az utolsó felvonás az ismét vonóssal operáló, csipetnyi thrash-hatást is felmutató címadó, amely a maga hét és fél percével az album leghosszabb dala is egyben. Itt ismét Tompa szavalós előadásával szembesülünk, hogy aztán megint az arcunkba köpje fájdalmát. Ez talán a legjobban eltalált tétel, mintegy felteszi a koronát az albumra, és pontot tesz a lélek bugyraiban történt utazás végére.

Lehetne akár komplett káosz is a lemez ezzel az ötvözettel, de ezt szerencsére sikerült elkerülni, ahogyan szolgai másolásról sem beszélhetünk, noha mint írtam, azért a világot nem váltja meg az anyag. Új színeket, ízeket nem hoznak, de ezt sok más banda esetében elmondhatnánk már évek óta: simán csak őszinte, hangulatos zene ez a síron túlról. A hatások mélységét persze nem sikerült elérni, ahogyan azok klasszisát és zsenialitását sem. De nálam a tisztességes iparosmunka nem itt kezdődik – mellesleg tényleg több mint kellemes hallgatnivaló To Be Drawn And To Drown. A maga műfajában, ha nem is kiemelkedő, de szerethető, baromi sok munkával elkészített, a hatásokat finom érzékkel vegyítő albumról van szó, nálam simán megér nyolc pontot. És csak azért nem kilencet, mert semmi újdonságot nem tartalmaz. A színvonal ezzel együtt végig egyenletes, tölteléknóta nincs, a 47 perc úgy pörög le, hogy végig fenntartja az érdeklődést.

„Pontosan hét évvel azután, hogy az én kedves nagymamám, Marta Hasenfratz itthagyott minket, az emlékének ajánlom ezt az albumot, mint végső ajándékomat mindazért, amit ő adott nekem" – olvasható a zenekar Facebook-oldalán. És azt hiszem, ehhez vétek lenne bármit is hozzáfűzni.

 

Hozzászólások 

 
+6 #3 suizidium 2018-01-21 02:05
Az a legjobb Tompa teljesítményébe n, hogy meg nem mondom mitől de baromira ül, bármit is csinál.
Idézet
 
 
+2 #2 Bjorn 2018-01-20 16:23
Jarold. Buzi, autocorrect:)
Idézet
 
 
+6 #1 Bjorn 2018-01-20 10:34
A lemez sima főhajtás főleg az egyes ATG lemez előtt, még a korai MDB és PL előtt. Jesper Harold akkor az ATG hegedűse volt az első lemezén amúgy.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.