Shock!

november 22.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Septicflesh: Codex Omega

septicflesh_cAz új Septicflesht hallgatva megint elmerengtem kicsit azon, hogy mennyi veszélyt hordoz magában az, ha egy zenekarnak sikerül kialakítania a saját zenei személyiségét. Vegyük például Seth Siro Antonékat: 1994-es debütáló lemezük óta nagyon sokat fejlődtek és változtak, albumonként kristályosodott ki az az elképzelés, ami már a kezdetektől ott motoszkálhatott a fejükben arról, hogy mit is akarnak voltaképp megvalósítani, csak fogalmuk sem volt róla, miként is kéne pontosan mindezt megtenni. Érzésem szerint a The Great Mass lemezzel valósult meg a végső cél, amely minden előadónál ugyanaz, vagyis a saját hang, az egyéniség kialakítása. Ez egyrészt teljesen természetes dolog, másrészt viszont ott van az a hátulütője is, hogy ha egyszer kiformálódott ez a bizonyos stílus, akkor meg is szilárdult, ahonnan aztán nincs menekvés.

Mindezt csak azért írom le, hogy egyértelműbb legyen, miért is fogok a következő sorokban fanyalogni egy olyan profi módon összerakott produkció kapcsán, mint amilyen a Codex Omega (bár már a Titan kapcsán is hasonlóra vetemedtem). Mert nem vitás, hogy a tizedik Septicflesh-anyag technikailag professzionális. A hangzás ezúttal is tiszta, némileg szellős, de azért harapós, vagyis egyáltalán nem kellemetlen élmény hallgatni a lemezt. Viszont mintha a The Great Mass óta egyre több lenne a szürkébb szerzemény, és sajnos a nagyzenekari részek is mintha kezdenének leegyszerűsödni, önismétlővé válni.

megjelenés:
2017
kiadó:
Season Of Mist
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

A nyitó Dante's Inferno egy tipikus Septicflesh-dal, szépen bizonyítja, hogy a mai mezőnyben még mindig kevesen művelik olyan szinten ezt a szimfo-death dolgot, mint a görögök. Nem csupán arról van itt szó, hogy ez a négy muzsikus összeül, zenélgetnek, aztán pedig felrántják az egészet a stúdióban. A Septicflesh kis túlzással nem más, mint egy saját maguk által kitalált szabályrendszer, ami eleve meghatározza, mit szabad és mit nem. Mindez egyáltalán nem példátlan, minden nagy és egyedi banda így működik, mindegyiknél akad egy öndefiniáló alkotás, amely után néhány kivételtől eltekintve nincs más, csak az önismétlés. A görög négyes is erre az útra látszik lépni, csupán annyi a szerencséjük, hogy egy nem túl népes irányzatban mozognak, ahol nem igazán tolonganak a trónkövetelők.

Mindettől függetlenül még lehetne érdekes, vagy legalább ütős a Codex Omega, ha jobb dalok lennének rajta, mint elődjein. De sokadik hallgatás után is úgy érzem, hogy az első öt dalig unalmas a hallgatnivaló. Fene tudja, hányszor gyűrtem le az albumot, de az első szám után rendre elveszítem az érdeklődésemet, és csak a Dark Artnál figyelek fel ismét, itt jut eszembe, hogy még nincs vége a mókának. Ebben végre ott rejlik a szikra, amit annyira hiányolok a lemez első feléből, ahol mintha minden egyes nótát ugyanarra a sablonra húztak volna rá. Végre van valami jó ötlet, amitől nem csak a dal címe más, de van egyénisége is. Valamivel egysíkúbb az Our Church Below The Sea, amelynek megint az a problémája, hogy nincs igazi csúcspontja, nincs dinamikája, bár a refrén hatásos, csak ennyi épp kevés. A Faceless Queenben jól hallatszik, mennyire ráérzett Christos Antoniou gitáros a nagyzenekari hangszerelésre, a vonósok, fúvósok és kórus alkotta drámai erősítés tökéletesen olvad rá a hagyományos rockzenekari megoldásokra, igencsak hatásos végeredményt produkálva. Itt kellene olyan jelzőkkel dobálóznom, mint filmzenés meg filmzene-szerű, mint pozitívum, de valahogy ez a része sem működik úgy, ahogy működhetne. Főként, mert itt sem nyújtanak semmi újat az előző anyagokhoz képest, így olyan, mint egy nagy sikerű film inkább kötelező jellegű, mintsem szükséges folytatása.

A lemez bónuszolt verzióján megtalálhatók egyébként a nagyzenekari részek egybefűzve, némileg átdolgozva, egy tizenegy és fél perces opusszá gyúrva Martyr Of Truth címmel, és itt érezni igazán, hogy ezúttal a szimfonikus oldal sem eléggé erős. Ettől függetlenül megint csak azt tudom mondani, hogy a Codex Omega profi anyag, még ha a csapat szintjén kissé ötlettelenre is sikeredett. Még azt sem merném megkockáztatni, hogy összecsapott, egyszerűen csak a banda mostanra ért el oda, hogy bezáruljon az orruk előtt a saját maguk által épített szűk cella ajtaja. Remélhetőleg hamarosan elkezdik keresgélni a kulcsot, különben örökre bent ragadnak.

 

Hozzászólások 

 
0 #3 A Kúszó Káosz 2017-11-01 08:15
Kissé elmarad a Titantól, de azért jó lemez ez. A vége felé fullad kicsit szürkeségbe, de pl. Portrait Of A Headless Man, Martyr, Enemy Of Truth remek dalok, a Dark Art már kissé tapogatózik a giccs felé, de Sotiris olyat énekel, hogy ez rögtön kompenzál.
Idézet
 
 
+3 #2 Lali 2017-10-31 12:48
Nekem az Ophidian Wheel a kedvenc. Ezek az ujak hullaprofik, de lelektelenek. Tobb a szinhaz, mint a zene.
Idézet
 
 
+3 #1 drughi 2017-10-31 11:30
Nekem a Communion a definitív anyaguk. Erőtől duzzadó éjfekete gyöngyszem. A Great Masst nagyon vártam és ugyan jó volt de már nem hozta azt a szintet (a dalok már nem voltak egytől egyig annyira erősek mint az elődjén) így a Titan már totál kimaradt és ahogy olvasom akkor az új sem váljta meg a világot. Az utolsó bekezdés nagyon találó, remélem a következőn frissitenek a stiluson mert amugy tényleg kőprofik minden szinten, kár lenne értük.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.