Az a tapasztalatom, hogy az Overkill azon csapatok közé tartozik, melyeknek nincs olyan mindenki által alfa-omegaként elfogadott albumuk, mint például a Megadeth-nek a Rust In Peace vagy a Queensryche-nak az Operation: Mindcrime volt, sokkal változatosabbak az álláspontok a táboron belül.
Én személy szerint a The Years Of Decay-t tartom a legjobbjuknak, de legalább annyira szeretem a Feel The Fire-t is a maga egyszerű, naiv, kamaszos lendületével. Azzal kapcsolatban ugyanakkor eléggé egybevágóak a vélemények - és én is osztom ezeket -, hogy az utolsó csont nélküli, tízpontos Overkill lemez a '96-os The Killing Kind volt. Igaz, hogy azóta is kivétel nélkül erős produkciókat tett le az asztalra a két agytröszt, D.D.Verni basszusgitáros, és a két évtizeddel ezelőtti formáját tökéletesen megőrző Bobby "Blitz" Ellsworth énekes, de az utóbbi 9 év albumainak egyike sem tudta hozni a Killing Kind tömény tökéletességét. E tekintetben a ReliXIV sem jelent változást: New York lepukkant klubhősei ezúttal is egy mindenféle elhajlástól mentes Overkill albumot csináltak, körülbelül hasonló belső arányokkal, mint az előző néhánynál. Vagyis most is akad pár iszonyatosan bivaly nóta és 3-4 tök jó, de ezek mellé becsúszott pár közepesebb is. Összességében nekem a két előző anyag, a Bloodletting és a Killbox 13 jobban tetszett egy hangyányival, mint ez az új, de ez már egyéni ízlés kérdése.
Az Overkill körülbelül olyan márkanév underground power/thrashben, mint mondjuk a McDonald's a gyorséttermek között: mindig biztosan tudod előre, hogy mit kapsz, és ha éppen kedved támad hozzá, gyakorlatilag kizárt, hogy csalódj, legfeljebb a méret vagy a csomagolás milyensége terén adódhatnak kisebb - de semmiképpen sem túl jelentős - eltérések. Blitzék alapvetően sosem változattak a stílusukon, amint megszólal egy riff, azonnal rá lehet vágni, hogy igen, ez az Overkill és senki más nem szól így, de azt azért nem mondhatni, hogy minden lemezük ugyanolyan lenne (ebből a szempontból a csapat szerintem a Saxon vagy a Motörhead rokona). Aki inkább a gyorsabb, thrashesebb Overkill anyagokat favorizálja a lassabb, dallamosabb lemezeikkel szemben, az most örülhet, mert a ReliXIV kétségtelenül az előbbi kategória szülötte. Már elsőre is feltűnő, hogy több a kétlábdobos tempó meg a kiabálós énektéma, és kevesebb az elsőre megjegyezhető, fülbemászó dallam, mint például legutóbb.
Ami a dalokat illeti, azok között most - mint már utaltam rá - szerintem nincs annyi bomba, mint az utolsó két albumon. Egészen konkrétan három olyan számot vélek felfedezni, melyek akármilyen lemezen szemet szúrnának: ezek a nyitó Within Your Eyes - az Overkill mindig is nagyon értett ahhoz, hogyan kell belecsapni egy albumba -, az elsöprő lendületű, szaggatott Bats In The Belfry és személyes kedvencem, a gyilkos riffel felvértezett Wheelz. Aztán vannak erős, de nem klasszikus értékű szerzemények, például a pumpáló-pulzáló gitártémára épített Love vagy az örvénylő Loaded Rack, de jópofa a punkosan elreszelt, kiabálós refrénű zárótétel Old School is, ami egyfajta tréfás ars poetica, és még az azóta kivált alapító tagokat, Bobby Gustafsont és Rat Skatest is megéneklik benne. Gyenge nóta nincs - olyanokat sosem volt szokásuk írni -, de az erőtlen és a kiugró között azért akad még néhány fokozat, és pár dal bizony eléggé a skála közepe táján helyezkedik el: ha éppen szólnak, önkéntelenül bólogat rájuk az ember, de igazából kevés nyomot hagynak maguk után. Talán az is hozzájárul e pár szám összefolyósabb jellegéhez, hogy Bobby néhol most kevésbé feküdt rá az igazán emlékezetes énektémákra (ezt a védjegyszerű, kicsit rikácsolós hangot persze vagy alapból szereti, vagy alapból utálja az ember). Nekem személy szerint hiányzik egy olyan szupernehézsúlyú, sabbathizmussal átszőtt doomos tétel is, mint amilyen például a Crystal Clear volt legutóbb.
Az Overkillben relatíve sokszor cserélődtek a gitárosok, de valahogy sosem jelentkezett fennakadás ezen a téren: riffek terén mindig is nagyon ott voltak, és a Dave Linsk/Derek Tailer gitárduó méltó módon folytatja a Gustafsont követő Gant/Cannavino és Marino/Comeau párosok által lefektetett hagyományokat a jól megírt, kidolgozott szólókkal is. Ezek természetesen maximális pontszámot érdemelnek, akárcsak a lemezborító fényképe szerint egyre dagadtabb Tim Mallare dobolása. A csapat kapcsán ritkán emelik ki Blitz szövegeit, pedig erős képeivel és néhol teljesen sajátos szófűzéseivel mindig képes más szögből láttatni már ezerszer megénekelt témákat, mint a többiek. A hangzás újfent letaglózó: a csapat valamikor a Necroshine tájékán megtalálta azt a soundot, ami kézzel varrott ruhaként passzol az Overkillhez, és nem is kell rajta változtatni. Ultravastag gitárszőnyeg, puritán, de nagyon erőteljes dobhangzás és persze földrengető, alaposan kihangsúlyozott basszus, hogy a banda Sturmbannführere még véletlenül se szoruljon a háttérbe.
Szóval ez egy megbízható Overkill lemez a szokásos színvonalon: súlyos, erőteljes és nagyon-nagyon metal, ami egyáltalán nem hangzik porosnak, de még mindig őrzi magában a '80-as évek magasszárú edzőcipős, ujjatlan pólós, sztreccsfarmeres thrash-ének utánozhatatlan hangulatát. Aki mondjuk életkora miatt nem találkozott még a csapattal, az semmiképpen se itt kezdje az ismerkedést, hanem a Years Of Decay-jel vagy a Killing Kinddal, de miután azokat széthallgatta, úgyis kell majd a többi is. Az mondjuk kár, hogy élőben megint csak a pocsék hangzásáról híres, végletekig lerobbant szigetes Hammer sátorban nézhetjük meg őket, nem pedig valamelyik klubban, de lehet, hogy csak én vagyok telhetetlen. Mindenesetre jó lesz látni őket.
