Shock!

február 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Neurosis: The Eye Of Every Storm

Nos, többek között azért vállaltam eme kritika megírását, mert az általam olvasott Neurosis kritikák vagy artisztikus hőzöngések ("Ez a Zenekar nem azért van a Földön, hogy...") vagy pár soros fikkantások voltak. Valahogy úgy éreztem, itt lenne az idő úgy írni az albumaikról, mintha egy normális zenekar albumai lennének (nahát!). És itt van, olvassátok!

megjelenés:
2004
kiadó:
Relapse
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

Elsőként nézzük a külső (tudom ti elsőként szerzitek be a zenét aztán az eredeti CD-t, ha egyáltalán... a tőlük "szokásos", ultraigényes, ízléses ezüstszínű borító, önmagában is generál egyfajta hangulatot.

"És most valami egészen másért", a zene: ez a zenekar a haláláig fog kísérletezni. Ezúttal az előző lemezeikhez képest is sikerült megalkotniuk legkeserűbb, leglassabb és legkísérletezősebb albumukat. Az első meglepetés számomra a nyitó Burn, ami az egyetlen tempósabb szám: az eddigi szokásos intrók helyett rögtön indul a rövid gitárgerjesztés és a 6/8-os dobtéma és hamarosan már be is száll az ének. Sláger nóta, nyilván az első számnak ilyennek kell lennie egy átlagos bandánál, de egy Neurosis lemezen kifejezetten fura, hogy egy ennyire könnyen befogadható és énekelhető dallal kezdenek mindenféle intró helyett (a dalszövegek is befogadhatóbbak és képszerűbbek lettek az egész felvételen). Az éneklésbe most már nagyon belejöttek, az eddigi "fájdalmas üvöltözést" szinte teljesen felváltotta Steve Von Till (gitár/vokál/effektek/torzítások) "viharvert" énekhangja és Scott Kelly (gitár/vokál) mély és dörmögő éneke. Régi üvöltéseiket egy-két pillanatra mutatják csak meg. "Mindazonáltal" iszonyú feelingesen énekelnek, nagyon tetszik, sokat fejlődtek. Dave Edwardson öblös üvöltését már az előző lemezen sem hallhattuk, kár érte, én szerettem. Hardcore "fradikórus" pedig ezen a lemezen sincs.

Vissza a nótákhoz: a Burn az egyetlen igazán könnyen befogadható nóta, az összes többi szám hihetetlenül keserű (különösen a No River To Take Me Home, vagy a záró akusztikus/csellós intróval induló I can see you) vagy hihetetlenül megcsavart (mint a kifejezetten furcsa és szép Left To Wander) és/vagy baljós (mint a "betegesen pulzáló középrésszel rendelkező" Eye Of Every Storm).

A lemezről számomra abszolút kedvencek az éneklős és "hagyományos Neurosis" felépítésű A Season In The Sky (hihetetlenül képszerű dalszöveggel, szinte látom magam előtt a Josh Graham videoklipet), az említett Burn és Left To Wander, valamint az ultrasúlyos Bridges (a csak torzított gitár + ének részeit minden súlyos és "dark" zenét játszó figyelmébe ajánlom).

Pár szó a negatívumokról: mivel a lemez eléggé monoton és lassú (lassabb és monotonabb, mint bármelyik eddigi lemez), eleinte kifejezetten unalmasnak tűnt, gyakorlott Neurosis rajongóként is nehezen fogadtam be, tehát aki most akar ismerkedni velük, annak inkább az A Sun That Never Sets lemezt ajánlanám, emiatt. Úgy érzem, helyenként egy kis rövidítés jót tett volna, ám ami csak sokadik hallgatásra tűnt fel, azok a kis elektronikus nüanszok (hallatszik a rengeteg munka, amit belefektettek, ja és ők nem a Reason nevű csoda zenekészítő presetjein zongoráztak), amik végülis rengeteget dobnak az albumon. Ezzel együtt tehát ez egy olyan lemez, ami csak a sokadik hallgatásra bomlik ki (ahogy az összes többi előző munkájuknál, nyilván a sörrock rajongóknak sosem fog ez tetszeni), akkor viszont jó pár olyan szám van, ami miatt megérte a belefektetni az időt.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.