Shock!

október 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Napalm Death: Throes Of Joy In The Jaws Of Defeatism

napalmdeath_cMég élénken él bennem, micsoda viták mentek a '90-es évek első felében arról, vajon elárulta-e magát és rajongóit a Napalm Death a korszakban végigvitt iránykorrekciókkal, lassulással, zenei kísérletezésekkel. Nekem már akkor, tizenéves fejjel is teljesen nevetségesnek tűntek ezek a „viták", ugyanis az első, általam megismert Napalm-lemezek, a Fear, Emptiness... Despair és a Diatribes simán az addig hallott legdurvább zenéim közé tartoztak, így aztán nem nagyon értettem, hogy ha ez kompromisszum, akkor mégis mihez képest az. Az említett éra persze rég a múlté, a Napalm Death pedig mára épp ellenkezőleg, abszolút nem képezi viták tárgyát a színtéren, hanem a megbízható, biztos pontok egyike.

Ennek megfelelően a Throes Of Joy In The Jaws Of Defeatismről – elődeihez hasonlóan – szintén nehéz lenne rosszakat írni. Nem nevezném magam Napalm Death-fanatikusnak, de ha épp rám tör az inger, szívesen hallgatom Shane Emburyéket, a tavaly ősszel megjelent album pedig ismét felvonultat mindent, amiért olyannyira szeretni lehet a brit grind/extrém/indusztriális/crust/death/satöbbi intézményt. Persze biztos ma is akad, aki szerint a Scum után már minden nyálas, undorító tinglitangli volt tőlük, de talán még ezek az arcok is érzik, hogy jobb csendben maradni, ha szóba kerül a név. Nyilván a Napalm Death muzsikáján is túlhaladt a kor abban az értelemben, hogy ma már bőségesen akadnak náluk gyorsabban, erőszakosabban, betegebben játszó, sűrűbb megszólalású bandák – ha viszont úgy vesszük, hogy a csapat nagyon okosan régóta nem is nevez be a teljesen öncélú „ki a szélsőségesebb?" versenybe, egyértelműen nekik áll a zászló a produktum minőségét tekintve.

megjelenés:
2020
kiadó:
Century Media
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

A 21. század Napalmját meglehetősen nehéz lenne behatárolni műfajilag, nem is kísérletezem ezzel. A lényeg, hogy a zenekar ma sem idegenkedik a kísérletektől, az érdekes megoldásoktól, aminek köszönhetően ez a lemez is frissnek, lélegzőnek, izgalmasnak hat. Saját magukhoz képest nincsenek nagyon nagy vívmányok, kilengések, de valahogy mindig sikerül úgy vegyíteniük a hangzásuk szerves részét alkotó elemeket, hogy a belőlük kisülő dalok sosem áporodottak, avasak. Ebben az elegyben pedig jó ideje teljesen organikusan megférnek egymás mellett a vérhányó, grind/death-alapú darák (Fuck The Factoid, Throes Of Joy In The Jaws Of Defeatism) a groove-osabb, okosan felépített, mégis kíméletlenül durva darabokkal (Backlash, Fluxing Of The Muscle, Acting In Gouged Faith), illetve azokkal a tételekkel, amelyek hallatán az elején említett purista arcok huszonharminc évvel ezelőtt garantáltan dühödten letépkedték volna a Scum-, de talán még a Harmony Corruption-felvarrókat is a farmerdzsekijükről.

Az Invigorating jól álcázott, mégis egyértelműen new wave-es lüktetése mindenképpen feszegeti a határokat, akárcsak a szintén hasonló csapásvonalon mozgó, roppant hangulatos Amoral, de érdekes a Contagion szinte ősmetálos sodrása is, abból a korszakból, amikor a brit fémszíntéren még nem lehetett olyan egyértelműen leválasztani az efféle muzsikákat a punkról. Ráadásul a nóta refrénje szinte dallamos, alatta mindenféle lidérces bontásokkal... És persze a csapat továbbra is előszeretettel, ráadásul kiváló ízléssel és arányérzékkel alkalmazza a különböző indusztriális effekteket is. Van, ami szerintem kicsit sok a jóból – a cseppet fárasztó Joie De Ne Pas Vivre például sokadszorra sem jött be –, így nem adok magasabb pontszámot, de összességében nem nagyon van itt mibe belekötni. A hangzás is áttekinthető: nem fogják vele satuba a hallgató szürkeállományát, a lényeg azon van, hogy a pusztító intenzitás mellett is átjöjjenek a finomságok.

Ugyan Mitch Harris gitáros már csak amolyan csendestársként vett részt a lemez elkészítésében, mindez nem okozott törést vagy paradigmaváltást, a Napalm Death továbbra is Napalm Death. Vagyis biztos pont.

 

Hozzászólások 

 
#10 arkhoninfaustus 2021-02-06 21:22
Idézet - arkhoninfaustus :
Idézet - Asidotus:
(szerintem a From Obliteritation ... lemez nem extrém, hanem nevetséges. Az vicc, nem zene.)
Ez meg jó zene

Pedig marha jó, különösen az a Káma-szerű gitárhangzás, amit sajnos el-eltünedezik a gyors részek alatt...

Akarom írni, Kamaz-szerű, kurva autokorrektor :D
Idézet
 
 
#9 i love the smell of 2021-02-05 22:52
Pedig ez bizony egy kiváló album, ahogy az Apex Predator is volt, valahogy az öregek nem tudnak hibázni...
Idézet
 
 
#8 arkhoninfaustus 2021-02-05 22:43
Idézet - Asidotus:
(szerintem a From Obliteritation ... lemez nem extrém, hanem nevetséges. Az vicc, nem zene.)
Ez meg jó zene

Pedig marha jó, különösen az a Káma-szerű gitárhangzás, amit sajnos el-eltünedezik a gyors részek alatt...
Idézet
 
 
#7 sáska 2021-02-05 20:41
Idézet - Asidotus:
(szerintem a From Obliteritation ... lemez nem extrém, hanem nevetséges. Az vicc, nem zene.)
Ez meg jó zene
Barátom! A FETO az vegytiszta Grindcore. Semmi köze az általad megismert albumokhoz. Teljesen más világ. Egy tényező, Embury a kapocs. A FETO az a Grindcore egyik alapvetése. Más dal szerkezet, (2/4, 3/4, 6/4) más elgondolás. 88- ban fogtuk a fejünket, hogy mi??? Azóta ez a darab méltán nőtte ki magát a Grindcore stílus alapkövévé. Minimális tisztelet!!!
Idézet
 
 
#6 Equinox 2021-02-05 19:45
Én a Harmony COrruption környékén jöttem. Nem mondom, hogy ismerem mindet, de sok lemezük szólt, még több megvan, és mikor szisztematikusa n ráállok időnként 1-1 ismeretlenebbre , hogy kiismerjem szépen lassan, mindig arra jövök rá, hogy milyen tök jó, hogy még mindig van új, ami jó és nem ismerem. Nagyon termékeny és jó banda. Ritka az ilyen.
Idézet
 
 
#5 zoli 2021-02-05 17:42
Napalmékat lényegében mindegyik lemeznél b.gatták valamiért legyen szó Harmony Corruptionról hogy átmentek death metalba vagy Utopia Banished industrial, netán az említett Diatribes túl dallamos. Szóval minden lemezük kicsit más mint az előző...a lényeg hogy qrva jó extrém zenét csináltak mindig is...és még mindig velünk vannak...
Idézet
 
 
#4 Venomádi 2021-02-05 15:10
Pont a bevezetőben említett két lemez miatt kattantam rájuk én is, számomra az iránykorrekció abszolút nem vita tárgya. Talán a lehető legjobb lépésük volt, ezzel az amúgy "lófasz" kompromisszumma l állva maradni abban az évtizedben.
Idézet
 
 
#3 Asidotus 2021-02-05 12:23
(szerintem a From Obliteritation ... lemez nem extrém, hanem nevetséges. Az vicc, nem zene.)
Ez meg jó zene
Idézet
 
 
#2 undergrinder 2021-02-05 10:59
Nekem nem sikerült megbarátkoznom ezzel a lemezzel, pedig a megelőző EP bejött. Van elég más lemezük, nem kell nyekeregni miatta :D
Idézet
 
 
#1 Equinox 2021-02-05 10:14
Bizony ez megint profi és jól is szól. Amoral szerintem KIlling Joke főhajtás, és nagyon erős. Backlash meg a legjobb riff a lemezen. Szerintem amúgy rá leht húznia deathgrind jelzőt nagy vonalakban. Nem death metal és nem is szélsőséges grind, hanem félúton
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.